1969. március 20-án jelent meg Eric Carle, The very hungry caterpillar (magyarul A telhetetlen hernyócska címmel adta ki a Pozsonyi Pagony Kiadó) című képeskönyve. A hernyó azóta a világsikerig rágta magát, hiszen több, mint 47 nyelvre fordították le, és világszerte több, mint 29 millió példányban kelt el. 40. születésnapját ma szerte a világon, rendezvények keretében ünneplik meg.
A könyv illusztrációja, akár csak Carle többi munkája, kollázstechnikával, több réteg festék felvitelével, és formára vágott papírdarabok összeillesztésével született meg. Carle ösztönösen érez rá arra, hogy mi kell a gyerekeknek. Amellett, hogy képei gyönyörűek, a "hernyó lyuggatta" oldalak még játékra is csábítják az ifjú olvasókat. A telhetetlen hernyócska története egyszerű, zseniálisan humoros, és ettől működik minden korosztályban. A kis állat addig rágja át magát mindenféle gyümölcsön, és számtalan - csöppet sem neki való - ételen, míg egy kiadós gyomorrontás után bebábozódik, hogy az utolsó oldalakon pillangóként láthassuk viszont. Nem láttam még olyan gyereket, aki ne gyömöszölte volna boldogan az ujjait a kis lukakba, és ahogyan azt a Guardian cikkéből megtudtam, a történet még a felnőttek fantáziáját is jócskán megmozgatta. A különböző interpretációkban volt már a hernyó a kereszténység allegóriája, de a kapitalista nagytőkés ideáltipikus megfelelője is, aki pazarló módon, épphogy csak bele- belekóstol egy-egy ételbe, majd amúgy csócsáltan otthagyja, hadd rohadjon csak meg.
Eric Carle hat éves koráig New Yorkban élt, majd édesanyja gyötrő honvágya miatt az egész család visszaköltözött Németországba. A második világháború is ott érte őket. Mialatt apja az orosz hadifogságban sínylődött, a tizenöt éves Carle a Siegfried-vonal mentén ásta gyermektársaival a lövészárkot. Középiskolai rajztanára ismertette meg vele az expresszionista festészetet, így tudta meg, hogy mást is lehet festeni, mint szuper realisztikus, fegyveres, vagy földművelő árjákat és durva karú nőket. Mivel egész gyermekkorában vágyott vissza Amerikába, a művészeti iskola elvégzése után, 40 dollárral a zsebében és portfóliójával a hóna alatt, vissza is tért New Yorkba. Egy ideig tervező grafikusként dolgozott a New York Times reklámosztályán, majd évekig egy reklámügynökséget vezetett. Egy barátja felkérésére illusztrálta az első mesekönyvet, mely annyira lázba hozta, hogy attól kezdve csak ennek szentelte az életét. Nagyon fegyelmezetten dolgozik, és komolyan veszi a gyermekkönyv készítést, mert hite szerint, munkájával segítheti a traumatikus élethelyzetek feldolgozását, és kreatív módon, szórakoztatva taníthatja a legkisebbeket.
Annak dacára, hogy idén lesz 80 éves, Eric Carle-t egyáltalán nem érinti az a bizonyos generációs szakadék kérdése. Egy nyelvet beszél a gyerekekkel, és mindkét nem képviselőjéhez egyaránt szólnak a történetei. A Papa, please get the moon for me című könyvét a kislányának írta, aki egy téli estén azt hitte az alacsonyan álló holdról, hogy egy labda, és arra kérte Carle-t, hogy szedje le neki a fáról. A könyvbéli kislány apja egy hosszú létrát illeszt az éghez, de még így sem tudja lehozni a holdat, mert az túl nagynak bizonyul. A hold pedig megígéri, hogy minden éjjel egy kicsit kisebbre húzza össze magát, így mikor már megfelelő méretűre zsugorodott, az apa végül teljesítheti a kislány kérését. "A fiúk sokkal lelkesebben reagálnak erre a részre - mondja Carle a Guardian-interjúban -, míg a lányok inkább arra, amikor az apa a létrát az éghez támasztja. Freud sosem alszik."- teszi még hozzá mosolyogva.
Eric Carle, életkorát meghazudtolva még lelkesen dolgozik, vezeti az általa alapított képeskönyvek múzeumát, és rendszeresen blogol is. Hernyócskájának születésnapjára egy térbeli, "pop-up" verzió kiadásával készült, olvasóinak pedig videóüzenetben mond köszönetet.
