Hatalmas erdőtűz pusztít Svédországban, egy család pedig azzal szembesül, hogy túl sokáig késlekedtek, és már nem tudnak olyan egyszerűen elmenekülni. Így indul Jens Liljestrand regénye (itt beleolvashatsz), amiben négy elbeszélő szemszögéből járjuk végig egy hét eseményeit a káoszba merülő Svédországban.
A Ha minden véget ér is borítóján olvasható a regény egyik erős mondata: „A természet szarik ránk – ez a legfontosabb, amit meg kell értenünk.” Azt hiszem, aki eljött, az már tisztában van vele, mennyire gőgös volt régebben úgy fogalmazni, hogy elpusztítjuk a bolygót, hiszen a bolygó elég jól ellesz nélkülünk. El tudjuk pusztítani viszont azokat a létfeltételeket és körülményeket, amik az emberi faj túlélését biztosíthatják.
A klímaváltozás a regény jelene és a valósága, ám ez sokkal inkább az emberi viszonyulások könyve, egymáshoz, magunkhoz és a krízishez. Önnek mi jelentette a kiindulópontot, a motivációt, hogy megírja a regényt? Nem utolsósorban egy olyan korban, amikor egyre többet beszélünk a klímaváltozásról, így egyre több regény is megjelenik ebben a témában. Mit lehet hozzátenni ehhez a diskurzushoz egy új könyvvel?
Először is nagyon köszönöm, hogy itt lehetek ebben a nagyszerű városban, és köszönöm a fesztivál szervezőinek a munkájukat.
A kérdésre válaszolva, valóban vannak más regények, amik a klímaváltozás kérdéseit vitatják meg, de ezek általában a disztópikus jövőben játszódnak, amikor már minden elpusztult. Ezekben a jövőképekben mindig van valami apokaliptikus elem. Úgy tűnik, mi, emberek, könnyen elképzeljük a véget, legyen szó a keresztény utolsó ítéletről vagy az óészaki Ragnarökről, az istenek alkonyáról. Ezeknek az a lényege, hogy majd jön egy pont, amikor mindennek vége – ebbe a narratívába pedig a klímaváltozás is beleillik.
Sokkal nehezebb viszont azt elképzelni, hogy nem pusztulunk el, hogy mennünk kell tovább.
Budapest utcáin sétálgattam, és októberhez képest elég meleg van odakint. Nemrég voltam egy zágrábi könyvfesztiválon, és az iskoláknak be kellett záriuk a hőség miatt – nyilván nem volt légkondícionálójuk, úgyhogy a gyerekeknek tovább tartott a nyári szünet. De mi van, ha a következő nyár még ennél is melegebb lesz, aztán a következő is, és így tovább az előttünk álló 10-20-30-100 évben? Az milyen lesz? Arról akartam írni tehát, amikor a klímakrízis a normánkká válik. Hogyan írjuk le azt a normalitást? Ez adta a regény címét is: Ha minden véget ér is. Mert ha minden véget ér is, megyünk majd tovább, éljük az életünket.
Kalifornia, Ausztrália, Kanada: a hatalmas erdőtüzek sokáig távoli kontinensekről szóló hírekben szerepeltek, ám az elmúlt években egyre közelebb kerültek hozzánk. És nehéz volt elhinni, mondjuk, a 2022-es mecseki tűzig, hogy valami hasonló be fog ütni nálunk is. Hasonló hitetlenkedéssel kezdődik a regény is: a család, ami a nagy svédországi erdőtűzben próbál elmenekülni, azzal szembesül, hogy ez nem sikerül vagy csak nagyon nehezen – mivel a hitetlenkedés miatt nem cselekedtek időben.
A regény négy kisregénnyi hosszúságú, önálló epizódból áll, két férfi és két nő elbeszélővel. Ezek a részek lazán kapcsolódnak egymáshoz és körülbelül egy hét eseményeit ölelik fel. Az első beszélő Didrik, egy negyvenéves apa, aki rádöbben, hogy az erdőtűzben ragadt a családjával. A második Melissa, egy klímatagadó influenszer, egyébként Didrik volt szeretője. A harmadik André, egy 19 éves srác, aki a volt teniszcsillag apjával hajózik a tengeren. Melissa átmenetileg André lakásában lakik. A negyedik Vilja, Didrik kamasz lánya. Hogyan találta meg ezeket a szereplőket? Miért pont ők az elbeszélőink? És milyen úton szerette volna őket végigvinni?
Először is azt akartam, hogy a regény átlagos emberekről szóljon. És őszintén szólva nagyon-nagyon egocentrikusan kezdtem neki: Didriket magamról mintáztam.
Ingmar Bergman, a nagy svéd rendező házában tartózkodtam egy írói ösztöndíjjal, a feleségem és a gyerekeim egy közeli faházban laktak. Hétfő reggel 9 volt, és fogalmam sem volt, hogy mit írjak. Aztán kitaláltam, hogy írok a klímakrízisről valami sötétet Ingmar szellemében. Egy családról fog szólni és az lesz a címe, hogy Ha minden véget ér is.
Ennyi volt meg, aztán leírtam az első mondatot: „Utoljára egy üzletben éreztem boldognak magam”. Akkor született gyerekünk és volt egy nagyon erős emlékem arról, ahogy állunk a feleségemmel meg a két nagyobb gyerekkel egy üzletben, és mindenféle cuccot veszünk a babának. Gazdagnak éreztem magam, mert akkoriban egy csomó pénzem volt. A boltban csak vásároltunk és vásároltunk, a pénztárnál pedig többet fizettünk, mint egy kocsi ára a sok ruháért, babakocsiért, mindenért.
Szóval elég személyes sztoriként indult. Nyár közepe volt Svédországban és elgondolkodtam, mi történne, ha tűz ütne ki. Példának a 2018-as svédországi megaerdőtüzeket vettem, és a minden évben kitörő kanadai, ausztrál, görög tüzeket.
Mi történne velem, ha menekülni kényszerülnék a családommal és a babával?
Nekiálltam hát ennek a rémisztő történetnek egy családról, de száz oldal után ráuntam az elbeszélőre, mert túl közel volt hozzám. Arra gondoltam, mi lenne, ha egy másik szemszögből folytatnám: egy női mesélővel, akibe Didrik titokban szerelmes? Mit gondol minderről az a nő? Ez egészen új lehetőségeket nyitott a történet elmondására. Úgyhogy így folytattam tovább.
Aztán rájöttem, hogy így sokkal könnyebb a klímakrízisről beszélnem, hiszen az komplex módon többféle érzést is megmozgat bennünk. Ezért mind a négy embernek adtam egy saját érzelemhalmazt. Az apa kétségbeesett, pánikol, sokkolják az események. A következő részben a szerető tagad és arrogáns. A harmadik a haragról, a szomorúságról és a bosszúvágyról szól, hogy valakinek fizetnie kell. És végül elérünk a rezilienciáig és az elfogadásig.
Ezek az érzések mindannyiunkban megvannak, csak a regényben négyfelé osztottam őket. Három éve turnézom a könyvvel, és nemrég Zágrábban találkoztam egy könyves influenszerrel, aki – miután elmondtam neki a fentieket – rámutatott:
„Ez a gyász négy stációja.”
És valóban! Bárcsak gondoltam volna erre, miközben írtam! De most már ez az én új értelmezésem is.
„Meg kell tanítanunk nekik, hogy nem az lesz a legrosszabb, amit a természet tesz velünk. Hanem az, amit egymással fogunk tenni.” Több interjúban elmondta, hogy ön nem klímatudós, tehát a klímaváltozással kapcsolatos szakmai kérdéseket ne önnek tegyék fel. Viszont mi a véleménye a fikció szerepéről ebben a krízisben?
Határozottan hiszem, hogy a fikció fontos. De azt is, hogy ha a klímaváltozásról akarsz többet megtudni, akkor ne egy regényt olvass el. Fordulj a szakemberekhez, menj a könyvesboltok ismeretterjesztő polcaihoz. Ha még mindig nem hiszed el, hogy a klímaváltozás valós, a regényem nem fog rajtad segíteni. Ez a regény nem edukálni hivatott a nagyközönséget. Néha megkérdezik tőlem, hogy több atomenergia kellene-e, vagy szél- vagy napenergia? Fogalmam sincs. Hallgasd meg, mit mondanak a szakértők.
A fikciónak szerintem nem az ismeretek elmagyarázásában van szerepe, hanem hogy lehetőséget adjon az embereknek arra, hogy érezzenek és elképzeljenek dolgokat. Ma a klímaszorongás egy konkrét diagnózis Svédországban. Beszéltem terapeutákkal, akik ezen a területen dolgoznak, hogy mi segít rajta. És amellett, hogy rendbe hozzuk az éghajlatot, ami persze nem fog megtörténni, az, ha beszélünk róla másokkal.
Szerintem erre képes a fikció:
megoszthatjuk egymással ezeket a történeteket.
Remélem, a regény teret nyit arra, hogy az emberek megfogalmazhassák a bonyolult érzéseiket. A szomorúságukat, a tagadásukat, a haragjukat, a sokkot, a rezilienciát. És remélem, hogy a fikció segít feldolgozni ezeket a bonyolult problémákat és kihívásokat, amikkel küzdünk és amik velünk is maradnak.
Igazából meglep, hogy mennyire kevés irodalmi mű – a filmekről és a sorozatokról nem is beszélve – foglalkozik a klímaváltozással. Furcsa, mert ez most történik, és mindannyiunkat érint most már életünk végéig.
A klímaváltozás nagyon erőteljesen generációs jelenség: ez egy olyan válság, amit az okoz, ahogyan korábbi generációk éltek, viselkedtek és amilyen gazdasági rendszereket működtettek. Ám a hatásai a későbbi generációk életminőségét, életkilátásait rontják, ők szenvedik el a következményeket.
A regényben a legfiatalabb szereplő, Vilja az, aki a legkonstruktívabban és legpragatikusabban áll a kialakult helyzethez. Ez a reményről szól, hogy egyszer majd észbe kapunk, és elkezdjük megtenni, amit kell – vagy az emberi fajnak arról a csodálatos túlélőképességéről, hogy alkalmazkodik?
Tökéletesen igaza van abban, hogy a klímaváltozás generációs krízis, ami elválasztja a felnőtteket, akik már leélték az életük jelentős részét, a fiataloktól, akiknek el kell fogadniuk egy csomó szenvedést amiatt, ahogyan ön, én, a szüleink és a nagyszüleink éltek.
A hetvenes években születtem, a gyerekkorom a nyolcvanas években telt, és ugyan megvolt még a keleti blokk, mind féltünk a nukleáris holokauszttól, mégis fényes elképzeléseink voltak jövőről.
Hogy majd lesznek űrhajók, időutazás, és ezt a sok betegséget mind meggyógyítjuk.
Amikor viszont ma fiatalokkal beszélek Svédországban – és nem hiszem, hogy ez Magyarországon másként lenne –, látom, mennyire félnek a jövőtől, nem úgy beszélnek róla, mint ami izgalmas lehet. Ez nagyon szomorú, és jobban bele akartam menni: hogy érzik magukat? Sok szempontból elfogadták, mit örökölnek, továbbléptek, sokan reziliensek és konstruktívak.
Amikor a családommal Kenyában nyaraltunk, a tinédzser lányommal búvárkodni mentem a korallzátonyhoz. Nagyon izgatott volt, volt egy GoPro kamerája, hogy felvételeket csináljon a víz alatt. És amikor odaértünk a korallzátonyhoz, az egész halott volt. Szürke, barna, sivár semmi, tele ezekkel a színes halakkal, amik csak még rosszabbá tették az egészet. Amikor visszatértünk a felszínre, a lányom azt mondta:
„Tudtam, hogy nem lesz színes. Az már csak az olyan rajzfilmekben van, mint a Némó nyomában.”
Ez annyira elszomorított, mert tudtam, hogy milyen színes és fantasztikus volt! Gyerekként úsztam a Vörös-tengerben, és láttam! Nehéz elfogadni szülőként, hogy én már nem adhatom meg a lányomnak ezt az élményt. Hogy azt kell mondanom neki, hogy vége. Különös helyzet volt, mert én sokkal jobban elszomorodtam. Ő már továbblépett arra a következő szintre, amikor az emberiség elfogadta, hogy bizonyos dolgok elvesztek. Rájöttem, hogy nem én vigasztalom őt, hanem ő engem.
A klímaváltozás egyik kulcsproblémája, hogy közös összefogásra lenne szükség, viszont a különböző régiók és országok a Földön, illetve azokon belül az egyes társadalmi rétegek különböző mértékben érintettek, és más módon sújtják őket a következmények. Így aztán nem is tudunk egyszerre rádöbbenni, hogy ez történik velünk. Hogyan oldható fel az a morális dilemma, hogy miközben felelősségteljesen kellene viselkednünk, az emberek minden korban jogosan érezhetik azt, hogy ők csak szeretnék élni az életüket azon keretek között, ami megadatott nekik?
Szerintem a klímaváltozásnak ez a nagy és sajátos problémája. Ha tűz ütne ki most ebben a teremben, azonnal kimenekülnénk, és remélhetőleg segítenénk is egymásnak. Segítenénk az öregeknek és a gyerekeknek, együttműködnénk, odafigyelnénk a hatóságokra, a szervezőkre. A legjobb önmagunk lennénk. Remélhetőleg.
De a klímaváltozás nem ilyen, hanem lassú. És kemény. Még ha itt és most mindent megtennénk is, amire képesek vagyunk, akkor is eltartana még évtizedekig. Amilyen változást most elérünk, annak valószínűleg a mi életünkben nem lesz még hatása. Amit ön vagy én egyénileg teszünk, az egyáltalán nem számít. Szóval ez egy óriási morális probléma a társadalom számára, mert szerkezeti és életvitel szinten érinti, és mert elképesztően lassú.
Az összetettségéhez emellett az is hozzátartozik, hogy csak egy Földünk van. És csak egy életünk. Szóval miért vagyunk felelősek?
Az életünkért vagy a bolygónkért?
Amikor elkezdtem írni a klímaváltozásról – mert újságíróként már vagy tíz éve írok róla –, egy csomó e-mailt kaptam. A legtöbb idős férfiaktól jött: „Hogy lehetsz ilyen hülye? Nem tanultál kémiát? Hogy hiheted el ezt az ostoba hazugságot a klímaváltozásról?” Teljesen normális, hogy ilyen üzeneteket kapunk. Néha viszont kapok olyanoktól is levelet, akik nagyon komolyan veszik a klímaváltozást: „Teljesen igazad van. Többet kéne írnod erről. Miért nem írsz a háziállatokról? Igen, a kutyákról. A kutyák rengeteg húst esznek és emiatt még több szén-dioxid kerül a légkörbe.”
De miért is vannak az embereknek kutyái? Részben azért, mert teljesebbé teszik az életüket. Például idős emberként, amikor hazaérsz és a kutya farokcsóválva üdvözöl. Mi értelme megmenteni a bolygót, ha nem tudjuk rajta élvezni az életet? Ráadásul az egész csak egy proxivita a gyerekvállalási vita helyett! Mert én mondom, a gyerekek aztán sok proteint esznek. A klímakrízis megállításának leghatékonyabb módja az lenne, ha nem vállalnánk több gyereket. De ismét: az, hogy gyerekeink születnek, sokunknak, ha nem is mindenkinek, az élet értelmét adja.
Szóval egyfelől hogyan oldjuk meg a klímakrízist, másfelől hogyan tudjuk megőrizni az életörömöt és annak az érzését, hogy van értelme az életünknek. Ez az, amiről a klímatudósoknak és a klímalobbistáknak el kell kezdenie beszélni! Hogyan lehet a fosszilis anyagoktól mentes élet boldog?
Hogyan lehet produktív? Hogyan lehet kalandos?
Szerintem a kulcs ehhez, ha megpróbáljuk megértetni az emberekkel, hogy a fosszilis anyagoktól mentes élet egészséges és gyönyörű. Mindenki ezt akarja. Úgy értem, tegyük félre a politikai dimenzióját. Mindenki akarja a parkokat, a tiszta vizet, a tisza levegőt, az egészséges élelmiszert. Úgyhogy kezdjünk el arról beszélni, hogy mit akarnak az emberek, és hogyan tehetjük jobbá az életünket, hogy boldogabbak lehessünk.
Az erőszak, az agresszió különböző formái szerepelnek a regényben. Kezdve a túlfogyasztásnak a Föld ellen elkövetett agressziójától addig, hogy zavargások törnek ki Stockholmban, fosztogatók járják a vidéket. És ez ugyan nem szerepel a könyvben, de ott van a látóhatáron az ökoterrorizmus kérdése is. Az agresszióval kapcsolatban többször is elhangzik a regényben, hogy „Szokjátok meg, basszátok meg”. Meg kell szoknunk?
Azért Svédországról írtam, mert sokat utazom, és van ez a kép rólunk, hogy mennyire szervezett az állam, nyugodt, biztonságos, az emberek kedvesek és szerények.
És elég szórakoztató volt írni egy történetet, amiben Svédország kifordul magából.
Ez a „szokjátok meg, basszátok meg” a regény egyik kulcsmondata, mert van ez az érzet, hogy ilyen nálunk nem történhet meg, mert ez Svédország. A káosz, az önzés, a pusztítás egy ironikus eszköz is részemről, hogy felrázzam a népemet, hogy helló, az, hogy svéd vagy, nem tesz kivétellé. Még Svédországban is meg fognak történni veled ezek a dolgok. Remélem, hogy ez a része magyarul is működik.
Másfelől érdekes időket élünk. Ukrajna és Putyin szörnyű háborúja kiváló példa arra, hogy a fosszilis tüzelőanyagoktól való függőségünk miatt mennyire kiszolgáltatottak vagyunk. Veszélyessé és kiszámíthatatlanná teszi az életet. És amíg ennyire függünk tőlük, egyik krízis követi majd a másikat.
Ami még igazán zavar ebben, hogy a fosszilis függőségre a megoldást olyan dolgokban látják, mint az akkumulátorok és az atomerőművek.
Tehát a fosszilisről váltsunk a ritka fémektől való függőségre?
Ezeket a ritka fémeket olyan országokban bányásszák, mint Kína.
Elég biztos vagyok abban, hogy az emberiség a következő pár száz évben egyik válságból zuhan majd a másikba, és ez elég borzasztó. Ezzel együtt élnünk kell majd az életünket. És azt hiszem, ez olyan szép az emberiségben: hogy alkalmazkodunk és megyünk tovább. Még ha minden véget ér is, elfogadjuk a helyzetet, megpróbálunk javítani rajta, megpróbáljuk beteljesíteni az álmainkat, az ambícióinkat. Lesznek szerelmi viszonyaink, szülők leszünk, tanulunk, könyvet írunk és így tovább. Minden kihívás ellenében így fogunk tenni, és erről szól ez a regény.
Fotók: Hinsenkamp-Fekete Celesztina / margofeszt
