Fotó: Valuska Gábor
Kolozsi László 1970-ben született Szegeden, a jogi karon tanult, az egyetem alatt és után dolgozott segédmunkásként és juhászként is. A rendhagyó foglalkozásokat később újságíróira cserélte, szülővárosában írt különböző lapokba. Húszéves kora óta ír novellákat, lektorált könyveket, majd hét jogászkodással töltött év után újra az újságírás felé fordult: film- és könyvkritikákat ír, forgatókönyvírást tanít. Két krimije jelent meg eddig, a Ki köpött a krémesbe? (2011) és a Mi van a reverenda alatt? (2012). (Korábban interjúztunk vele, sőt a kortárs magyar krimit bemutató cikkünkben az egyik legfontosabb szerzőnek neveztük.)
1. Két nyomós okból írom le, mi történt velem, életem legszörnyűbb napján. Az egyik, a kevésbé fontos ok, hogy meg akarom magyarázni, elsősorban is magamnak, miért éppen bűnügyi történeteket írok, a másik, a fontosabb oka pedig, hogy abban bízom, rekonstruálhatom egykori érzéseimet, ha leírom, miként vesztettem azt a két családtagomat, akikhez a legjobban kötődtem. Nem vagyok biztos abban, hogy ragaszkodván a rekonstrukcióhoz, megértem miért viselkedtem úgy, ahogy viselkedtem, megértem, miért nem omlottam össze, miféle változások mentek végbe bennem, egyáltalán nem vagyok biztos abban sem, hogy a rekonstrukció következményeképpen hasonló magán-életbeli kataklizmák során az ekképpen megszerzett tudást bármennyire is hasznosítani tudnám. De mégis meg kell próbálnom. Nem olyan régen az egyik kedvenc költőm halt bele, abba, hogy nem tudta feldolgozni azt, ami vele történt (mert ezek az élmények nem válnak emlékké, úgy csorognak le, minden egyes nap, mint az infúzió a kemoterápiás kezelésen, és az érzet is hasonló, ami utána marad: keserű szájíz, enyhe émelygés, minden nap, minden áldott nap, amikor az emlékké válni nem tudó élményből jut egy kevés). Az ő halála óta gondolkozom azon, kellene írnom arról, én honnan, milyen emlékekről szeretném leoldozni magam.
Kolozsi László: A farkas gyomrában
Athenaeum Kiadó, 2014, 516 oldal, 3490 HUF
Eleddig történetekbe ágyaztam, ami történt, a történetekkel elfedtem a valóságot, de nem fedtem el azt az érzést, amit azon a furcsa, sokszor egyenesen visszagondolhatatlannak tetsző, huszonöt évvel ezelőtti napon éreztem. Nem úgy működött az elmém, mint balesetek közben, vagyis nem vált minden részlet élesebbé, nem sűrített a tudatom mindent egy pillanatba. Átéltem baleseteket - mikor is a pillanat robbanáspontig feszül. A balesettel járó zajok az elviselhetetlenségig fokozódnak – és e zajok, a kísérőjelenségek, kiindulópontjai lehetnek a felidézésnek -, ám ebben a kataklizmában nem volt gyújtóanyag, éppen ezért nem is látszik, az események abszolút súlyossága ellenére sem, oly mértékben sorsszerűnek, mint egy ütközés. Mégis, ezen események is, végzetszerűnek mondhatók, abban az értelemben, ahogy egy baleset is. Tehát van olyan megragadható másodperce, amihez visszatérvén azt gondolhatom, ha innen indulhatnék újra, akkor meg tudnám változtatni az események menetét, a megváltoztathatatlanság felé sodródást. Van tehát egy kijelölhető pont, amibe beszúrva egy sodronyt, úgy érzem, vissza lehetne húzni ezt a szerencsétlenséget.
Autóbalesetünk, ami erre az eseményre tíz évvel következett be, nem következett volna be, ha nem nyúlok be a kesztyűtartóba, ha az onnan kivetett kazetta nem olajos. Végzetesnek az az esemény nevezhető, amelyiknél egy pontba vissza és vissza kívánunk térni, tehát az, amelyik esetében joggal állítható, a trauma nem a múltban, vagyis egykor, egy adott időben következett be, hanem ma is tart, most is tart - és belenyúlik a jövőbe. Az érzet, ami illethető a nosztalgia szóval is, életünk idejét e pont szerint osztja ketté: a trauma bekövetkezésének lehetséges megakadályozása előtti időpontra, és a trauma felé elkerülhetetlenül sodródó időszakra (ebben az időszakban már esélyünk sem lehetett a történések megállítására). Annak az élete, aki ebben a folytonos múltban folytonossá tett számvetésben kiszámolta, hogy belátási képessége nem volt korlátozott, tudta (még ha nem is volt teljesen magánál), hogy a tragédia bekövetkezhet, és a tragédia bekövetkeztének megállítására volt valamennyi – mindegy is mennyi – esélye, szóval a tragédia bekövetkeztére rálátó sors-üldözött élete kevésbé megváltható, kevéssé helyrehozható, mint az olyanoké, az események szélére sodródottaké, mint én vagyok.
Húsz éves voltam, és a katasztrófát nem előlegezték meg – számomra legalábbis – jelek, nem láthattam bele a sorsomba, nem láthattam bele anyáméba. A szokásos bajok történtek, semmi rendkívüli, és a szokásos bajokból nem következett az a végzetes veszekedés, a keresztapám, az én drága Jánosom halála. Elég sokszor gondolok arra, különösen nyáron, otthon, ha a nagybátyám - János és anyám testvére - meglátogat bennünket, különösen, ha fürdőbe megyünk, mi lett volna ha akkor, azon az augusztusi délutánon, nem megyünk el a szegedi partfürdőbe, ha nem unjuk meg János részeg hőbörgését, ha nem gondoljuk azt, hogy biztosan elment a szokásos viták után, ha nem hagyjuk anyámat otthon a másik testvérével, Jóskával – mi lett volna, ha anyám is velünk jön. Hívő vagyok: Istent is itt érem tetten, ezekben a mi lett volna ha kérdésekben. Anyámnak nehezebb. Ő nem hívő. Mi lett volna, ha… Ő nem tud kigyógyulni a kérdezésből, abból, hogy elképzelje, miként lehetett volna másképp, mit tehetett volna, hogy ne következzen be az végezetes veszekedés. A trauma azok számára válik gyógyíthatatlan sebbé, akik ezt a kérdést – mi lett volna, ha? - minduntalan fel kell, hogy tegyék maguknak, azok számára, akik nem tudnak elszámolni egy-egy döntésükkel, közönyükkel, reakciójukkal. Azok számára, akik meglátják önhibájukat ebben a sokszorosan és sorozatosan feltett kérdésben a trauma nem tud elmúlni. Visszatér, ahogy a Solarisra a halott feleség.
Én azzal nyugtatom magam, és ez az egyetlen oka annak, hogy azt az eseményt túléltem, hogy nem tehettem volna semmit, illetve, megtettem mindent, ami tőlem telhető.
Ha egy szőlőszüretre emlékezünk vagy egy nyaralásra, apró részletek hozzák vissza az elmúlt időt. Nem kell minden részletet kitenni, ahhoz, hogy a kép kiteljesedjék, elég egy a földbe dobott bicska képe, a préselt szőlők illata, vihogások felidézése, vagy egy vasúti kerítésé, ahogy ott állok mellette, nézem a Siófokra behúzó szerelvényeket, érzem a sínek vasillatát, elég felidézni, ahogy folyik le ujjaimon a palacsintából a megolvadt kakaó, és megvan egy nyári délután. Vannak egyetemleges emlékek, melyekhez nem csak nekem van ezüstnitrát oldatom. Elég ezeket a megfelelő szavakba mártani (bár e megfelelő szavakat megtalálni olykor maga a művészet), és a képet, a boldog gyerekkori nyaralás képét, a viháncoló, vizet csapkodó lányokat, az uszodazajokat, a dzsörzé anyag susogásának hangját, elő tudja hívni más is: az emlék az, ami közreadható, ami közvetíthető. Minél erősebb az emlék, annál könnyebben (hiszen minél erősebb, annál valószínűbb, hogy köze van egy éppen a felidézéssel együtt járó boldogsághoz). A trauma nem válik emlékké: éppen ezért akartam és tudtam csak történetekkel átruházni. És az átruházás alatt most azt is értem: rátestálni másra. Úgy odaadni, hogy vissza se adják.
A mexikói indiánok – ha hihetünk Carlos Castanedának – a saját történetük helyett, a haláluk előtt egy ál-történetet kreálnak, a saját személyiségük helyett egy ál-személyiséget. Hitük szerint ugyanis a halál egy Sas, mely az életük történetét ragadja el: az életnek szerintük nem jelképe, hanem lényege és magán-valója, a történet. Akinek elviszik az történetét, annak nem is lesz esélye a feltámadásra. Ezért kreálnak egy új történetet az időseknek, akik e történet szerint kell, hogy utolsó éveiket leéljék. Kapnak egy új nevet, és kapnak új traumákat. Ugyanis, ezen indiánok szerint, a lelkeket mélyen megrendítő események azok, amelyekkel az ember sorsa leírható. A mélyen megrendítő eseményeket cserélik ki másokkal megtörtént, vagy meg sem történt eseményekkel. Ezt az indiánok megtanulják, sajátjuknak fogadják el, és ezek szerint élnek. Nem csak a kellemes ábrándozásra okot adó emlékeket sajátítják ki, adják oda másnak, de a traumatikusakat is. Azt mondják, ezek az indiánok – ha hihetünk Castanedának – hogy ezektől sokszor nehezebb megszabadulni. Van egy öreg vadász, két felesége volt, három fia, mégsem a feleségével való megismerkedést, a közös főzéseket, a tengerparti bungalóban töltött estéket adja nehezen, hanem a feleség halálát, az elszalasztott vadakat, azt, amikor barátja a második felesége miatt oldalba szúrta. Azért nehéz odaadni ezeket a traumákat, mert ezek megválaszolatlan kérdések, amelyekre úgy érezzük, nekünk kell válaszolni, amelyekre, úgy érezzük, csak mi válaszolhatunk. A traumák rólunk és nekünk mondanak valamit.
Nekem azt mondta, az az este, hogy nem szeretek eléggé, hogy bár tökösnek, bátornak hittem magam, valójában nem vagyok az. Hazugságokkal menekülök a kényelmetlen szituációkból, képes vagyok nyerészkedni a legsúlyosabb traumáimmal. Ezért nem lehet emlékké formálni (odaadni) oly könnyen azt, ami trauma: mert el kell számolni magunkkal. És ez az elszámolás kurva nehéz. Az elszámolás könnyekkel jár. Az elszámolás gyászmunka. Eltemetjük az ideális ént, azt, aki jónak, jobbnak képzelte magát: és a zombi, ami előbújik, félelmetes.
2. János hajléktalan volt: a hetvenes években ez maga volt az ellenálló lét, akár még hétköznapi hősnek is nevezhetném. Nem tudom, mi tört meg benne, miért nem akart dolgozni. Otthagyta a fodrászműhelyt, ahol elég jól keresett, sofőr lett Pesten, majd visszajött Szegedre, pontosabban a Szeged melletti kis faluba, Tápéra, hogy a közelünkben éljen. Bár testvére volt anyámnak, az, amit anyám iránt érzett, az a rendkívül kínos ragaszkodás, nevezhető szerelemnek is.
Mivel alig voltam egy éves, amikor anyám elvált, János lett a gondozóm.
Ha anyám befogadta, hetekre, hónapokra, fizetség gyanánt rám kellett vigyáznia. Kevés fénykép maradt róla: kopasz volt, mindig kinyúlt zakókban, koszos nagykabátokban, szürke szövetnadrágokban járt. Gyerekkoromban élveztem a társaságát, talán azért is, mert volt benne valami rendkívüli módon, fertőzően állatias, valami olyan felszabadultság, ami nem tanítható, nem kiművelhető, a valóban semmivel sem törődő, kötöttséget nem ismerő, azokat elfogadni nem hajlandó ember szabadsága.
Azt, hogy féltem sokáig a fogorvostól, annak tudom be, hogy egyszer, amikor fájt a foga, megkért arra, hogy húzzam vele ki. Megivott fél liter pálinkát, leült a kockaköves konyhában – nem csak főztünk ott, de ott is mosakodtunk (nem volt fürdő) – a hokedlire, forró vízbe tett egy harapófogót (ma is megvan), és megkért, hogy fogjam le a fejét. Majd hosszas küszködés, csavargatás, nyögés után, kitépte a szájából a fogát. Ömlött a vér, káromkodott, köpködött. Megitta a pálinka másik felét. Aztán lefeküdt aludni.
Az én fogaimat, ha kiestek, betette a falba: kis lyukat kapart, majd a lyukat kenyérbéllel lefedte. Kenyérbélből csinált gyurmát is nekem. Ha pénzhez jutott, alkalmi munkákból, napokon át vedelt, szörnyű állapotban volt. Anyám megharagudott rá, nem engedte be. Ilyenkor kinn aludt a fáskamrában. Bejött, ha megharapta egy patkány, mutatta a fülét. Bejött, ha elviselhetetlen volt a hideg. Egy reggel, amikor a töltés oldalában aludt, közel a komphoz – megmutatta később, hol – belepte a hó: minden fehér volt, mondta, meg sem ijedtem, azt hittem meghaltam, elvégre, ha jó sejtem, a mennyország fehér.
Átmentünk a komppal a folyó túloldalára, rókalyukat keresni, biciklivel, eveztünk a Maroson, szánkóztunk, esténként, ha rá voltam hagyva, kártyázni hívott (zsugázni, mondta ő; nem engedett nyerni; ha vesztettem és sírtam, kinevetett), gyakran kért kölcsön anyámtól, és anyám, ha megszánta, hosszas zsörtölődés után, csak elélökte a pénzt. Szeretett főzni, de mindig túl csípőset főzött, mondván, csak akkor jó az étel, egy magyar embernek, ha gyöngyözni kezd tőle a homlok.
Akkor volt a legnagyobb bajban, ha nem voltunk otthon – nyáron, ha nyaraltunk, meg akkor, amikor át kellett menni anyám másik testvéréhez, Jóskához, a tanyára. Jóskát otthagyta a felesége a három pici gyerekkel. Hazajöttünk onnan, mert rühes lettem. Pedig szerettem ott lenni: a tanya egy kastély oldalában állt, a kastélynak csak két szobáját lakta egy fiatal pár, a többi része üres volt, poros, korhadt. Ez az Algyőhöz közeli kastély talán a legerősebb gyerekkori emlékem. Minden apró részletére emlékszem, a balusztrádra, a kőszobrokra, az elkorhadt falépcsőkre, a golyó ütötte lyukakon beszivárgó fényekre… Valahol Európában…
Anyám második férje az a férfi lett, aki a kastélyban élt. Vele költöztünk Szegedre, egy panellakásba.
János egy ideig elmaradt. Én kijártam Tápéra, találkozgattam vele: nem sokat, nem sokszor. Ideje java részét a minden kocsmák felett álló Topogó nevű kocsmában töltötte: biliárdozott, kártyázott. A kocsma pár lépésnyire volt a templomtól, a tanácsházától. A templom egy része, állítólag, az Árpád-korban épült. Biztos vagyok benne, hogy a kocsmáé is.
János rendszerint akkor jött hozzánk, látogatóba, inkább rövidebb, mint hosszabb időre, amikor pénz kellett neki: ekkoriban már rendszeresen bevizelt, ha sokat ivott, olykor be is szart. Elég komoly bűz áradt belőle, nem szívesen ült buszra. Nem csak pénzért jött. Olykor csak azért, hogy mossuk ki a ruháit. Szerettem, ha ott van. Zsugáztunk. Lementünk ping-pongozni. Néztem, ahogy borotválkozik. Szinte mindig a földön ült, hátát a lakkozott ruhásszekrénynek támasztva. Akkoriban már volt rendes tévénk. A púpos című francia film volt a kedvence, meg a Walt Disney mesék. Nem tudom, nem vagyok biztos ebben, de valami a gyerekkorában törhetett el benne. A legszívesebben egész nap csak meséket nézett volna. Szatymazra felvették juhásznak, kiment oda lakni, egy kis putriba. Kétszer voltam kinn nála, rengeteg meggybort ivott, nem is nagyon tudott magáról, a gazda őt hibáztatta azért, hogy elhullott két állat, és Jánost úgy megverte, hogy betört a feje. Egy hónapon át ápoltuk. Pár napig alig volt eszméleténél, de nem akart sem kórházba menni, sem feljelentést tenni.
3. Anyám bátyja, Laci, meglehetősen jól élt, Svédországban, hatalmas erdősége volt, több száz hektár magánbirtoka, tavai, két háza. Évente egyszer jött Szegedre, ideje jelentős részét fürdőkben töltötte. Ha megjött, János is megjelent. Laci neki mindig hozott pár üveg Absolut vodkát – holott eladdig csak hubertust ivott, meg sört -, meg Jamesont. Amíg a szesz el nem fogyott, János nálunk maradt. Ottlétét mindig, folyamatos vita kísérte, anyám sokat sírt, mert János tönkretette a konyháját, nem mosogatott el.
A tragédia évében János ötven éves volt, Laci bácsi extra adag tütükét – ezt a szót használta János a töményekre – hozott: elfogyott egy nap alatt vagy három nagyüveg vodka. Mindenki részeg volt, kivéve Laci bácsit és engem, ezért másnap csak mi ketten tudtunk elmenni a Partfürdőre.
Próbálom felidézni, kísérte-e az eseményeket valamiféle előérzet, volt e jele annak, hogy mi fog történni, ki lehetett volna-e számítani.
Nem. Nem kísérte. Nem lehetett.
Arra emlékszem, hogy erősen lábtempózva beszélgetek a huszonötös medencében Laci bácsival. És emlékszem a jutazsákokra, amibe a ruhákat kellett tenni, az öltözők hűvös betonjára, némileg a ruhatáros fiú arcára, a ruhatárra mögötte: de elég sokat jártam ott, elég sokszor, emlékeim azonítása nem egyszerű feladat. Lehet, hogy az egymásra csúszó emlékek, melyeknek csak egyik rétege az az augusztusi nap, hibás képet adnak ki. Egy másik nap fényeit látom, de a fényeket annak a napnak a fényeiként azonosítom mégis be. Mivel az volt a legerősebb nap az elkövetkezők miatt, azért korábbi és később emlékeket is ahhoz a naphoz társítok. A zavaróan éles chiaroscuró miatt emlékszem pontosan a Régi Hídra, amin átkeltünk: a nap éppen velünk szemben ment le, arra is gondoltam, nem zavarja-e a hídon áthaladó autósokat. A lépcsőházban már éreztem valamit: oda belépve, a gézzel átkötött csövek alatt elhaladva (a házat rosszul állították be, a hátsólépcsőn mentünk be mindig, mert az nézett a troli végállomás felé), ez a megérzés már olyan erős volt, hogy megszaporáztam a lépéseimet. Laci bácsi meg is kérdezte, miért sietek. A negyediken, a lépcsőfordulóban láttam a vérnyomokat. János a falnak támaszkodott. A minden lében kanál szomszédasszony az ajtóban állt. Siessenek, mondta, nagyon nagy baj van. Az ajtónk tárva-nyitva. Anyám, láttam, benn ül, piros melegítőalsóban az ágyon, lehajtott fejjel. A szoba sötét, el vannak húzva a vörös függönyök, a szoba sötét. Jóska bácsi jött elénk: gyertek már, gyertek, mondta. Körülbelül tudtam, mi történt. Remélhettem, hogy rosszul sejtem, de úgy emlékszem, nem is reméltem. Már majdnem sötét volt odakinn is, ami azért érdekes, mert anyám szerint Jánost hat után vitték el. Tehát egy órája üldögélhettek ott, nyitott ajtónál. Vajon miről beszélgettek? Beszélgettek-e egyáltalán? Miért én mentem le telefonálni a klinikára? Miért nem mondták meg János nevét? Miért annyit mondtak csak anyámék, hogy János, mért nem a teljes nevét? Miért olyan későn, másnap, jöttek csak ki a nyomozók? Miért ölte meg a bátyját. Hogyan lehetséges, hogy a vád nem állt meg? Elég hamar kiengedték. Miért nem érdekelt akkor, hogy kiengedik-e? Miért nem tudtam igazán mélyen sajnálni sem őt, sem Jánost?
Az emlékképvillanások erősödnek, amint mindezt leírom, de a legerősebben, a legélesebben azt látom, ahogy ott állok, az alkonyi fényben, a telefonfülkében – nem volt még telefonunk. A troli végállomáshoz jártunk le, telefonálni, kártyával. Nem tudták anyámék megmondani, melyik klinikára, hova vitték Jánost, de eléggé észnél voltam, tudtam, hogy csak a traumatológiára vihették. Felhívtam a traumatológiát. Két kapcsolás után bejelentkezett egy nővér. Mondtam, kit keresek, érdeklődnék jól van-e. Nem találta a nyilvántartásban, hoztak be nem rég egy férfit személyi nélkül, mondta, megnézem: ja, igen, mondta, a hajléktalan. Ő délután fél hétkor meghalt. Szenvtelenül közölte. Nem is tudom, miért ő mondta meg, miért nem azt mondta, menjünk be, beszélni akar velünk. Valószínűleg azért nem tartotta be az ilyenkor szokásos protokollt, mert Jánost annak nézte, ami volt, hajléktalannak. A rendszerváltás után már hajléktalannak nevezték, nem kmk-snak, nem csóringernek, nem csövesnek, nem csavargónak (ő magát csavargónak mondta). Visszakérdeztem: megerősítette.
Amikor felmentem, anyám reménykedve nézett rám. Nagyon összevesztünk, mondta, csak meglöktem egy kicsit, és lebucskázott a lépcsőn. Nem akartam. Nem gondoltam bele. Még fel is kelt. Fel is tudott állni. Siposné hívta ki a mentőket, a mentősök hordágyra tették, de leszállt róla. Meghalt, mondtam. Anyám kiment a konyhába cigizni. Mindig ott cigizett, nem akarta befüstölni a szobát. Akkor sem. Rázta a fejét. Az nem lehet, az nem lehet, láttam, amikor felállt. Koponyalapi törés. Az nem lehet. Akkor biztos azért van, mert előtte már megütötte az a gazda, akinek a juhait… de nem folytatta. Cigizett tovább. Elszívta, újabb cigire gyújtott. Alattunk zizegett a trolivezeték. A fém hamutartót, amibe elnyomta a csikket, én alkottam technika órán. Csálé volt, szar munka. Szemben egy vízműtelep, két narancssárga óriáshordó. Egy nagy üres tér. Anyám nem sírt. Emlékszem, ezen csodálkoztam. Jóska bácsi sírt és visítozott is, de nem gondoltam a sírását őszintének. Hogy élt ez az ember, mondta, mit tett magával. Ezt azonnal hagyd abba, mondta Laci bácsi, és Jóska leült a tévé elé, az ágyra. Anyám bejött a szobába, és beleroskadt a székbe. Fél éve volt a válópere, még azt sem heverte ki. Ült ott, mint akinek semmi dolga. Be kell menni, azonosítani, mondtam.
Laci bácsi mindig kicsit előre dőlt, mint aki már nehezen tud kiegyenesedni (most, nyolcvan évesen volt csak gerincműtétje). Megyünk együtt a Kossuth Lajos sugárúton. Előbb szálltunk le a buszról, mint kellett volna. Olyan gyorsan megy, hogy nem is tudom utolérni. Nem szól hozzám, nem úgy nem szól, mint aki hibáztat: úgy nem szól, mint aki a gondolataitól meg sem tud szólalni. Nem érzek részvétet. Csak azt várom, hogy minél előbb, minél gördülékenyebben túl legyünk az egészen. Ne kelljen sokat várakozni, visszatérjen minden az eredeti medrébe. Megyünk, előre dőlünk, alig tudom tartani az iramot. Aztán az éles fények a patológián. Egy kérdezősködő rendőr. Azt mondjuk neki, szörnyű baleset, leesett a lépcsőn. Laci bácsi int, hogy menjünk be, nézzük meg a holttestet. Láttam már halottat – de nem akarom megnézni. Elmegyek az ajtóig, de visszafordulok. Nem akarsz? – kérdezi Laci bácsi. Nem tudok, mondom. Nem baj, mondja, de látom rajta, hogy baj, azt gondolja, cserben hagytam. Pattog a neon. A padok is fehérre vannak festve.
Anyám ugyan megmondja, hogy lökött Jánoson kicsit, de Jánosnak olyan magas volt a véralkoholszintje, hogy nem emelnek vádat gondatlanságból elkövetett halált okozó testi sértés miatt. Anyámat két napig tartják benn.
Én ezt a két napot D-nél töltöm, akibe szerelmes vagyok. Elmondom neki, mi történt, hátha megsajnál. A sajnálatára apellálva akarok tovább küzdeni a szerelméért. Mintha kapóra is jönne, ami a Jánossal történt. D. kedvel engem, de nem szerelmes belém – nem is lesz az. (Ügyész, és éppen az anyáméhoz hasonló ügyekben ítélkezik ma.) Iszonyatosan szégyellem, hogy már amikor megtudtam János halálhírét, az első gondolatom az volt, ez azt jelenti, D. biztosan megengedi, hogy többet legyek vele. Afféle sztalkere voltam – a sztalker alatt zaklatót értve. Sokat jártam a nyakára, minden nap felhívtam, azt mondtam neki, úgy szeretem, mintha a testvérem lenne (egyébként azóta is kedvelem, nem csalódtam benne, de ez nem lényeges), és ő sokszor elég ügyesen lerázott – azt is sejtette, hogy mást szeret. Nem voltam képes leszállni D.-ről. És örültem, hogy végre van egy igazi okom arra, hogy a kikényszerítsem a társaságát. D. kedves volt – amíg anyám a fogdában volt, nála lehettem. Háromemeletes házuk (D. apja gazdag építési vállalkozó volt) harmadik emeltén. Meghúztam ott magam. Elmesélem többször is, D.-nek, milyen volt a patológia, azt mondom, én azonosítottam a holttestet.
Amikor anyámat kiengedték, megivott minden maradék piát, és azt mondogatta, nem miattam volt, a gazda miatt volt, aki megverte, amikor juhász volt, nem én tehetek róla, nem is lüktem rajta nagyot, csak éppen hogy hozzáértem. Jóska szerint nagyot lökött rajta. Nem mondom neki, hogy Jóska szerint nagyot lökött rajta, hogy mind a ketten részegek voltak, és János mindenáron főzni akart, és anyám nem hagyta, és ezen vesztek össze, nem mondom neki, hogy Jóska szerint János repült vagy hat lépcsőfokot, és csak a fal állította meg, hogy neki csapódott a lépcső végén a falnak. Nem mondom neki. Nem mondok neki semmit, mert gyűlölöm. És ez az érzés nagyon sokáig nem akar múlni. Tudom, hogy valamit tönkretett, de még nem tudom, hogy mit.
Akkor már benne voltam szegedi író-körökben, publikáltam jobb lapokban, a Jelenkorban, a Pompejiben, a 2000-ben, ismertem a Darvasi Lacit, Baka Pistát, Solymosi Bálintot. Podmaniczky, Szilasit barátomnak mondhattam. Nem mesélem el nekik, mi történt.
Elvégzem a jogot. Jogászként dolgozom. Elköltözök.
Nyolc éven át nem írok semmit.
A trauma nem tesz jobb emberré. A lófaszt. Ami nem öl meg az megerősít? A lófaszt. Dühös vagyok mindenre és mindenkire. Anyám iszik, mint a kefekötő. Nem érdekel. Nem tudom már fizetni az adósságait. Kiderül, hogy milliókat vett fel. Nem is tudom, hogyan adhattak neki, hiszen sosem volt józan. Néha már azt kívánom, bárcsak meghalna.
Aztán beteg lesz. És le kell költöznöm hozzá. Fura érzés, amikor először érzem, hogy újra tudom szeretni. Ugyanakkor védekezek is ez ellen az érzés ellen, mert úgy érzem, minél erőseb, annál biztosabb, hogy összeomlik a mintegy fölé berendezett, nélküle elképzelt életem. És össze is omlik…
Anyám kemoterápiára jár, minden héten ott vagyok nála, képtelen vagyok arra, hogy elhagyjam, minél elesettebb, annál jobban szeretem. Amikor megsimogattam anyám újra kinőtt, puha haját, eldől minden: képtelen vagyok nem azt érezni iránta, amit érezni kötelességem is lett volna. Ekkor még azt gondolom, ha meghalna, nem siratnám meg – pedig megsiratnám. A keze olyan, a kanül meggyötörte kézfeje, mint egy kilencven évesé. Májfoltos, aszott, egy kis múmia kéz. Ülünk a taxiban, és azt mondja nekem, amikor szorítom a kezét: maradj velem. Nem azt mondja, csak rám számít, nem azt, hogy szeret engem, mindig is szeretni fog, hanem azt mondja, maradj velem. Vele maradok.
Nem beszélünk János haláláról. Nem mondom anyámnak, hogy mennyire hiányzik nekem János, hogy mennyire hiányzik, hogy azt mondja, amikor nyerek kártyában, a fene a fajtádat, mennyire hiányzik, hogy botokkal vívjunk, hányszor jut eszembe, hogy ő tanított meg biciklizni. Ahogy fogja hátul a seprűnyelet.
Emlékszem, anyám milyen féltékeny volt, amikor Jánosnak azt mondtam, életem legboldogabb napja volt a rókalyuk nézős nap (talán tényleg az volt).
Aztán anyámat beíratom egy nyugdíjas klubba, elkezdek jobban figyelni rá. Maradj velem, még egy kicsit, mondja, amikor lemegyek hozzá, és én maradok, fél órákat, órákat. És nem iszik olyan vadul többé. Nem látom, és a telefonban nem hallom őt részegnek.
4. Minden műfaj egy társadalmi diskurzus része, a western például a bevándorlás problémájára reflektál, a thriller a belső társadalmi feszültségekre. Lehetne folytatni a sort. Az, hogy a filmesek meghallják az idők szavát, azt jelenti: figyelnek a társadalmi folyamatokra, érzik, melyek az éppen aktuális, sokaknak tetsző műfajok. Az amerikai film – mely alapvetően üzleti vállalkozás - fejlődését ezért határozza meg a műfajok fejlődése. Az európai – szerzői - filmesek is sokat tanulnak a műfaji filmes, óceánon túl kollégáktól, és a hatás, egymásra hatás, a hetvenes évektől, az új hullámot sokra tartó amerikai filmesek megjelenésével, egyértelmű lesz. Csakhogy az európai filmes sok esetben nem a társadalmi trendekre figyel – hiszen az európai társadalom nem is olyan homogén, mint az amerikai -, hanem arra, hogy mely műfaj, milyen műfaj az, ami őt, személy szerint, megszólítja: vagyis az európai filmesek a műfajiságot (a műfaji szabályokat), olyképpen alkalmazzák, hogy a diskurzus témáit a saját történetükre fordítják le. Nem az a kérdés, mi van a levegőben, hanem az, mi az te műfajod, melyikben tudsz a legszabadabban alkotni, melyik alkotása során érzed s legjobban azt a sokat emlegetett flow-t. Az északi filmesek thriller és krimi imádata személyes motivációkkal magyarázható, nem a társadalmi diskurzust meghatározó fekélyekkel. Személyes problémákkal, nem társadalmiakkal.
Engem, amióta újra írók, a bűn problémája érdekel – a fentebb leírtak miatt. Az érdekel, miért követ el valaki bűnt, miért nem néz szembe a tett elkövetése előtt annak következményeivel, hogyan élhető túl, túlélhető-e egyáltalán, ha azt érezzük, valaki halála a mi lelkünkön szárad, meg tudtuk volna akadályozni a legrosszabb bekövetkeztét. Mit gondol a gyilkos, mit gondol, aki közbeléphetett volna, de nem tette. Milyen felelősség terheli egy gyilkosság elkövetéséért a társadalmat. Bennünket, akik látszólag ártatlanok vagyunk. Ezeket a kérdéseket A farkas gyomrában című új regényemben a cigánygyilkosságok apropóján teszem fel. Ez is krimi. Beleragadtam a krimibe, nem tudtam lekaparni magamról, olyan, mint egy makacs rágó, amibe az utcán beleléptem: a bűn izgat, illetve az, hogy mennyiben és hogyan változtatja meg a bűn az elkövetőket és az áldozatokat.
Anyám megakadályozhatta volna János halálát – igaz, nem tudom, melyik volt az pillanat, azon a végzetes estén, ami után már nem volt megállás. Sodródtak lefelé a lejtőn, egymásba kapaszkodva, összetörve egymást.
Amikor azon gondolkozom, mit tehettem volna, történeteket kreálok. A történeteim identitás, identitás-válság történetek. A trauma az a tükör, amibe nézve megtudhatjuk, kik vagyunk, és a traumába pillantva olyan arcot láthatunk meg, aminek felvállalása elviselhetetlen teher. Az önsajnálat a kisebb veszteségek (szakítás, megszégyenülés) velejárója, a trauma kisöpri belőlünk az identitásukhoz tartozó, annak legfontosabb elemének minősíthető, önbecsülést, és súlyos önutálat marad utána. Mely az önmagunkkal való küzdelemre is olykor képtelenné tesz bennünket.
Áll az ember kétségbeesetten a trauma tükre előtt, és azt mondja, mert nem tud mást mondani: Ez maradtam, ez lett belőlem.
Csak a katarzis tudja ebből az állapotból kiszabadítani. A klasszikus krimi katarzisa a bűnös megtalálása és leleplezése: Agatha Christie világa tiszta világ, amit csak beszennyez a bűn. Az általam kedvelt hard boiled krimik világában a leleplezés nem hozza el a katarzist: mert maga a világ látszik eredendően és lemoshatatlanul bűnösnek benne. Azt gondoltam, míg első két krimimet írtam, hogy a hard boiled krimi nem is érhet olyan megnyugtatóan véget, mint a klasszikus. Jo Nesbo – korunk egyik legjobb hard boiled szerzője – azt mondta nekem (kétszer találkoztunk), hogy a harmadik kriminél dől, az ember mit akar és hogyan megírni, amíg addig eljut, nem számíthat semmi jóra, nem is számolhat azzal, hogy sikeres és jó könyvet ír.
Nem akarom megtagadni az első két könyvem, de én – valóban - most éreztem meg, és ebben a True Detective című sorozat segített, hogyan is kell hard boiled krimit írni. Az említett sorozat egy dologra döbbentett rá: a hard boiled nem könnyű-műfaj. Lehet olyan mondatokat írni, ha krimit írunk - nem csak lehet, kell is -, amit nem elég egyszer elolvasni. Olyan mondatokat, párbeszédeket, melyek felráznak, és legbelül szólnak. Abból az emberből, aki mélyen és szenvedélyesen tudja és tudta utálni önmagát, abból az emberből, aki megváltatlannak gondolta a világot, abból az emberből, aki a kiutat keresve, az emlékei átláthatatlan labirintusában bolyongva talált meg egy olyan történetet, amit elvihet az a bizonyos Sas. Abból az emberből, aki már a világért sem adná szenvedéseit.
Egyszerű, hogy miért is nem.
5. Anyám, két áttét után, átesve a súlyos alkoholizmuson (napi fél liter vodka), azt gondolom, azért tudott életben maradni, mert vele maradtam, és nem hagytam el: mindkettőnk számára ez volt, ez lehetett a katarzis. Volt olyan pillanat (amikor eladta a könyvtáramat), amikor szívesen lemondtam volna róla, amikor el akartam engedni, amikor gyűlöltem. Minél többet gondoltam rá, annál inkább kigyógyult bajaiból. Ha nem következik be a katarzis, nem lettem volna kész a kapcsolatra, amiből két gyerekem van (az önutálatból nem származhat utód). A két fiam, nem lenne János nélkül.
Csak azt sajnálom, de azt nagyon, hogy ők nem ismerhették meg Jánost, hogy nem találkozhattak vele soha. Talán jobban megértenének engem. Elvégre ennek a fura csavargónak, ennek a végtelenül szabad embernek köszönhetek szinte mindent.
Ő volt a családban az egyetlen olvasó ember. A halála után csak az öt könyve maradt rám. Ebből az ötből: három krimi volt.
