John le Carré 1964-ben (kép forrása)
Minden jó író mögé kell egy sztori, amiből táplálkozhat, amihez vissza-visszanyúlhat, ami jellemzi őt, a védjegyévé válik, egybeolvad vele. Ha minden jól megy, akkor brand lesz belőle, végtelenségig koptatható irodalmi címke, a villámgyors azonosítást és besorolást segítő írói névjegykártya. John le Carré esetében az irodalmi Who is Who rendszerint a titkosszolgálati múltat rántja elő, így lett ő az egyik leghíresebb Kémből Lett Író a világirodalomban. Ami még akkor is igaz, ha titkosszolgálati működése nem volt túl jelentős, ő legalábbis ezt állítja magáról, de hogy egy (ex)kémnek mit hihetünk és mit nem, az már megint egy másik kérdés. Galambok alagútja című önéletrajzi kötetében mindenesetre arra tesz kísérletet, hogy kicsit beavassa az olvasót, nagy leleplezésekre, évtizedes titkok kifecsegésére ugyanakkor ne számítson senki.
John le Carré: Galambok alagútja - Történetek az életemből
Fordította: Fazekas László, Agave Könyvek, 2017, 324 oldal, 3480 HUF
Pedig a Galambok alagútja tele van érdekes sztorikkal, ezek azonban inkább csak felvillanások. Például az, amikor le Carré arról ír, milyen bonyodalmak árán jutott el Jasszer Arafathoz, a PFSZ vezetőjéhez, akivel aztán 1982 szilveszterén Libanonban, egy palesztin árváknak létesített iskolában még egy közös táncot is lejtett. Vagy amikor 1987 őszén együtt ebédel Joszif Brodszkijjal, ami azonban inkább kellemes volt, mint emlékezetes. Hogy mégis bekerült a könyvbe, annak az a jelenet volt az oka, ami az ebédet zárta. Akkor ugyanis az orosz író-költőhöz lépett londoni házigazdája, és közölte vele, hogy megkapta a díjat.
– Milyen díjat? – kérdezi érdes hangon.
– Joszif, magáé az irodalmi Nobel-díj!
A könyvben ezek a részek inkább érdekesek, mint informatívak, kezelésük pedig elég esetleges. Nincs ugyanis egy olyan ív, amelyre le Carré felhúzta volna őket, emiatt tűnik néha úgy, mintha csak bedobna egy-egy híresebb nevet (Thatcher, Szaharov, Rupert Murdoch); ezeknek a sztoriknak különösebb kifutásuk nincs, bár színt kétségtelenül visznek a kötetbe. Ennél sokkal izgalmasabbak azok a részek, ahol John le Carré saját magáról és a műveiről mesél, például arról, hogy ki vagy mi inspirálta egy-egy ismertebb regényét. Az üldözött című könyvének (ITT írtunk róla) egyik hősét például a brémai születésű, majd Guantanamón fogva tartott Murat Kurnaz figurájáról mintázta, és ugyancsak egészen konkrét személy ihlette az Elszánt diplomata Tessa nevű szereplőjét: név szerint egy Yvette Pierpaoli nevű francia nő, aki egy jelentéktelen kis importcéget vezetett Kambodzsában, közben pedig gyerekeket mentett a vörös khmerek vérengzése idején. Egyik leghíresebb szereplője, Alec Leamas (A kém, aki bejött a hidegről) pedig szimbolikusan a londoni reptéren fogant, egy bárban, mégpedig abban a pillanatban, amikor egy köpcös férfi le Carré mellett egy pohár whiskyt rendelt.
John le Carré és Alec Guinness a Suszter, szabó, baka, kém 1979-es forgatásán (kép forrása)
Le Carré már viszonylag korán tisztában volt azzal, hogy a hitelesség kedvéért muszáj a helyszínen tapasztalatot gyűjtenie: így kötött ki például Panamában akkor, amikor az Éjszakai szolgálathoz (kritikánk róla ITT) gyűjtött anyagot („Gazembereket kerestem, sima modorúakat és piszkos üzleteket, amelyekből felépíthetek egy Richard Onslow Roper nevű amorális angol fegyverkereskedőt.”), de ugyanígy megjárta Kambodzsát, Vietnamot, Izraelt, Oroszországot, Kenyát és Kongót is. Mindennek pedig Hongkong volt az oka: a hetvenes évek közepén ugyanis le Carré ide érkezett, nem sokkal azután, hogy leadta a Suszter, szabó, baka, kém kéziratát. A regény egyik akciójelenete egy kompon játszódó hajsza volt, amit le Carré egy régi útikönyv segítségével írt meg angliai otthonában, és csak a helyszínen derült ki, hogy a szóban forgó szigeteket komp helyett alagút köti össze. Az amerikai kiadást már a gyors javítás sem mentette meg, az eset viszont írói szempontból jó lecke volt.
Maga az írás és az íráshoz való viszony ugyancsak nagyon fontos eleme a könyvnek. Le Carré tálalásában az egész életében van valami sorsszerűség. Diákként a zilált családi viszonyok (értsd: szélhámos apja) miatt menekült Bernbe, ami szerinte alapvetően meghatározta, hogy később milyen irányba kanyarodott az élete:
„Bern nélkül vajon beszervezett volna-e a brit titkosszolgálat zabolátlan kamaszként, hogy – mint azt mondani szokták – elvégezzek ezt-azt?”
A titkosszolgálat pedig le Carrénak nemcsak egy egyszerű munkahely volt, hanem maga a nagybetűs Íróiskola. Hiszen amellett, hogy szinte egy életre ellátta témával, nagyban kihatott arra is, ahogyan egész életében írt. A Galambok alagútjában ugyanis azt meséli, hogy a prózaírásról a legtöbbet a brit titkosszolgálat tisztjeitől tanulta, akik szerkesztői pedantériával irtottak minden túlzó, felesleges, oda nem illő kifejezést a jelentéseiből.
Le Carrénál az írás bensőséges tevékenység, az erről szóló részek pedig felérnek egy vallomással („Szeretek írni.”, „Világéletemben csak kézzel írtam.”, „Leginkább az írás intimitását szeretem.”). Ezért is különösen tanulságos és sokszor mulatságos, amikor arról beszél, hogyan élte meg, amikor a könyveiből forgatókönyv készült. Vagy épp nem készült. A kezdeti lelkesedés után hosszúra húzódó csöndek mindig gyanúsak voltak. Így történt ez Sidney Pollack és Francis Ford Coppola esetében is: előbbi az Éjszakai szolgálatból, utóbbi a Játszmából akart filmet forgatni, egyik se jött össze. Erre írta le Carré a könyvben: „Senki nem tud jobban hallgatni, mint Hollywood”. Külön vicces a Stanley Kubrickról szóló sztori: a rendező egy Schnitzler-novellát akart megfilmesíteni, ehhez fel akarta kérni le Carrét, aki egy középkori falakkal körbevett, vidéki városban képzelte el a cselekményt. Kubrick hosszan hallgatott, majd kibökte, hogy a filmet New Yorkban forgatják le. Ez lett végül a Tágra zárt szemek, de ennek munkálataiban le Carré már nem vett részt.
John le Carré az Éjszakai szolgálat egyik jelenetében
A le carré-i életművet ismerve megkerülhetetlen az apa figurája, akinek alakját az Egy tökéletes kém című könyvében tette halhatatlanná (ITT írtunk róla). Ronnie az író szerint is szélhámos volt, fantaszta, egy totálisan kiszámíthatatlan figura. Emiatt sokszor a gyerekeit is alakoskodásra kényszerítette; le Carré szerint csak az írás mentette meg őt attól, hogy „viszonylag becsületes” és „többnyire normális” maradjon. A legfurább mégis, hogy minden gazembersége ellenére Ronnie köztiszteletnek örvendett, amit ki is használt, és sármjával elérte, hogy vele kapcsolatban még egykori börtönigazgatója is csak a szépre emlékezzen. Jellemző sztori, hogy amikor Amerikában megjelent A kém, aki bejött a hidegről, Ronnie a fia kontójára száz példányt rendelt belőle a kiadótól, majd úgy osztogatta azokat, hogy beleírta: „A szerző Apjától”. Később le Carrét többen megkeresték azzal, hogy egészítse ki az ajánlást, amit ő meg is tett, és hozzáfűzte: „A szerző apjának Fiától”.
A kémek valósága - John le Carré világa
Ha az ember a fikciós irodalomból akar képet kapni arról, hogy milyen lehet egy kém, egy titkos ügynök élete és munkája a való világban, nehezen keresgélhetne jobb helyen, mint John le Carré életművében. A jelenleg 82 éves, de még mindig aktív író olyan szikárságot és...
A Galambok alagútja összességében elég fura könyv: egyrészt nagyon szórakoztató, és rengeteg olyan háttérinformációt nyújt, melyek kiegészítik mindazt, amit eddig gondoltunk le Carré írói világáról. Viszont kérdés, hogy mennyire vehetjük adottnak mindazt, amit le Carré leír, nemcsak a saját életéről, hanem az olyan kortársakról, mint Richard Burton, Graham Greene vagy Nicholas Elliott (utóbbi a Philby-ügy kulcsszereplője, Ben Macintyre írt róla izgalmas könyvet, amit le Carré is említ az önéletrajzában). Még le Carré szerint is jogosan feszegeti bárki, mennyi mindebből az igazság és az emlékezet. Szerinte a tiszta emlékezet illékony, és a maga részéről egy életet töltött azzal, hogy – ahogy fogalmaz – képzelettel fűszerezze a tapasztalatot. Viszont határozottan állítja, hogy szándékosan sosem hamisított:
„Igen, ellepleztem bizonyos dolgokat, amelyeket leplezni kellett, de hangsúlyozom: hamisításról nincs szó. És bármennyire pontatlan is az emlékezetem, nagyon ügyeltem rá, hogy ezt biztonsággal kijelenthessem.”