Fotó: Valuska Gábor
„Joanna Bator a Szinte éjsötéttel szépen lekerekítette a Walbrzych-trilógiát. Egy alternatív valóságot álmodott a szülővárosa köré, nem elégedve meg a hétköznapok nyújtotta valódival. Minden szava mese, mégis minden szava igaz. Persze, megtehetjük, hogy nem hisszük el egyetlen szavát sem, ezzel azonban csak magunknak teszünk rosszat” – írtuk a lengyel írónő legutóbbi kötetéről, mellyel hazájában elnyerte a legrangosabb irodalmi díjat, a Nikét. Joanna Bator gyerekkorában soha nem készült arra, hogy író legyen, és a világ másik felére kellett utaznia, hogy a gyerekkor ízei és szülővárosa legendái, emlékképei felerősödjenek benne. A Szinte éjsötétben megint nagyon erős női karaktereket szerepeltet, akiknek egymás közötti viszonyrendszerét alapvetően meghatározza a történelmi kor, amelyben élnek. Joanna Bator az őszi Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár vendége volt, a Könyvesblognak adott interjújában gyerekkori magányról, ragacsos édességekről és anya-lánya viszonyról is beszélt.
A magyarul eddig megjelent három könyvében az egyik legmarkánsabb közös nevező a helyszín, mégpedig a szülővárosa, Walbryzch. Tudható önről, hogy évek óta nem él már ott, de íróként mi vonzza mindig vissza a városba?
Csak tizenkilenc évet töltöttem abban a városban, és amikor elmentem egyetemre, vissza se néztem, és azt gondoltam, soha többet nem fogok visszatérni. Nem gondoltam túl sokat a városra, nem kutattam a történetét; valahol ott bujkált a gondolataimban. Elmentem, amilyen messzire csak mehettem, egészen Tokióig, ahol hirtelen elkezdtek visszatérni nem is igazán emlékek, hanem inkább érzéki benyomások, ízek, illatok. Például a szénpor, az édességek illata, a gyerekkor ízei. Például, amikor a szomszéd bányász, aki Németországban dolgozott, Haribót hozott haza, és életemben először megkóstoltam. Vagy azok az édességek, melyeket az anyukám csinált otthon: egy serpenyőben például cukrot, margarint és tejet melegített fel, amiből ragacsos massza lett. Először ezek az érzetek tértek vissza, majd annak a kerületnek a neve, ahol tizenkét évig éltünk, a Homokhegy. Aztán a habilitációm helyett egyszer csak megírtam egy regényt. Nálam ez a regényírói vonal úgy került elő, ahogy a bűvész egy nyuszit ránt elő a kalapból. Soha nem gondoltam arra, hogy írónő leszek, nem írtam lánykoromban sem. Végül megírtam három könyvet arról a városról, ahová soha nem akartam visszatérni (nevet), és most tulajdonképpen a város tiszteletbeli nagykövetévé váltam, ami a mai napig mulattat és hihetetlenül csodálkozom rajta. Nemsokára meg fog jelenni a negyedik kötetem, ami már nem Walbryzch-ban játszódik, bár meglehetősen közel hozzá.
Joanna Bator: Szinte éjsötét
Fordította: Hermann Péter, Magvető Könyvkiadó, 2016, 410 oldal, 3990 HUF
A város merőben új arcát mutatja a Szinte éjsötétben, mintha egy teljesen más várost jelenítene meg, mint a trilógia előző két kötetében. Mi volt a kiindulópontja a regénynek?
Az alapélményem Walbryzch-hal kapcsolatban az, hogy ennek a városnak két arca van. Van egy felszín, ami egy nem különösebben érdekes várost takar, viszont a föld alatt van egy másik is. Ez egy bányászváros, és végtelen folyosók húzódnak alatta, melyeket teljesen eláraszt, ellep a fekete víz. Ez valami egészen szörnyű kép. Nem csak elárasztott bányák ezek, hiszen például a vár alatti folyosókon rendezték be Hitler főhadiszállását. Tehát nem lehetünk biztosak abban, hogy mi van Walbryzch városa alatt.
Mit szólt hozzá, amikor a közelmúltban megint felmerült, hogy esetleg a nácik aranyvonatát találták meg az egyik Walbryzch-hoz közeli hegy gyomrában?
Az a varázslatos ebben az egész történetben, hogy ez nem először merült fel. Az aranyvonat délibábja időről időre, gyakorlatilag ciklikusan megjelenik, és mindenki biztos abban, hogy tudja, hol található – már-már elérné, de hirtelen megint eltűnik. Walbryzch egy olyan város, ahol mindenki folyamatosan ás. Ásnak a bányászok, hiszen a szenet ki kell termelni, de a városban ugyanígy ástak azok az első lengyel telepesek, akik a német lakosság által elrejtett ingóságokat keresték a kertekben. Ez egy olyan város, ahol, ha az ember rendesen nekiáll, akkor egészen komoly porcelán-étkészleteket lehet előásni (nevet). Ha az ember elmegy sétálni Walbryzch környékén, akkor biztosan belefut valakibe, aki éppen teljes felszerelésben ás, és meggyőződése, hogy most fogja kiásni az aranyvonatot. Én tulajdonképpen már kiástam, amit kiáshattam – ezeket a könyveket.
Könyves magazin 2016/5.
LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2016, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft
A legendák, mesék, hiedelmek fontos szerepet töltenek be a regénybeli Alicja életében. Szerepel a könyvben olyan történet, melyet gyerekkorában önnek meséltek?
Daisy hercegnő volt számomra ilyen alak egész gyerekkoromban. A szocialista Lengyelországban nőttem fel, és ő egy egészen mesebeli figurának tűnt a való élethez képest. Tehát Daisyt írtam meg kicsit más formában, de mégis mesebeli alakként. Amikor elkezdtem ezt a könyvet, egy darabig úgy tűnt, hogy történelmi regényként fog elsősorban működni, de aztán rájöttem, hogy az túlságosan is hasonlít arra a tudományos karrierre, melyet éppen az írás miatt hagytam magam mögött.
A Szinte éjsötét akár egyfajta irodalmi krimiként is olvasható. Egyetért ezzel az olvasattal?
Én gyakorlatilag bármilyen olvasatot képes vagyok elfogadni, hiszen a könyv most már az olvasóké. Ami számomra a legfontosabb ebben a könyvben, hogy kétféle olvasata van, kétféleképpen van kódolva. Közel kétszázezer példányt adtam el ebből a könyvből, ami Lengyelországban nagyon magas számnak számít, és olyan olvasókhoz, olyan csoportokhoz jutott el, akikről nem is sejtettem, hogy jelenthet számukra valamit. Azt hiszem, sok olvasó egyszerűen azért olvassa, mert érdekli a történet végkifejlete, mások az Alíz Csodaországban című könyvből keresik a benne bujkáló szereplőket.
Jogosan?
Igen, ott vannak (nevet). Minden könyvemnek van tulajdonképpen egy testvére az olvasmányaim között, és igen, ebben az esetben egyértelműen az Alíz Csodaországban az.
Történelmi konfliktusok idején talán a gyerekek a legkiszolgáltatottabbak, az ön könyvében viszont a gyerekeknek akkor is nehéz sors juthat, ha békében vagy éppen családban élnek. Többször elhangzik a regényben, hogy a traumatizált gyerek még olyan kicsi, hogy bizonyára nem fog emlékezni az őt ért testi-lelki erőszakra. A gyerekkori trauma azonban inkább úgy működik, mint egy időzített bomba – lehet egyáltalán hatástalanítani valamivel?
Bizonyára szeretettel. Olvastam nem olyan rég egy szociológiai kutatást, amiből kiderült, hogy a lengyelek döntő többsége szerint alapvetően jó dolog időről időre megverni a gyerekünket. Lengyelországban nagyon sokat beszélnek a meg nem született gyerekekről, de azok, akik megszületnek, és elsősorban azok, akik hátrányos helyzetbe születnek, nagyon sokszor magukra maradnak. Valószínűleg mindannyian kerültünk már olyan helyzetbe, amikor tudtuk, hogy valamit tennünk kellett volna, mégse tettük meg. Én is voltam ilyen helyzetben. Szemtanúja voltam például egyszer egy boltban, hogy egy anyuka elkezdi rángatni a gyerekét, aztán megüti, és én nem tettem semmit. Több ilyen élmény hatására és nyilván a velem született empátiából fakadóan is született meg ez a könyv.
Joanna Batort az őszi Margón Kiss Noémi kérdezte
A gyerekek nemcsak gyengék a könyvben, hanem végtelenül magányosak is. A magány, az egyedüllét gyerekként mennyire volt az ön számára meghatározó élmény?
Életem első hat évében nagyon magányos voltam. Az én generációmban meglehetősen meghatározó és gyakori élmény volt, hogy a gyerekek nevelésében a nagyszülők segítettek: vagy magukhoz vették a gyerekeket, vagy rendszeresen látogatták őket. Életem első hat évét a nagyszüleimnél töltöttem, ami talán nem lett volna annyira rossz, ha nem lettek volna nagyon szomorú emberek, akikkel életük során számos személyes tragédia történt. Nekem nem volt testvérem, és nem játszhattam a gyerekekkel a házban, mert a szüleim nagyon féltettek. Emlékszem, amikor hatévesen először kerültem be a nagycsoportba – és akkor kerültem először csoportba! –, sokkolt az élmény. Nagyon töredékes emlékeim vannak életem első hat évéről. Talán azért írok ennyire sűrű gyerekkorokról, mert én olyan kevésre emlékszem. Ötéves voltam, amikor a nagyapám meghalt. Egész gyerekkoromban súlyos beteg volt, és amire emlékszem belőle, az a hatalmas szőrös férfifüle. Mindig egy kis asztalkánál ücsörgött, ez a fül pedig nekem gyerekként mindig szemmagasságban volt, erre emlékszem. Ezért is született meg ebből a motívumból a Homokhegyben a nagyapa alakja. Jobban emlékszem amúgy a németek után maradt berendezésre: a régi bérházakban a hatalmas szekrényekre vagy a kanapékra a hatalmas karfákkal.
Tudta akkor, hogy honnan származnak ezek a tárgyak?
Nem valamiféle racionális tudás volt ez, de tudtam, hogy azok furcsa, különös dolgok, melyek úgy maradtak ott, hogy előttünk németek éltek a lakásban, és azok az ő dolgaik voltak. Bizonyára azért, mert magányos gyerek voltam, és nem volt kapcsolatom más gyerekekkel, a tárgyakkal alakítottam ki egyfajta kapcsolatot, és van olyan tárgyam, amely abból az első lakásból a mai napig megvan.
Elárulja, mi az?
Egy régi, német puncsostál, a nagyszüleim sose tudták, hogy mi az. A második könyvemben is felbukkan, ott Napóleon éjjeliedényeként szerepel. 
Az előző könyveihez hasonlóan a nők szerepe ebben a kötetben is nagyon domináns, az anyaszerep ugyanakkor nem feltétlenül pozitív. Ami a regényben megjelenik, az nem felel meg a hagyományos anyaképnek, hiszen az anya jelenléte és hiánya is traumatikus lehet a gyerekeire nézve. Mennyiben hisz abban, hogy átörökítjük az anyai mintákat? Az, hogy mit látunk vagy tapasztalunk gyerekkorunkban, mennyire határozza meg ön szerint, milyen anyák leszünk a későbbiekben?
Az anya-lánya viszony amúgy is talán az egyik legproblematikusabb kapcsolat, de számomra különösen fontos az, hogy az én generációmban az anyák és lányaik viszonyát hogyan határozta meg a történelmi-politikai helyzet. Szerintem nagyon izgalmas, hogy hogyan lehet ezt a folytonosságot megőrizni, ha az ember teljesen más életet él, mint amilyet az anyja szeretett volna megmutatni, átadni neki. A barátnőim elbeszélései általában olyan kis korai emancipációs törekvésekkel kezdődnek, mint hogy az ő ablakukban már bazsalikom nő, amit az anyjuk sose evett volna meg, a szekrényben pedig olívaolaj található, amit az anyjuk valami nagyon furcsa találmánynak tart. Azok a velünk élő férfiak, akik mosnak, takarítanak, megetetik a gyereket, vagy akár szabadságot vesznek ki a szülés után, az anyáink számára ismeretlenek. Igen, valahogy a horror és az utópia között írok az anya-lánya kapcsolatokról. A fiatalabbak körében amúgy két trendet látok. Az egyik egyfajta visszatérés a konzervativizmushoz és a tradicionális nemi szerepekhez. Tehát a mai huszonéves lányok közül sokakat egyáltalán nem érdekelnek például annyira a gender-tanulmányok, mint minket, akik 1989 körül léptünk be a felnőttkorba. Ez a generációs konfliktus nagyon különös dolog: néha én is belegondolok, hogy ha lányom lenne, elképzelhető, hogy csak azért is lengyel ételeket akarna főzni, és a lehető leghagyományosabb családot akarná felépíteni.
A lengyel tolmácsolásért köszönet Kellermann Vikinek!
Az interjú szerkesztett változata a Könyves Magazin 2016/5. számában jelent meg.
