Normain Mailer: Lee Harvey Oswald (Victoria, 1996. Fordította: H. Prikler Renáta)
Tom Rachman: The Imperfectionists (Dial Press Trade/Random House, 2011)
A fikció és a valóság olyan, mint Hacsek és Sajó vagy a Fidesz és az MSZP: konfliktusukból merítik önnön identitásukat. Az egyik legizgalmasabb dolog az irodalomban a kettő határa, átjárhatósága. Ezért a különbségért szeretem különösen az újságírók által írt regényeket és a regényírók által írt tényirodalmat is. Általában jobban szeretem az előbbit és két friss olvasmányom Tom Rachman The Imperfectionists című első regénye és Norman Mailer oknyomozó könyve Kennedy merénylőjéről, a Lee Harvey Oswald jó alkalom, hogy végiggondoljam miért.
Az egyszerű válasz az, hogy azért, mert míg a fikciónak kimondottan jót tesz, ha van kapcsolata a tényanyaggal (és az újságírókból lett regényíróknak ez általában erőssége), addig a tényirodalmat egy egészen kis fikció is tönkre tudja tenni. Ahogy egyik kedvencem, Lukianosz írta úgy 1800 évvel ezelőtt: „A költészetnek és a költeményeknek mások a sajátos feladatai és törvényei, mint a történelemírásnak. Ott tökéletes a szabadság, s csupán az az egy szabály van, ami a költőnek tetszik. (…) Bizony nagy, sőt óriási hiba, ha a történetírást nem tudjuk megkülönböztetni a költészettől, s belevisszük amannak kellékeit: a kitalált mesét, a magasztalást és az ezzel járó túlzásokat.”
Rachman az AP, majd az International Herald Tribune újságírójából lett (most már, a siker után főállású) regényíró, Mailer pedig a XX. század második felének meghatározó amerikai írója, aki regényíróként és az úgynevezett creative non-fiction művelőjeként alkotott jelentőset.
Rachman regénye az egyik legjobb, amit az utóbbi időben olvastam: egy a fénykorán túl lévő angol nyelvű római lap szerkesztőségében játszódik (trivia: az International Herald Tribune Párizsban készülő angol nyelvű lap), de a szerkesztőségi kerettörténet csak az elmosódó háttér. A könyv nem a sajtóról szól, hanem, mint szinte minden jó regény, emberekről. Erősségei a fikció területén is jól használható újságírói erények: sűrítés, a feszültség fenntartása a szenvtelenség feladása nélkül, egymásba fonódó szálak, az oda- és visszautalások ritmusa. Tizenegy együtt dolgozó ember története a nekrológírótól a tulajdonosig, akiknek az életében nincs semmi közös, csak hogy süt belőlük a magány (anélkül, hogy ezt Rachmannak egyszer is le kellene írnia).
Mailer viszont történelmet próbálna írni vagy legalábbis ezt a várakozást kelti. A könyv jelentős része remek, elsősorban Oswaldnak a Szovjetunióban töltött éveiről szóló leírás, amihez Mailer (illetve munkatársa, Larry Schiller) fél évet töltött Minszkben illetve Moszkvában. Hallatlanul részletes, érdekes, (itt még a szó jó értelmében) regényes leírás, amelyben a körülmények és a mellékszereplők is olyan aprólékosan vannak lefestve, mint egy tablókép mellékalakjai. A szerkesztés egy darabig hasonló a Rachman könyvében leírthoz: egy-egy személy köré épülnek fejezetek, akik előlépnek a karból, körbejárjuk őket, majd Mailer megmutatja a sztorit egy másik szereplő szemszögéből is. Nem csak Oswaldról, hanem a korabeli (és félek, nagyon ma sem különböző) Minszkről is.
A Kennedy-gyilkosság, a történelem egyik legnagyobb összeesküvéselmélet-mágnesének leírása azonban sokkal gyengébb lábakon áll. Ekkor kicsúszik a talaj a szerző lába alól, és bár a leírások egyre részletesebbek és a Warren-bizottság dokumentumai is izgalmasak, épp akkor bújik elő belőle a regényíró, amikor a legnagyobb szükség lenne kemény tényekre. A két legnagyobb kérdés (Oswald ölte-e meg Kennedyt? Ha igen, magányos őrültként vagy megbízásból?) ügyében elcsábul és spekulatív zsákutcákba jut. A szóhasználat mindig elárulja, ha egy újságíró mögött nincs biztonságos mennyiségű tényanyag: a „nem túlzás feltételezni, hogy…” és a „vajon hihető-e, hogy…”-szerű fordulatokat pont a legégetőbb pontokon dobja be Mailer. Egy csepp fikció, és elpukkan a tények varázsbuboréka.
A könyv magyar címe, a Lee Harvey Oswald monografikus, tényirodalmi igényeket ébreszt bennünk. Az eredeti cím, az Oswald’s Tale – an American Mystery (azaz Oswald meséje – egy amerikai rejtély) valószínűleg megengedőbbé tenne és az így történt helyett az akár így is történhetett megközelítését is elfogadhatóvá teszi. Jó példa erre a Várkastély vadonban (The Castle in the Forest), Mailer Hitler-életrajza, amelyen eszembe sem jutna tényirodalmi szempontokat számon kérni. Az indirekt elemek által keltett várakozások (mint cím, borító, az élethelyzet amelyben olvassuk, a hely ahol és a mód ahogy a könyvöz hozzájutottunk) jobban befolyásolják az értékítéletünket, mint gondolnánk.
További olvasmányaim az elmúlt hónapban:
Christina D. Abreu: Celebrity, "Crossover," and Cubanidad: Celia Cruz as "La Reina de Salsa," 1971-2003 (e-book)
Martin Clayton, Trevor Herbert és Richard Middleton (szerk.): The Cultural Study of Music
Nicholas Cook: Music - A Very Short Introduction
David F. Garcia: Going Primitive to the Movements and Sounds of Mambo (e-book)
Martin Stokes: Music and the Global Order (e-book)
Tóth Szabolcs Töhötöm: Első leütés
FYI: Kedves olvasók, ez valójában az első olvasónapló volt, csak sajnos gondos szerkesztőként elkevertem, és egy kutatócsapatnak kellett megtalálnia. Itt az előző, ami igazából a második. Innentől hiba nélkül jönnek sorrendben. vl
