Fotó: Valuska Gábor
1972. szeptember 5-én a Fekete Szeptember nevű palesztin terroristacsoport behatolt a müncheni olimpiai faluba, és túszul ejtette az izraeli küldöttség tizenegy tagját. A boldog olimpiaként definiált sportünnep pillanatok alatt rémálommá változott, a németek mentőakciója a túszok halálával végződött. Bár Jean Mattern negyedik regénye a túszdráma pillanataiban jut el a katarzisig, a francia szerző nem a terrorszálra, hanem két férfi hirtelen kibontakozó, szenvedélyes kapcsolatára fókuszál. A Szeptember egy brit és egy amerikai újságíró személyes drámája, miközben körülöttük kifordul magából a világ.
A könyv ötletét egy gyerekkori emlék adta: édesapja nem tudta, hogyan magyarázza meg önnek, mi történik Münchenben. Emlékszik, hogy pontosan milyen szavakat használt, hogyan próbálkozott?
Állandóan azt motyogta, hogy nem tudja megmagyarázni, mert az túl nehéz lenne, ahogy megérteni is az lett volna. Ez nagyon frusztrált. Még mindig emlékszem az érzésre, nem tartottam fairnek, hogy nem tud magyarázatot adni sem arra, miért ölték meg a tizenegy túszt, sem az érzéseire. Hiszen én arra is kíváncsi voltam, miért olyan feldúlt és elkeseredett. Annyira megrendítették a történtek, hogy sosem találta meg a szavakat hozzá. A frusztráció, a kielégületlenség érzése, ha nem is a felszínen, de hosszú évekre velem maradt, és amikor a londoni olimpián a családtagok nem emlékezhettek egy perc csenddel az áldozatokra, újra érezni kezdtem. Lenyűgöző, hogy működik az ihlet, valami, ami mélyen benned van, hirtelen előbukkan, és arra kényszerít, hogy írj egy regényt.
Hétévesen mit gondolt, mi történik Münchenben?
Tudtam, hogy valami nagyon rossz. Engem korán ágyba dugtak, édesapám sem maradt fel éjfélig, de másnap reggel hallotta a rádióban, hogy egyetlen túsz sem élte túl. Nagyon feldúlt volt, mert hitt benne, hogy a németek kiszabadítják őket. Korábban még sosem láttam sírni; ez nagyot változtat az apádról alkotott képeden gyerekként.
Az édesanyja hogyan reagált?
Nem emlékszem az édesanyámra ebben a pillanatban, csak apámról vannak emlékeim. Érdekes, hogy a memória mennyire szelektív.
Jean Mattern: Szeptember
Fordította: Tótfalusi Ágnes, Jelenkor, 2016, 141 oldal, 2999 HUF
Első mondat: „Vannak, akik abban a biztos tudatban élik le az életüket, hogy a végén mind megbűnhődünk a tetteinkért, megfizetünk mindenért: kisebb-nagyobb titkainkért, erkölcsi botlásainkért, árulásainkért és hűtlenségeinkért, a sok gyöngeségért, amelyek óhatatlanul is végigkísérik életünket."
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) a hivatalos indoklás szerint 2012-ben azért nem engedélyezte az egyperces főhajtást az egyik áldozat, Andrea Spitzer vívóedző özvegyének, mert nem szoktak személyes megemlékezéseknek helyet adni. Ankie Spitzer később azt nyilatkozta, neki az mondták, huszonegy arab küldöttség fenyegette bojkottal és hazautazással a londoni olimpiát, amennyiben helyet adnak a kérelmének. Ön szerint mi lehet a valódi oka a bizottság döntésének?
A bizottság is bűnösnek érzi magát. Ahogy írom is a könyvben, a NOB akkori elnöke, Avery Brundage olyan gyorsan túl akart lenni az egészen, amilyen gyorsan csak lehet, és azt sürgette, hogy vigyék ki a túszokat az olimpiai faluból. Ha a túszok a faluban maradnak, a németeknek talán több idejük lett volna, hogy megoldják a válságot.
Semmi nem zavarhatta meg a „boldog olimpiát”.
Pontosan. A németek nagyban felelősek a túszmentő akció kudarcáért, de nem ők az egyetlen bűnösök abban, hogy az olimpia folytatódott. Sok német meg akarta szakítani a játékokat a túszdráma után, de a NOB ezt nem engedte. Nagy a felelősségük, ám ezt nem képesek elfogadni, ezért is utasították vissza a londoni megemlékezést.
Milyen a müncheni terrortámadás megítélése Németországban?
Meglepődtem, hogy az emberek még mindig milyen nehezen beszélnek róla, még mindig tabunak számít.
Pedig a németeknek nem szokott gondot okozni a szembenézés.
A holokausztot és a náci időszakot azért tudták maguk mögött hagyni, mert az még egy másik korszak volt, de a túszdráma a demokráciában, a modern Németországban zajlott. Még nincs meg a távolság, hogy azt mondhassák, egy másik országban, társadalomban, rendszerben történt minden, mert a rendszer, ami akkor kudarcot vallott, még mindig fennáll.
Mondhatjuk, hogy egyfajta emlékműnek szánta a regényt? Azt akarta elérni, hogy újra beszéljenek az áldozatokról, hogy emlékezzenek a nevükre?
Nem tudom megítélni, hogy a könyvem emlékmű-e, de nagyon fontos volt, hogy olyan regényt írjak, ami tisztelettel adózik az áldozatok emlékének. Ezért is kutattam ennyit, szerettem volna, hogy minden apró részlet a legpontosabb, leghitelesebb legyen; a túszdrámával kapcsolatos információkat háromszor leellenőriztem. Nem akartam előrángatni a borzasztó részleteket, sok mindent kihagytam a történetből a családtagok miatt. Mostanáig egy olyan hozzátartozóról sem hallottam, aki olvasta volna a könyvet, de remélem, ha lesz ilyen, érzi majd, hogy milyen fontos volt, hogy a túszok emlékéről is beszéljek.
Nem fordították le héberre a könyvet, úgyhogy az izraeliek részéről semmilyen reakció nem érkezett. Ha zsidótémában nyilatkozol, nagyon nehéz eljutni a fordításig, mert úgy gondolják, talán nem te vagy a megfelelő ember, hogy erről beszélj. De ez nem csak velem van így, sok íróval ez történik, ha zsidókról ír. Németországban jó kritikákat kapott a könyv, de Franciaországban eltolódott a hangsúly a terrorizmusról való diskurzus irányába, mert alig pár nappal a Charlie Hebdo elleni merénylet után jelent meg. A történet egyik oldalán ragadtam, és nehéz volt elérni, hogy a megfelelően értelmezzék.
Van egy jelenet a könyvben, amelyben Sam és Sebastian ülnek egymás mellett a sajtótájékoztatón, ahol bejelentik a túszok halálát, és Sebastian kizárólag arra tud gondolni, hogy az események véget vetnek a Sammel való kalandjának. Önzőnek látja őt?
Szerintem csak realistának kellett lennie. A magánéletében mindenki szerelmes lesz, kiábrándul, elárul valakit és így tovább. Amikor valamilyen nagy tragédia történik, például az oroszok ’56-os bevonulása vagy 9/11, az emberek élete akkor is folytatódik tovább, de nem zárhatják ki belőle azt sem, ami körülöttük történik. A történelemkönyvekben és a tévében látott képek miatt olyan érzésünk lehet, hogy mindenki közömbös volt, de ez nem igaz. Mindenkinek megvolt a saját napirendje, ami aztán összekapcsolódott a tragédiával.
Az erőszak és a szenvedély nagyon erős párhuzamokként vannak jelen a Szeptemberben. Felforgatni és rombolni is képesek. Mit gondol, az erőszak és a szenvedély természete valahogy egy tőről fakad?
Azt nem tudom, hogy ugyanarról a tőről fakadnak-e, de írás közben olyan érzésem volt, hogy a Sam és Sebastian közötti szenvedély, különösen a második héten, és szeptember 5-én, valahogy mélyült vagy élesebb lett annak intenzitásától, ami körülöttük történt. A szenvedély, amit Sebastian sem értett, mégis elkezdett érezni, egy bizonyos kontextuson belül működött. Az egész olimpia hatalmas buli volt, aztán megtörtént a tragédia, ez pedig újabb árnyalatot adott a kapcsolatuknak.
Az, ami a két férfi között történik, semmiképpen nem nevezhető szerelemnek. Valami sokkal erősebb, váratlanabb annál.
Számomra ez a raptus (elragadtatás, eksztázis – a szerk.). Amikor az emberek arról kérdeznek, hogy szerelmes könyvet írtam-e, mindig nemmel felelek. Ez a történet a szenvedélyről szól, és arról, hogy valaki egy bizonyos helyzetben elveszti az irányítást. Egy személyes dráma történik egy nyilvános tragédia árnyékában.
Az interjú a Könyves magazin 2016/5. számában megjelent cikk kibővített változata.
