Illusztráció: Jean-Jacques Sempé
Hatvanéves lett a francia gyerekirodalom leghíresebb kisfiúja, kis Nicolas, akinek kalandjai először 1959. március 29-én jelentek meg könyv alakban. A kezdet kezdetén talán még maga az alkotópáros, az utóbb az Asterix- és Lucky Luke-képregények írójaként is világhírűvé lett René Goscinny és a The New Yorkernek meg a Paris Match-nak rajzoló Jean-Jacques Sempé sem gondolta volna, hogy a kisiskolás Nicolas történetei ekkora sikert aratnak majd – a népszerűséget mindenesetre jól jelzi, hogy az általuk jegyzett Nicolas-köteteket az évek során 45 nyelvre lefordították és világszerte 15 millió példányt értékesítettek belőlük. Az öntudatos, világra nyitott, barátaival véd- és dacszövetséget kötő, időnként persze rosszalkodó, nagyon érzékeny és végtelenül szeretetre méltó Nicolas figurája igazi gyerekirodalmi klasszikus lett, akinek imázsát még a félresikerült filmes adaptációk sem tudták romba dönteni.
Goscinny-Sempé: A kis Nicolas
Fordította: Bognár Róbert, Sík Kiadó, 2015, 676 oldal
Nicolas kalandjai 1956 és 1958 között eredetileg képregényként kezdték a pályafutásukat a belga Le Moustique magazinban. A felállás már akkor adott volt: Goscinny szállította a szöveget, Jean-Jacques Sempé az illusztrációt. Utóbbi így emlékezett a folytatásra: „Három-négy évvel később egy vidéki lap munkát ajánlott kettőnknek. Goscinny írja a szöveget, én csináljam a rajzokat. René hozta az első szöveget; egy kisfiú – Nicolas – mesélte benne a maga és a barátai életét. (…) Kiadták az első kötetet, A kis Nicolas-t… mi tagadás, nem volt elsöprő sikere”. A kezdeti döcögés ellenére viszont beindult a verkli, és a kötetekkel jött a siker is. Pedig felületesen szemlélve, a Nicolas-sztoriban nem történik semmi eget rengető: egy kisiskolás fiú és a haverjai mindennapjait mutatja be, például azt, amikor meglátogatja őket a tanfelügyelő, új gyerek érkezik az osztályba, vagy azt a napot, amikor Nicolas új biciklit kap.
Ami kiemeli ezeket a történeteket a sok-sok gyerekirodalmi mű sorából, elsősorban az a könnyed, élőbeszédszerű hang, amellyel Nicolas E/1-ben betekintést enged a saját és barátai világába. Kalandjai által egy rég letűnt, idilli gyerekkor mozzanatai elevenednek meg, de Nicolas látszólag hiába csontosodott bele az ötvenes-hatvanas évekbe, történetei még mindig frissnek hatnak. Van ugyanis, ami egyáltalán nem változik – például az az elevenség, kíváncsiság és humor, amellyel Nicolas a környezetében élőket szemléli. Nicolas legfontosabb védjegye talán a finom irónia, amellyel nemcsak a vele egykorúakat, hanem a felnőtteket is bemutatja:
„Clotaire az osztály legrosszabb tanulója, és a tanító nénink minden hónapban mindenfélét beír az értesítőjébe, a Clotaire szülei meg minden hónapban megmérgesednek, és akkor Clotaire nem kap édességet, és nem nézhet televíziót. Már annyira hozzászoktak, mesélte Clotaire, hogy a mamája havonta egyszer nem is csinál édességet, a papája meg átmegy tévét nézni a szomszédokhoz.”
A kis Nicolas egyik legfontosabb alaptétele, hogy a fordulatok, a kalandok mindig a felnőttekről is állítanak valamit – például, hogy néha ugyanolyan türelmetlenek, gyerekesek vagy versengők tudnak lenni, mint Nicolas-ék, azt pedig külön vicces látni, hogy az eredendően kedvesnek és jóindulatúnak tűnő szülőket, tanítókat, orvosokat, teremőröket vagy iskolai fényképeszeket hogyan hozza ki a sodrából egy csapat kisiskolás.
A Nicolas-történetek persze tizedennyire sem lennének viccesek, ha nem lenne az a színes társaság, melyet a főhős köré pakolt Goscinny: a csak fiúkból álló osztályba jár például a „tanító néni kedvence” Agnan, az örökké majszoló Alceste, vagy Geoffroy, akinek „nagyon gazdag a papája, és minden játékot megvesz neki”. Mindegyik egy alaptípust testesít meg – ebből a szempontból nagyon jól illenek hozzájuk Sempé karikaturisztikus rajzai –, cselekedeteik, reakciók emiatt sokszor kiszámíthatóak, a kiszámíthatóságuk pedig pontosan emiatt állandó humorforrást is jelent. Az eredeti neveket – melyek még a franciáknak is szokatlanok, hiszen vagy a középkori lovagokat, vagy egy szentté avatott papot, vagy épp egy moliere-i figurát idéznek meg – szerencsére megtartotta Bognár Róbert fordító, míg például az angolban átnevezték őket (Agnanból például Cuthbert lett, Eudes-ből meg Eddie.)
A Nicolas-kalandok magyarul több kiadásban is megjelentek, legutóbb gyűjteményes kötetben. A hatvanadik évfordulóra a franciák ugyanakkor egy igazi ünnepi kiadással készültek, ami főként a gyűjtőket hozhatja majd lázba:
