Kleinheisler László (fotó: MLSZ)
Magyarország 44 év után újra kijutott a labdarúgó Európa-bajnokságra, ennek örömére felkértünk 5 írót, hogy írjanak novellát a magyar válogatott kultikus, lecserélhetetlen vagy épp népmesébe illő játékosairól. A játékosok között akad, aki egy kocsmában gyűjtötte össze a pénzt az első focicipőjére, a szerzők között pedig olyan is, aki a felkérésig semmit sem tudott a mellé választott focistáról. Az irodalom és a foci ezúttal Fehér Renátó, Karafiáth Orsolya, Kiss Tibor Noé, Mán-Várhegyi Réka és Nagy Gabriella íróasztalán találkozik.Mán-Várhegyi Réka Kleinheisler Lászlót álmodta musicalhőssé. (A sorozat korábbi részei: Fehér Renátó és Király Gábor, Nagy Gabriella és Dzsudzsák Balázs, Kiss Tibor Noé és Gera Zoltán)
Kleinheisler László
támadó középpályás
Életkor: 22
Jelenlegi klubja: SV Werder Bremen
Mán-Várhegyi Réka író, első könyve, a Boldogtalanság az Auróra-telepen 2014-ben jelent meg
– A pályára vágyom – suttogja Kleinheisler László. Az erkélyen áll, nekünk háttal, és a vöröslő brémai égboltra függeszti tekintetét.
Feltámad a szél, zörgeti a faleveleket. Kleinheisler finoman dobol a lábával. És megfordul!
– A magyar foci nekem köszönhetően az utóbbi évtizedek legnagyobb sikerének küszöbére ért – mondja. Keresztülvág az erkélyen, a szállodaszobán, és kilép az ajtón. – Szegény legényből lettem a válogatott hőse.
Idősebb férfi dugja ki a fejét egy másik szoba ajtaja mögül.
– Úgy ám! – énekli, és Kleinheislerre kacsint.
Afrikai takarító tolja a kocsiját a folyosó végén.
Könyves magazin 2016/3.
LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2016, 76 oldal, 870 HUF
– Mint ismert, honfitársunkat gyorsan mély vízbe dobták Brémában – mondja a takarító. – A Hertha elleni remeklése után a ’gladbach ellen már a kezdőcsapat tagja volt. Azóta viszont rendre a kispadon nézi végig az összecsapásokat. Fogytán a türelem?
– Ami az edzéseket illeti – mondja Kleinheisler, és belép a liftbe –, egyre jobban bírom a tempót.
– Lackó! Ugye így hívtak téged Csobánkán? – kérdezi a recepciós a földszinten. – Ahol a nehéz gyermekkorodat töltötted.
– Lackónak, Lacának, Vörösnek, Lacikának – válaszolja Kleinheisler, és tesz egy-két tánclépést. – Brémai társaimnak viszont meggyűlik a baja a nevemmel. Úgy hívnak, „Lázsló”.
Egy piruettel bependerül a forgóajtóba, a másik oldalon elegáns szökkenéssel érkezik meg az utcára. Csepereg az eső.
– Mellesleg jegyzem meg – mondja, és felhajtja a gallérját –, a Kleinheislerben az s betűt s-nek kell kiejteni, nem z-nek.
– Úgy ám! – énekli az iménti idősebb férfi az egyik emeleti ablakból. – Amikor a fiú harmadikos volt, eljött megnézni őt a szövetségtől két vezető. Megy a meccs, Lacus egyszer csak lerohan a pályáról! Eltelik másfél perc, fut vissza, kérdem, hol jártál? Azt válaszolja:
– Főnök, tele volt a tartály! – válaszolja Kleinheisler, és a slicce elé kapja a kezét.
Ballonkabátos nő érkezik szembe. Előráncigálja a táskájából az ernyőjét, és bosszúsan kinyitja.
– Elmentem Csobánkára megnézni – dúdolja felénk. – Mondtam, ez a srác kivételesen tehetséges. De csak a fociban.
– Nem voltam valami jó tanuló – tárja szét a karját Kleinheisler, és pukedlizve elengedi maga mellett a ballonkabátos nőt. Befordul a kisközértbe, egy doboz kólát kér.
– De nem ám! – Válaszolja a török boltos. – Ha Csobánkán marad, semmi nem lesz belőle. Matekhoz, magyarhoz egyetlen neuronja volt, ha azt kiveszik a fejéből, leesik a füle. De a labdához úgy ér hozzá!
Kinyílnak az ablakok, és egyszerre énekli egész Bréma:
– Úgy ám!
– Év végén jutalomkönyvet akartak venni nekem – mondja Kleinheisler, és belekarol a sarki villanyoszlopba. – De aztán a tanár úrnak szerencsére eszébe jutott, hogy inkább egy márkás focilabdát adjanak. És én? Az ünnepség kellős közepén rúgni kezdtem a bőrt!
Kleinheisler szalad az utcán előre, zuhog az eső, a brémai polgárok az ablakokból integetnek.
– Csak egy dolgot akarok – lihegi futás közben. – Bizonyítani! Pályára állni a Werder Bremennel! Ott lenni a válogatottban az Európa-bajnokságon! Megtanulni németül! És a felcsútiaknak egy új pingpongasztalt venni, mert anno Puskás-játékosként mérgemben összetörtem egyet!
– Hogy töretlen legyen a fejlődése – énekli egy kocogó az utca másik oldalán – és a beilleszkedése, Kleinheslerrel kint él a szerelme is. És a kutyájuk, Bodza.
– A Schalke elleni meccsen megtorpantam egy pillanatra, amikor kiléptem a játékoskijáróból. Félelmetes atmoszférát teremtettek a szurkolók. A Hertha ellen viszont alig vártam, hogy végre beálljak. Leírhatatlan érzés volt! – szalad tovább Kleinheisler.
A közeli téren focipálya, zöldell a fű. Az alapvonal mellett fiatal lány gyalogol.
– Ó, a csobánkai Scholes! Egy óvodába jártunk. Huncut gyerek volt.
A pályán egy csapat gyerek kergeti a labdát.
– Én sírtam, amikor berúgta a norvégok ellen azt a gólt – mondja az egyik fiú.
– Nem mindig játszom a magyar válogatottban. De ha igen, azt megkönnyezik a norvég halászok! – táncolja körül a pályát Kleinheisler.
– Nekünk ő a példaképünk – teszi hozzá egy másik fiú. – Ha van bennünk kitartás, és csak feleannyira szeretünk focizni, mint ő, lehet, hogy a katari vb-n már nekünk tapsolnak a magyar szurkolók.
Zuhog az eső, lassan elhalkul a zene.
– A pályára vágyom – dúdolja a bőrig ázott Kleinheisler. Zsebre dugja a kezét, vállat von, és tovább ballag. Mi már nem követjük. Alakja egyre távolodik. A távolból hajókürt hangja hallatszik.
Szerző: Mán-Várhegyi Réka
A cikk eredetileg a Könyves Magazin nyári számában jelent meg.
