[Toldi] Kiss Tibor Noé: Térkövezés, virágosítás, baszki

Toldi Miklós 170 éve kapta fel a malomkövet. A magyar irodalom zord, magányos, sértett, de roppant erejű hősét hívta vendégül egy estére a nyári Margó Fesztiválon Dunajcsik Mátyás, Karafiáth Orsolya, Kiss Tibor Noé, Maros András, Péterfy Gergely és Szabó T. Anna. A Kedvencek temetőjében Kiss Tibor Noé és a közmunka. 

Kiss Tibor Noé: Térkövezés, virágosítás, baszki

Ajánlás: Bobafett, G. O. D.

Hé, paraszt! Melyik út megyen itt Budára? Hát, a te kurvaanyádat, gondoltam magamban. Könyököl ki az Audiból vagy mittudomén milyen kocsi volt az. Régen ezek Volgában pöffeszkedtek, most mi van? Volvo meg Honda? Kétszáztizennyolccal menjetek a faszomba. Hé, paraszt. Azt hittem, kiesik a kezemből a gereblye. A Fecón láttam, hogy kedve lett volna belevágni a szélvédőbe, de felemelni is alig bírja, nemhogy hadonásszon vele. Csak heverészett tovább az árokparton a többiekkel együtt. Én hallgattam, ahogy szoktam, ismersz te engem, nap tüzében, forgószélben, jeges szélben. Tőlem aztán atomtámadás is jöhet, nekem mindegy. Szóval csak hallgattam, és néztem azt a nagy fekete BMW-t, a szemem is belefájdult az erős nézésbe. Ők aztán hiába néztek, keringtek ott a műanyag bóják között, építjük át a körfogalmat. Térkövezés, virágosítás, baszki, virágokkal lesz majd kirakva a közepén, hogy Mezőkövesd. Egyelőre csak hordjuk a térkövet meg gyomlálunk, a kertészek majd később jönnek. Tavaly a focicsapat stadionját építettük, a nyitómeccsre kaptunk egy ingyenjegyet meg egy sárga-kék zászlót. Hímzéses minta a betonfalba faragva, nagyon ütős, nem messze a főbejárattól. Matyóminta, arra mi nagyon büszkék vagyunk. Engem nem érdekel a politika. Ha ásót adnak a kezembe, ások. Ha kaszát, hát kaszálok. Ha meg nem adnak semmit, akkor a kezemmel is tudom kaparni a földet. A többiek máshogy vannak vele, henyélnek, lopják a napot, hortyognak a betonkeverő alatt. Tavasszal ki kellett takarítanunk a csatornát, egy hétig álltam derékig a jéghideg vízben, azóta a lábujjaim hamarabb jelzik, hogy eső lesz, mint az a tájszólásos csávó a tévében, nem jut eszembe a neve. Dobáltam ki a vízből a műanyag flakonokat, azok meg az árokparton ülve röhögtek rajtam. Egy, csak egy legény van talpon a vidéken, kezdte szavalni a Fecó, én meg csak hallgattam, ők meg csak röhögtek. Az sem érdekelt, ha valami véresre vágta a kezemet a vízben, ismersz. Engem anyám így nevelt. Hogy ne ellenkezzek, ne okoskodjak, csak hallgassak, abból baj nem lehet. A bátyámnak, persze, ez sose tetszett, hamar meg is pattant otthonról, fenn dolgozik az emberi források minisztériumában. Akár ő is ülhetett volna abban a rohadt Audiban, ez jutott eszembe, amikor a napszemüveges sofőr leparasztozott a körforgalomban. Hogy a kurvaanyádat neked is, a bátyámnak is, meg mindenkinek. Az élet szar.

Havi hetvenezerért kaparom a földet. A kábeleknek az a dolga, hogy az áramot vigye ide-oda, a fűrészpor akkor jó, ha kiborul az olaj. Tudok én minden munkavédelmi előírást, kívülről fújom az összeset. A műszakvezető ezzel kezdte két évvel ezelőtt, azóta se láttuk. Ez nem tesz jót a munkamorálnak. Belenyúl az egyik a festékbe, hogy megnézze, friss még-e. A másik fésülködni kezd a gereblyével, azután meg van lepve, hogy csomókban hullik ki a haja. Bámulom őket, tompa, hosszú jajjal. Tökkelütöttek. Nem csodálkozom azon, hogy bennünket mindenki kihasznál. Talán mégis a bátyámnak volt igaza. Ez itt nihil, barbárok vagyunk, a réti farkas hozzánk képest agysebész. De azért kinyílt a bicska a zsebemben. Nemcsak az, hogy leparasztozott, parasztozzon, ha akar. Hanem ez a gúnyolódás, hogy melyik út megyen itt Budára? Mintha itt mindenki úgy beszélne, hogy megyen, hallik meg vína. Vína a jó édes anyád, inkább vedd le a napszemüvegedet, amikor hozzám beszélsz. Hé, paraszt, mondhattam volna én is. De hiába mondunk mi bármit, nem érdekel az senkit. Kiganajozzuk a csatornát, hogy a terasz eresze alól gyönyörködve nézhessék a hattyúkat. Ötszáz forint egy kávé, ráadásul nem is kávénak hívják, ki sem tudom mondani a nevét. Felhúzzuk nekik a stadiont, hogy együtt zabálhassák a vipben a kaviárt. Megépítjük nekik a körforgalmat, hogy gyorsabban visszajussanak Budapestre. Hogy még véletlenül se kelljen betenni a lábukat a városainkba. Minálunk könnyen elhangzik néhány csúnya szó, összekoszolódik a cipő, repül a nehéz kő. Szívem szerint ezt mondtam volna a napszemüveges sofőrnek, de csak hallgattam, mert amit én gondolok, azt én csak gondolom, de nem szívesen mondom ki, inkább hallgatok. Álltunk ott a nagy határ mezőben, körülöttünk műanyag bóják, földre fektetett közlekedési táblák, sóderhalmok, huzalok, térkőkupacok, munkagépek, betonkeverők meg néhány tikkadt szöcskenyáj, azok is elhallgattak. Betöltötte a csend az egész pusztát, csak a motor duruzsolt  halkan, a sofőr kikönyökölt az ablakon, Fecó rágta tovább a pipacsot az árokparton, a hátsó ülésen megmozdult valaki. Melyik út megyen itt Budára, jó volna tudni, ugye. Nem kenyerem a beszéd, úgyhogy inkább felemeltem a földről az egyik stoptáblát. Volt súlya rendesen, főleg a betontalapzatnak, de hát anyám engem így nevelt. Gyerekkoromban krumplis zsákokkal dobálóztunk, ilyen rudakkal mi most is csak szórakozunk. Néha a vállamra veszek egyet, a két végére felülnek az unokatesóim, libikókázunk, vagy ahogy nálatok mondják, döcizünk, jó kis hepaj. Szóval megfogtam a stoptáblát, hogy mutassam vele az utat Pest felé. Mintha alumíniummá vált volna a karom, álltam a kavargó porban, nem véletlenül becéznek úgy a többiek, hogy terminátor. Néztük egymást a napszemüvegessel, várta, hogy megremegjen a kezem, de arra ugyan várhatott. Ha én valamit megfogok, akkor az meg van fogva, ismersz engem.

A program az Arany-emlékév támogatásával készült.