Konrád György: Vendégkönyv
Európa, 772 oldal, 2013, 4320 HUF
A Petőfi Irodalomi Múzeumban ünnepelték Konrád György 80. születésnapját. Rokonok, barátok és pályatársak töltöttek meg két termet, Esterházy Péternek csak a kisebbik teremben jutott csak hely. A német köztársasági elnök, a kulturális miniszter és a parlament elnöke mellett még Aachen püspöke is köszöntötte az írót, de írt Ámosz Oz és Claudio Magris is, csak a magyar állam nem volt sehol. Igazi születésnapi zsúr volt ez, torta nélkül. Hiába volt a könyvbemutató a második legfontosabb napirendi pont, ezen az estén senki nem legújabb könyvére, a Vendégkönyvre figyelt. Azt majd kézbe veszik holnap, vagy ha megjelenik.
Magyarok közt egy európai
A Vendégkönyvnek, legalábbis annak a regiment anyagnak, amit Konrád épp tavaly szilveszterkor küldött el kiadójának, az Európának, még Hosszú nyár volt a címe. Mivel a szerző jól ismeri az emberi arc változásait, Barna Imrének, a kiadó igazgatójának fanyar mosolyából azt olvasta ki, hogy fékeznie kell a szövegmonstrum habzását. Minden valaha megírt szövegen dolgoznia kellene még, sóhajt az ünnepelt, bár kicsit aggódik, hogy már nem lesz rá ideje. Barna a vendég szó etimológiáját fejtegeti, egyik jelentése például idegen alak, aki kívülről jön. Ez vagyok én. A vendég óvatos, tudja, hogy becsaphatják, ébernek kell lennie, de illik nem zavarnia a házgazdákat, hangzik a Konrád-lexikon szócikke. Éber voltam, de leginkább fiatal és irigy.
Nem csak a vendég jött kívülről, hanem a köszöntőlevelek is. Ámosz Oz csodálatos írónak, melegszívű embernek és jó barátnak nevezte Konrádot, Claudio Magris pedig megköszönte az erőt, és a megnyugvást, amit barátja léte jelent, és arra kérte, ünnepelje vele a századik születésnapját. Joachim Gauck, Németország köztársasági elnöke teára invitálta, mert szerint a jövőnek szüksége van az emlékezésre, Klaus Wowereit pedig Berlinért tett szolgálataiért mondott köszönetet. (Konrád György 1997 és 2003 között a Berlini Művészeti Akadémia elnöke volt – a szerk.). Írt a német parlament elnöke, a kulturális miniszter, de még Aachen püspöke is Isten áldását kérte az íróra. Csak a Kossuth térről nem írt senki. Még egy árva sms sem érkezett a Belügyminisztériumból. Pedig szeretnék, ha átülne. Például egy másik országba.
Fotó: Bach Máté
Öreg tölgy, sudár fenyő, nagymagyar bölény
Minden olyan összejövetelen, ahol egy bizonyos személy áll a középpontban, van minimum két elkerülhetetlen dolog. Az egyik a háttérben futó fotómontázs a boldog gyerekkorról, és a tíz kilóval könnyebb évtizedekről, a másik az ünnepeltről szóló személyes történetek hosszú sora. A Konrád és én kezdetű monológokat Barna Imre nyitotta, felidézve csobánkai házibulikat, A látogatóból naplókba másolt részleteket, és egy házat, ahová édesanyját a nyaralás, Konrádot pedig az Elutazás és hazatérés köti. A képgalériát csak egy Youtube-bejátszás szakította meg, Jancsó Miklós Oldás és kötés című filmjéből. Ennek a filmnek a forgatásán esett meg egyébként, hogy az operatőr, bizonyos Somló Tamás megunta Orbán Ottó véget nem érő szónoklatát, és egyszerűen kikapcsolta a kamerát. Jancsó erre éktelen dühbe gurult, és csak akkor nyugodott meg, miután félmeztelenül meghemperegett 1963 telének havában.
A barátok, és pályatársak libasorba járultak az ünnepelt színe elé, hogy előadják saját anekdotájukat. Elsőként berettyóújfalui földije, Makk Károly repített vissza az 1930-as évek végére, a helyi vaskereskedés elé, ahonnan a fräulein két kisgyereket terelgetett. Makk kikerekedett szemmel bámulta a gyereken lévő fehér kesztyűt, ami nemcsak a faluban, de talán még Hajdú-Biharban is túlzásnak számított. Makk anyja bölcs asszony volt, úgyhogy csak annyit mondott, "édesem, van ilyen!" Hivatalosan Örkény mutatta be őket egymásnak, azóta pedig alig akad olyan nap, amikor ne beszélnének legalább telefonon. Makk szerint az emberre az évekkel rárakódik valami furcsa ragadósság, amitől síkos lesz a pohár, és mocskosnak tűnik a frissen mosott ing, ám Konrád kézfogásán ezt nem érezni. Talán a fehér kesztyű az oka.
Fotó: Bach Máté
Rajk Judit dalban mondta el Konrád Áron gyerekverseit, bár a "hisz mindenki látja, hogy én vagyok a béka", illetve a "pöf-pöf-pöf" kezdetű sorok valószínűleg nem kontraaltra és kortárs oboazenére lettek kitalálva. Nem kellett tovább várni az első hasonlatra sem, amely valami nagyhoz, keményhez, és ellenállóhoz hasonlítja az ünnepeltet. Az összehasonlítás tárgya egy tölgyfa volt, kivitelezője pedig az író második felesége, Lángh Júlia, a budai úrilány. "Most nézzék meg milyen méltósága van neki! Pedig a hetvenötödik születésnapja után azt mondta, hogy biztos, csak azért ünneplik ennyire, mert nem hiszik el, hogy megéri a nyolcvanat". Nyolcvan évet leélni szép teljesítmény, főleg ha az embert legalább öt különböző rendszer próbálta legyilkolni, földbe tiporni, esetleg csak elüldözni.
"Segítsek?", kérdezi Konrád „sötét bársony hangján” a következő méltatót, Csaplár Vilmost, aki nem emelte elég magasra a lábát. Csaplár már kikomolykodta magát az Élet és Irodalomban, ezért legkisebb lányának, Julikának a meséjét hozta el Gyuri bácsinak. Innen üzennénk, hogy a kislány a jövő reménysége, a Sárkánymesét akár a korai Esterházy is jegyezhetné. Ha az ember 43 éve az ünnepelt legjobb barátja, sőt apjaként, testvéreként, bajtársaként, tanítójaként és tanítványaként tiszteli, még az sem garancia rá, hogy el is tudja neki mondani, mennyire szereti. Haraszti Miklósnak mégis sikerült. 1975-ben találkoztak először egy belvárosi lakásban, ahová Haraszti, A látogató szeminárium legjobb diákja, egyenesen a Gyorskocsi utcából érkezett. Azóta bármi nyomja a szívét, Konrád mindig azzal vigasztalja, hogy „előbb vagy utóbb minden jóra fordul, tehát már most is jónak tekinthető”.
Fotó: Bach Máté
A szülinapi ajándékot és a második kőszikla-hasonlatot Kelevéz Ágnes, irodalomtörténész, a PIM médiatárának vezetője szállította. Előbbi, vagyis az írók otthonába bepillantó sorozat Konrád-epizódja csörgős papírba csomagolt dvd-n érkezett, utóbbi pedig párhuzamot vont a hegymagasi Szent György-hegy tetején álló sudár fenyő és Konrád György között. Az utolsó szó jogán Závada Pál ragadott mikrofont, aki mind maga, mind a Széchenyi Művészeti Akadémia nevében nagyon boldog születésnapot kívánt „az utolsó nagymagyar európai bölény egyikének.”
Kedves barátaim, ne féljetek!
A laudációk köszönőmondókáját nem Konrád, hanem a feledékenység nyolcvan éve hagyta otthon, ezért az ünnepelt rögtönözi kényszerül. Ha bízhat az emlékezetében, például azt írta le, hogy mindannyian a magunk nevében vagyunk tökéletesek. Meg azt, hogy hiába üldözött el két év alatt félmillió honfitársat, megígérte neki, hogy túléljük a műsorát. Az emberek, akit inkább nem is nevez a nevén. Bár a Vendégkönyv csak egy gyors felolvasás erejéig nyílt ki, rengeteg új bejegyzés került bele. Sőt, most már nekem is van saját Konrád és én történetem, ugyanis az ünnepség előtt végignézte, ahogy a PIM bejárati ajtajában majdnem fellököm a feleségét. Biztos nem emlékszik, de majd a nyolcvanötödiken bevallom neki, hogy én voltam.
Konrád György 1933-ban született Debrecenben, de első tizenegy évét Berettyóújfaluban töltötte. Szülei egy vaskereskedést működtettek, a zsidóüldözés idején innen deportálták őket német koncentrációs táborokba. Az ezer falubeli zsidóból a Konrád-család élte túl a holokausztot, az író nővérével, Évával és unokatestvéreivel egy védett házban élte túl a vészkorszakot. 1950-ben üzletüket és házukat államosították, a szülők pedig követték Pesten tanuló gyerekeiket. Konrád 1956-ban végzett az ELTE magyar szakán, ám az egyetemi évei sem voltak zökkenőmentesek, ugyanis ellenzéki magatartása miatt kétszer is kizárták. Csak a professzorainak köszönheti, hogy hagyták lediplomázni. Az ’56-os forradalom alatt egyetemi nemzetőr volt, ezért alig kapott munkát. Végül ifjúságvédelmi felügyelőként tudott elhelyezkedni a VII. kerületi tanácsnál. Az itt töltött éveiről szól 1969-es, A látogató című regénye. 1955-ben feleségül vette évfolyamtársnőjét, Varsa Verát. Még kétszer nősült, 1963-ban az író-újságíró Lángh Júliát, 1979-ben pedig a gyerekkönyv-szerző Lakner Júliát vette el. Három házasságából öt gyereke született, Áron fia 2006-ban Mostanában címmel jelentetett meg verseskötetet. Dolgozott szerkesztőként és városszociológusként, Szelényi Ivánnal több tanulmányt is publikált. Köztük a viharos háttértörténettel rendelkező Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz címűt. De volt segédápoló a dobai munkaterápiás elmegyógyintézetben is. Második regényét, az 1977-es A városalapítót politikai okokból elutasították, teljes kiadásban csak 1992-ben jelent meg. Művei itthon 1983-ig tiltólistán voltak, csak külföldön jelenhettek meg. 1976-ban megkapta a Német Felsőoktatási Csereszolgálat (DAAD) művészösztöndíját, és egy évet Berlinben töltött, később élt az Egyesült Államokban és Párizsban is. A rendszerváltás idején részt vett a demokratikus ellenzék tevékenységében, 1988-ban ő volt a Szabad Demokraták Szövetségének egyik alapító tagja, 1991-ben a Demokratikus Charta egyik kezdeményezője, és szóvivője volt. 1990-ben a nemzetközi PEN klub elnökévé választották. Ő volt a Berlini Művészeti Akadémia első külföldi elnöke. 2001-ben megjelent első önéletrajzi regénye az Elutazás és hazatérés, majd 2003-ban jött a Fenn a hegyen, napfogyatkozáskor. A két könyvet egy kötetbe szerkesztve adták ki Amerikában, és megnyerte a Zsidó Könyvtanács első díját. Az általam ismert összes országban járt, és mindenhonnan komoly kitüntetéssel ért haza, mondta róla laudációjában Makk Károly. Konrád György többek között Herder- és Kossuth-díjas, előbbit 1984-ben, utóbbit 1990-ben kapta, 2000-ben megkapta a Goethe Emlékérem, 2007-ben a Franz Werfel Emberjogi-díjat, majd a legmagasabb francia, magyar és német állami kitüntetéseket. Az Antwerpeni és az Újvidéki Egyetem díszdoktora, Budapest és Berettyóújfalu díszpolgára. (Forrás: Konrád György 80)
