Didrik negyvenéves média-tanácsadó, aki az erdőtűz elől menekülve igyekszik hősiesen viselkedni, családja megmentésére irányuló erőfeszítései azonban kudarcba fulladnak. Melissa klímatagadó influenszer, tele elveszett álmokkal. André egy kiöregedett teniszcsillag megnyomorított fia, aki arra használja a válságban egyre inkább elharapódzó erőszakot, hogy leszámoljon szörnyeteg apjával. Vilja, Didrik tinédzser lánya, aki elszakad a családjától, és a cselekvésre képtelen felnőttek helyébe lép a menekültek vezetőjeként. Jens Liljestrand nem túl távoli jövőbe helyezett disztópiájában négy ember küzd nemcsak az életben maradásért, hanem a boldogság fel-felvillanó érzésének megtartásáért is, miközben Svédország lángokban áll. Olvass bele!
A természetet semmi sem érdekli. Nem fogja megköszönni, hogy elektromos hibridautót vásároltál. Nem lesz kedves hozzád azért, mert napelemet szereltél fel. Nem ad egy kicsivel több esőt, mert beérted két gyerekkel, eggyel, vagy egyáltalán nem vállaltál gyereket. Sem több, sem kevesebb szén-dioxidot nem nyel el azért, mert elmész szavazni. Nem kíméli a korallzátonyokat, a gleccsereket és az esőerdőket, csak mert rábeszélted a gyerekeidet, hogy mégiscsak kóstolják meg a húspótlóból készült darált húst. Mindazt, amit most tapasztalunk, egyáltalán nem tudjuk befolyásolni a tetteinkkel, mert ez a tíz, harminc vagy ötven évvel ezelőtt meghozott és főként meg nem hozott döntéseink következménye.
Az élet megy tovább - akkor is, ha lángolnak az erdők; ha elfogyott az élelem és az üzemanyag, a családoknak pedig gyalogszerrel kell menekülniük a tűzvész elől; akkor is, ha tüntetők rombolják le a városokat. A klímaválság olyan, akár egy rémálom, mégis van, ami nem változik: a kamaszok szerelmesek lesznek, a házasságok megromlanak, a fiatalok identitásválságba kerülnek, és lankadatlan intenzitással lázadnak rettenetes szüleik ellen.
Jens Liljestrand svéd újságíró és író. Korábban a Sydsvenskan és a Dagens Nyheter kritikusa, az Expressen kulturális rovatszerkesztője. Vilhelm Mobergről írt életrajzi bestsellerét August-díjra jelölték. A Ha minden véget ér is az első regénye.
Jens Liljestrand: Ha minden véget ér is (részlet)
Fordította Patat Bence
Először azon nyáron vettem észre, hogy a felnőttek félnek az időjárástól, amikor Zack megtanult olvasni. Már a nyári szünet előtt is rettentő meleg volt, naptejet és vizespalackokat is kellett vinnünk az iskolába mindennap, a tanárok kinyitották az ablakokat a tanítás alatt, otthon pedig Anya megtöltötte a fagyasztót fagyival. Néhány héttel később, amikor Gotlandon béreltünk egy házat, hallottam, hogy Apa komolyan beszélget Anyával valamiről, amiről a neten írtak, nem emlékszem, mit mondott, csak a szóra, amit használt. Kényszervágás. Két ijesztő szó együtt, a vágás az, amikor leölik az állatokat, hogy megehessük őket, a kényszer meg az, amikor segítségre van szükség. Mi az a kényszervágás? Egy aranyos boci képe jelent meg előttem, nyakában egy fejszével, egy nagy, piros, veszélyes gomb mellett, Anya látta, hogy aggódom, és elkezdte magyarázni, hogy Apa mire gondol, de nem akartam tudni,
nem akartam hallani az állatokról, amelyeknek csak azért kell meghalniuk, mert csodálatosan meleg és napos az idő.
Mert csodálatos volt, emlékszem rá, nagyon jól megtanultam úszni, ki a pontonig és vissza minden gond nélkül, megtanultam fejest ugrani a stégről, éjszaka szélesre tárt ablaknál aludtam, beengedtem a madárcsicsergést, a fák és a virágok illatát, reggelente kiültünk az almafa alá, és sokáig reggeliztünk, epret ettünk és tejet ittunk, meg Apa házi kenyerét, még késő este is kellemesen meleg volt odakint, és pizsamában mezítláb játszottam a száraz fűben, miközben a nap nagy, vörös narancsként alábukott.
Aztán hazaértünk, és csak néhány nap volt az iskolakezdésig, amikor Apa úgy gondolta, hogy a nyári szünet utolsó estéjén valami jót kellene csinálnunk, ezért lesétáltunk a tengerhez, csak ő, én és Zack. A futópálya mellett volt egy kis homokos strand, ahol néha letelepedtünk, Apa tüzet gyújtott a parton, elővett egy zacskó pillecukrot meg egy kést, most pillecukrot fogunk grillezni, gyerekkoromban mindig ezt csináltuk. Beküldött az erdőbe, hogy szerezzek néhány hosszú ágat, és megmutatta, hogyan kell hegyesre faragni őket, hogy nyársak legyenek. Szedtünk még egy kis rőzsét, fakérget és száraz levelet, Apa épített belőle egy kis piramist, aztán aládugott egy égő gyufát, és figyeltük, ahogy a láng fellobban és meggyullad a tűz. Igazából tűzgyújtási tilalom van, mondta kissé szégyenkezve, de olyan közel vagyunk a vízhez, hogy szerintem nem történhet semmi. Zack a homokban ült, és Harry Pottert olvasott, Anyáék nagyon büszkék voltak rá, hogy nem egy afféle könnyen olvasható, gazdagon illusztrált bébikönyvet lapozgat, hanem rögtön a vastag könyvekre állt rá, amelyek szinte már felnőtteknek készülnek. Kellemesen éreztük magunkat, este sütött a nap, pattogott és ropogott a tűz, én pedig kaptam egy hideg pillecukrot, miközben vártam, hogy el lehessen kezdeni grillezni, amikor a tenger felől feltámadt a szél, a forró, száraz szél hullámokat vert a víz felszínén, játszott a tűzzel a parton, szikrákat kavart fel a levegőbe, és hirtelen észrevettem, hogy néhány méter magasan, a part melletti fűben füst terjeng, és Apa ordított, a picsába, odarohant, és elkezdte taposni a lángokat, ugrálni rajtuk, hozd a termoszt, kiáltotta, volt nálunk egy termosznyi forró csoki, kinyitottam, és kiöntöttem az egészet az égő fűre, de csak egy kis loccsantásnak éreztem, Apa kitépte a kezemből a termosz t, és lerohant a vízhez, megtöltötte, majd futott vissza a tűzhöz, amely addigra kétszer akkorára duzzadt, és mintha magát kergette volna a fűben, a picsába,
a picsába ezzel a kurva szárazsággal, kiabálta Apa, és megpróbálta újra eltaposni a tüzet.
És egyszer csak a vízben térdelve algát szedtem. A víz zavaros volt, és a forró nyár után kissé kellemetlen szagot árasztott, a fekete-fehér kacsaszardarabok úsztak, lent pedig barna, sárga meg zöld alga és tengerifű nőtt, olyan, mint amilyen Zack taknya volt kisbabakorában, amikor folyton beteg volt, lenyúltam, és felkarmoltam egy adag nyálkás trutymót, felálltam, kiszaladtam a partra, és a tűzre dobtam mindent. A nedves szmötyi szétterült az égő füvön, sistergett, és sűrű füst szállt fel a földből, de a lángok már nem látszottak, Apa körbetapodta az algát a lábával, és a tűz kialudt. Zavartan bámult rám, aztán azt kiáltotta, hogy folytasd, a kurva életbe, és szaladtam le a vízhez, lehajoltam, és még több algát markoltam fel, szót fogadtam, fel-le rohangáltam, az iszapos vízből ölszámra hordtam ki az undorító algát, hogy a tűzre dobjam, és mindahányszor újra tapossam, és néhány perc múlva már csak füst és ragacsos tengerifű és kacsaszar maradt a földön. Még égett a tűz, ahol pillecukrot akartunk grillezni, és csak ekkor vettem észre Zackot, amint bámul a tűzbe, letette a Harry Pottert, és a homokban ülve meredt a lángokba a koravén mosolyával, és le akartam szidni, amiért ilyen haszontalan, nem segítőkész gyerek, de Apa vetett rám egy szigorú pillantást, leült mellé, és átölelte a vállát, minden rendben, haver?, kérdezte, nem ijedtél meg, ugye? – Tudod, miért futnak a lovak rossz irányba, ha tűz van? Zack lelkesen nézett ránk, mintha egy vicces feladványt mondott volna. – Igen, mert mielőtt megszelídítették volna őket, a természetben éltek, és ott csak úgy élték túl a tüzeket, ha átfutottak a túloldalra, ahol már minden leégett! Apa kivett egy pillecukrot, feltűzte a nyársára, és a tűzbe tartotta. – Most grillezünk – mondta fáradtan. – Grillezünk, aztán hazamegyünk. – De az biztos – folytatta Zack lelkesen –, ha tűz üt ki az istállóban, nagyon nehéz kimenteni a lovakat, mert nem hagyják magukat, és visszaszaladnak a tűzbe. Apa rám nézett, a koszos ingemre, a vizes nadrágomra. – Ha hazaértünk, kimosod. És Anyának egy szót se – Miért ne? Szabad kezével újabb pillecukrot tűzött a nyársra, majd átadta a botot Zackna k, és megmutatta neki, hogyan kell a parázshoz közel tartani. – Miért ne? – kérdeztem újra. Apa felsóhajtott. – Ez a kurva időjárás – mondta súlyos hangon. – Borzasztó. Teljesen elkeserít. Hogy ebben kell felnőnötök. Hogy ez évről évre rosszabb lesz. Tudod, a mai újságban azt írták, hogy a feljegyzések szerint ez volt minden idők legmelegebb nyara, mégis hidegebb, mint amit Zackkal valaha is megtapasztaltok majd a jövőben. Forgatta a nyársat, a pillecukor körös-körül aranybarnára sült. – Egyszer még hiányozni fog ez neked – mondta Apa.
– Hiányozni fog az az idő, amikor még lehetett így élni, amikor minden könnyű volt.
– Pedig egyáltalán nem tűnik könnyűnek – jegyeztem meg. Ezután nem sokat beszélgettünk. Zack beleejtette a pillecukrot a hamuba, és sírva fakadt, de Apa megvigasztalta, és odaadta neki az övét. Én meg az öcsém addig ettük a forró pillecukrot, amíg a hasunk olyan nem lett, mint egy fehér, ragacsos cukorkrémmel teli lufi , aztán lelocsoltuk a tűz maradékát, és hazamentünk, én pedig elmondtam Anyának, hogy elestem.