„A krimiíró új történetet próbált kiagyalni” – így kezdődik egy katalán novellista, Ramon Solsona egyik elbeszélése. A folytatásban aztán a krimiíró rájön, hogy legközvetlenebb környezetében, a házban, ahol lakik, mindenki gyanús, és mindenki potenciális szereplője egy bűnügyi regénynek.
Ez az oka, hogy a detektívregények az utazó ember legkészségesebb társai. Utazást mindenképpen zenével és irodalommal a legjobb lekísérni, de a krimik különösen jók ebben, ha az embernek nem mindegy, hogy hová utazik és mit olvas. Miért? Mert a krimik sokkal ragaszkodóbban kapaszkodnak cselekményük felszínébe, közvetlen fizikai környezetükbe. A modern szépirodalomnak gyakran helyszíne, sőt, cselekménye sincs, hiszen a lényeg belül (egy szereplőben vagy az íróban és ezáltal az olvasóban) játszódik, míg a krimi kívül.
Valódi utcákon, pályaudvarokon, bárokban, kikötőkben, bérházakban (Többnyire városokban, azok a bűn tanyái. Agatha Christie vidéki Angliáját kivételnek vehetjük). A kriminek nem kell igaznak lennie, sem konkrétan, sem morálisan, a felszínen viszont éppen ezért valóságosabb, mint bármely egyéb fikciós műfaj. Útikönyv. Párizsban Simenon-, Osloban Nesbø-, New Yorkban Block-, Firenzében Guittari-krimiket olvasson az ember.
Párizsba mindig vittem magammal Maigret-köteteket. (A Park kiadó mintha pont erre szánta volna: a könyvek elfértek zsebben is, a borító belső oldalára pedig rátették Párizs és az éppen aktuális bűntény környékének térképét – az utóbbi évek egyik legjobban kitalált sorozata volt.) A bűnügyi rendőrség tényleg a Quai de Orfévres-n van, Maigret a Boulevard Richard-Lenoiron lakik és a Place Dauphine-re ugrik le egy korsó sörre, illetve onnan hozat fel szendvicseket a hosszú kihallgatások alatt. Én ezen a téren szerettem a leginkább Maigret-t olvasni, találgatva, hogy a téren lévő három bár közül melyiket nézte ki Simenon. De mindegyik regény a város egy másik részében játszódik (kivéve a néhányat, amely Vichyben, La Rochelle-ben, egy breton faluban vagy Amerikában), és a mikrokörnyezetet Simenon mindig gondosan ábrázolja, hiszen az könnyű, gyors tölteléke egy detektívregénynek.
Amikor Oslóban jártam, már túl voltam két vagy három Nesbø-féle Harry Hole-krimin és úgy éreztem, hogy remekül ismerem a várost, vagy legalábbis sok gata és veien és gaat neve csengett ismerősen. Hónapok óta tartogattam egy újabb kötetet, hogy ott olvashassam. A Skippergatan lévő szálloda környékén gyorsan eligazodtam a regények alapján, az Ullevalsveien, az Aker Brygge régi levelezőpartnernek tűnt, akivel most találkozunk először személyesen, IRL. Az Oslo-képemet jobban befolyásolták a Nesbø-regények, mint az életben szerzett egyéb ismereteim együttvéve.
Simon Anholt több könyvet szentelt már a helymárka (place brand; ország-, város-, régiómárka) elméletének. Kissé túllihegett koncepciójának lényege, hogy a helymárkák bizonyos tekintetben épp úgy viselkednek, mint a vállalati és termékmárkák. Bizonyos hívószavak kötődnek hozzájuk, amelyek kissé homályos értékeket és érzéseket szólaltatnak meg a szemlélőben. Például Barcelonához nyilván rengetegen kötik a focicsapatot, valamivel kevesebben Gaudit és/vagy a Sagrada Familiát, a Ramblast, Picassót, Manu Chaót, a katalánságot és egyéni tapasztalatoktól függően egyesek a tengert, mások a Lakótársat keresünk című filmet, a zsebtolvajlást, a paellát, az olimpiát, az anarchistákat, az első bekezdésben idézett novellát vagy egy emlékezetes one-night-standet. Ezek a jegyek a termékmárkákhoz hasonlóan működnek, de különböznek tőlük abban, hogy ezerszer színesebb a lehetséges jegyek spektruma, és jóval széttartóbbak az élmények, mint termékek esetében. És persze sokkal-sokkal lassabban változnak, évtizedes léptékben lehet árnyalatnyi elmozdulásokat elérni. Ezek a helymárkák Anholt szerint csak indirekten befolyásolhatóak, ezért a helymárkaelméletből nem is következik, hogy a helymárkázásnak is van értelme, mert ilyen módon helyeket aktívan és direkten márkázni Anholt szerint nem lehet, tekintve, hogy a lehetséges márkaüzeneteket senki (egy kormány, egy városvezetés) sem tudja kontrollálni, mert az inkább egyfajta crowdsourcingként működik. Indirekt eszközök viszont nagyon is befolyásolják a helymárkát, de azok épp azáltal hatásosak, illetve hitelesek, hogy indirektek. Egy városról szóló dal, egy ott játszódó film vagy könyv. Az utcanévjegyzék valóságába kapaszkodó krimik városmárka-alakító ereje tehát alul van értékelve. Persze nem csak krimik épülnek be városokba. Bécsben nem muszáj Haast olvasni, lehet Musilt is (bár ahhoz jóval tovább kell maradni), Prágában Hrabalt, New Yorkban Austert, Triesztben Italo Svevót vagy Claudio Magrist, Koppenhágában (vagy Pisában) Karen Blixent, Budapesten Ottlikot vagy Chico Buarque-t, de ezekben a város mindig absztraktabb módon van jelen, mint a krimikben, és mint ahogy azt a korszellem és a hosszú hétvégi city break megkívánja.
Éppen Durhambe tartok vonaton, előttem a kisasztalon W.G. Sebaldnak (az Austerlitz című csúcskategóriás regény szerzőjének) a vidéki Angliában tett kirándulásai által ihletett könyve, a Szaturnusz gyűrűi. Erre az útra tettem félre még hónapokkal ezelőtt. A krimi jó, a city break is jó, ha pedig a kettőt össze tudjuk hangolni, az duplán jó. De ha néha nyílik még esély komótosabban utazni, merengőbben olvasni, ne hagyjuk ki. A megfelelő helyen olvasott megfelelő könyv a helyet is, a könyvet is felértékeli.
Ezeket olvastam az előző szám óta:
1. Salman Rushdie: A mór utolsó sóhaja
2. Szlankó Bálint: Miért jó a demokrácia? (kézirat)
3. Tóth Borbála (szerk.): Mapping Digital Media – Hungary (e-könyv)
4. Philip J. Bohlman: The Music of European Nationalism
5. Tomáš Sedláček: The Economics of Good and Evil
6. Antológia: Mentafagylalt – 24 mai katalán elbeszélő
7. Simon Anholt: Places – Identity, Image and Reputation
8. W.G. Sebald: A Szaturnusz gyűrűje – Angliai körutazás
