Tom Schamp (Kép forrása)
Ugyanazzal a kézzel rajzol a gyerekeknek és a felnőtteknek – hessegeti el a distinkció leghalványabb gyanúját is Tom Schamp flamand illusztrátor, akinek legutóbb a Mindenre képes szótár című böngészője jelent meg magyarul. Schamp komolyan veszi a gyerekeket, legalább annyira, mint nagy elődei. Nem gügyög és maszatol, legfeljebb leguggol, és abból a perspektívából ámul a világra, ahonnan a legkisebbek is. Minden érdekli, és nem elégszik meg azzal, hogy egy járműnek vagy épületnek csak a küllemét mutassa meg. Az erdő, a tenger és a város mélyére hatol, függetlenül attól, hogy éppen nappal van, vagy éjszaka. Már-már mániákus aprólékossággal leltározza a mindennapjainkat, amiket emberszabású macikkal, zsiráfokkal, malacokkal népesít be. A flamand művészt írásban faggattuk inspirációról, Kelet-Európáról, munkamódszerről. Közben szóba kerültek a magyar bélyegek, és az is, hogy mit keres a könyvében egy pici zöld hernyó.
A magyar kiadás fülszövege azt ígéri, hogy MINDENt belerajzolt ebbe a kötetbe, viszont eléggé biztos vagyok benne, hogy akadt olyan ötlete, ami már a leadási határidő után jutott az eszébe. Van olyasmi, amit hiányol a könyvből, és azt kívánja, bárcsak belerajzolta volna?
Sose bízz a fülszövegben… De igazából már az első és utolsó oldalakon vissza kellett fognom magam, hiszen csupán 50 zászló reprezentálhatta a világ több mint 200 országát. Ezzel a könyvvel az volt a tervem, hogy a lehető legtöbb helyre és helyzetbe elröpítsem a gyerekeket, mégpedig a háttértől függetlenül. Azt akartam, hogy az egésznek legyen egy nemzetközi érzete, még ha egy 47 éves, Brüsszel közelében élő nagyra nőtt gyerek perspektívájából írtam és rajzoltam is meg. Természetesen, ha most belelapozok, akkor főleg csak a hibákat látom, meg azt, hogy mi mindent csinálnék másképp, de hát utólag mindig bölcsebb az ember. A köztes időben ezért is dolgozunk két új könyvön.
Tom Schamp: Mindenre képes szótár
Fordította: Rádai Andrea, Kolibri, 2017, 61 oldal, 4999 HUF
Az önéhez hasonló könyveket általában kisebbeknek szánják, de ez a kötet annyira részletgazdag, hogy bőven akad böngésznivalója a nagyobbaknak, sőt, még a felnőtteknek is. Mi volt a fő művészi ambíciója, gyerekkönyvet vagy inkább képeskönyvet kreálni? A kérdés már csak azért is adott, hiszen egyes oldalak, mint például a várost éjjel és nappal bemutató oldalak, kimondottan poszterszerűre sikeredtek…
Be kell valljam, munka közben sosem teszek határozott különbséget a gyerek és felnőtt olvasók, a gyerekkönyvek és a képeskönyvek, a poszterek vagy más képek között. Ugyanazzal a kézzel készülnek, miközben jár az agyam, és folyamatosan asszociál. Tehát az asszociációk, a magas és a populáris kultúrára tett utalások nagy része akkor kerül a festményeimre, amikor éppen készítem őket. Természetesen ezek közül sokat a kicsi gyerekek nem vesznek le, de nekik általában megvan az adottságuk ahhoz, hogy sokkal többet befogadjanak a vizuális információkból. Én abban reménykedem, hogy ha egy gyerek egy felnőttel közösen nézegeti ezt a könyvet, akkor mindketten hozzátehetik a magukat (akárcsak minden jó buliban), és a maguk módján mindketten örömüket lelik benne.
Meséljen kicsit a munkamódszeréről! Találomra felcsaptam a könyvet: a 26-27. oldalpár például egy nyári rétet mutat – mi adja a kezdőlökést mondjuk egy ilyen képhez?
Ehhez a könyvhöz digitális kollázstechnikát alkalmaztam, melyhez az elmúlt több mint tíz évben festett elemeket használtam fel. Először azt gondoltam, hogy ezzel majd időt takarítok meg, de épp ellenkezőleg, ugyanolyan munkaigényesnek bizonyult, mint máskor. Arra törekedtem, hogy a hátteret a minimumon tartsam, hogy a kivágott elemek a lehető legközvetlenebbül tudják megszólítani az olvasót. A 26-27-es oldalpár ebben a könyvben egy olyan négy évszakos sorozat részét képezi, amely egy Ottó nevű vagány, szürke kismacska életének egy évét mutatja be (Ottó figurája külön könyveket is kapott, magyarul az Ottó és a város, valamint az Ottó a hóban című kötetek jelentek meg a Csimota gondozásában - a szerk.). A négy évszakhoz ugyanabból a fás, bukolikus háttérből indultam ki, és elképzeltem, mi történhet ezen a helyen egy év leforgása alatt: egy zöld piknik tavasszal, egy meleg tábortűz egy nyári éjszaka, szüreti jelenet ősszel, és egy szinte teljesen fehér téli kép korcsolyázókkal, és a hot-dog árus előtt kacskaringózó sorral. A táj minden alkalommal ugyanaz, de az évszakok váltakozásával teljesen megváltozik, ahogy a képet betöltő figurák is (kicsit, mint a való életben).
Az illusztrációi tele vannak címkékkel, plakátokkal – ezek némelyikét lefordították magyarra, másokat viszont egyáltalán nem. Dönthetett volna úgyis, hogy teljesen elhagyja ezeket a feliratokat, ön mégis rengeteget belerajzolt a képeibe. Mi ennek az oka?
Azt gondolom, ha még mindig az erdőben élnénk, akkor minden oldalon sokkal több levél szerepelne, de történetesen mindannyian olyan környezetben élünk, ahol nagyon sok szó beszél hozzánk, még azt megelőzően, hogy egyáltalán megtanulnánk beszélni vagy írni. A magam részéről gyakran ezeknek a szavaknak a jelentése és a formája is nagyon izgat, és próbálom ezeket vegyíteni. Próbálok minél többet kézzel rajzolni, mert nem nagyon rajongok a photoshop betűtípusokért. És ahogy már az elején említettem, szerettem volna, ha a könyvnek kialakul egy nemzetközi érzete, így aztán minden olyasmit beletettem, ami emlékeim szerint engem gyerekként izgatott. Mint azok a magyarországi bélyegek, melyekre a Hungarian szó helyett a sokkal izgalmasabb Magyar Posta felirat került. Az emlékeinkben rengeteg ilyen dolog él, és jó móka volt illusztrátorként megosztani ezeket.
Ami a fordításokat illeti, kérték valaha öntől, hogy a nemzeti érzékenységre tekintettel változtasson meg valamilyen részletet a könyvben?
Azt kell mondanom, hogy, miután több mint tíz nyelvre lefordították, a magam részéről attól tartottam, hogy sokkal több korrekciót kérnek majd, de senki sem érezte magát sértve. A koreaiak nagyon kedvesen annyit kértek, hogy a japán zászlót ki lehetne-e cserélni a sajátjukra, ami grafikailag könnyű feladat, történelmileg meg valószínűleg jogos. És tudtam, hogy a spanyolok nem igazán értékelnék, ha kizárólag a bikaviadalokkal azonosítaná őket a könyv, így aztán az új fordításoknál a fekete bikát egy narancsmotívummal váltottam fel, amely egy spanyol zászló mellett található, mellette pedig egy kismalac egy kubista női portrét fest, és a zászlón olvasható Olé szót Pigcassóra cseréltem.
Tudni lehet önről, hogy grafikai tanulmányokat folytatott Lengyelországban. Kelet-európai tartózkodása alatt volt bármi, ami nagyban hatott önre, vagy akár inspirálta művészként?
A brüsszeli felsőfokú tanulmányaimat követően mentem Lengyelországra, főleg azért, hogy közelebbről megismerjem az országot, amely annyi nagyszerű plakátot adott nekünk a második világháborút követő időszakban, és azért is, mert még egy évig el akartam halasztani, hogy arra a sokkal kereskedelmibb jellegű útra lépjek, mely akkor Nyugat-Európában az illusztrátorok előtt nyitva állt. De mire 1991-ben megérkeztem, a falak már leomlottak, és minden nagyon gyorsan változott. De nagyon jó emlékeket őrzök a poznani tanulmányaim idejéből, és azokról az utakról, melyeket Kelet- és Közép-Európa más részeibe tettem.
Minden dupla oldalon felfedezhető egy zöld hernyócska, amely nagyon hasonlít Eric Carle teremtményére – ez egyfajta tiszteletadásnak tekinthető? Meg tudna nevezni még olyan művészeket, akik nagyban hatottak önre?
Teljes mértékben egyfajta hommage-nak szántam Carle és a hernyó felé is (amely bár nem beszél és nagyon szerény körülmények közül érkezett, még csak nem is kell pillangóvá válnia ahhoz, hogy a gyerekirodalom egyik ikonja váljon belőle). Természetesen ez a könyv – mindent összevetve – tisztelgés Richard Scarry előtt is, aki Svájcban élő amerikaiként az egész világon be tudta venni magát a gyerekek otthonaiba, közvetlen mód tudta megszólítani őket, és anélkül, hogy ismerte volna mindezeket a nyelveket. Aztán ott van Miroslav Sasek, aki a legközvetlenebb (ám grafikailag legkifinomultabb) módon tanította meg nekünk, hogyan szemléljük és élvezzük a kulturális sokszínűséget.
A kedvenclistája hogyan nézne ki? Tudja, az a lista vagy polc, ahová az abszolút kedvenc könyveit pakolná?
Nem olyan rég készítettem egy top10-es listát egy angol nyelvű honlapra – de már most bánom, hogy vissza kellett fognom magamat, és olyan kedvenceket kellett lehagynom róla, mint Sasek városai: