Zenei újságíró, focirajongó, az eredetileg baráti ökörködésből indult és azóta magának egyre nagyobb nevet szerző, őrült Népi papa és a Haverok zenekar frontembere Inkei Bence most a szépirodalom területén is kipróbálja magát. Az idei Könyvhétre jelent meg a L'Harmattan Kiadó gondozásában első regénye a Mirelit, amely egy szakítás és egy hihetetlenül szerencsétlen ember története, aki szerelmi bánatában úgy dönt, hogy hibernáltatja magát.
fotók: Valuska Gábor
Milyen érzés, hogy most nem te kérdezel, hanem téged kérdeznek?
Kicsit furcsa, ez az első alkalom, hogy interjút adok, mert bár a zenekarunkkal, a Népi Papa és a Haverokkal már volt rá példa, de ott többen is voltunk. Szóval érdekes, épp kezdtem volna keresgélni a diktafonomat.
Mit szólt a környezeted, mikor kiderült, hogy írtál egy regényt?
Nagyrészt már tudták a megjelenés előtt az ismerőseim, de fokozatosan avattam be az embereket, már csak babonából is. Először csak két régi barátomnak mutattam meg, akiknek bíztam az értékítéletében.
Sokan nem tudják, de nem ez az első alkalom, hogy szépirodalmat pubikálsz. Tíz évvel ezelőtt már megjelentek novelláid az ÉS-ben, majd pedig az egyiket be is válogatták a Körképbe. Egy ilyen optimista kezdés után, hogyhogy nem folytattad?
Igen, három elbeszélésem jelent meg tíz évvel ezelőtt az Élet és Irodalomban, ezek közül egy került be a 2003-as Körképbe, de ez után abbahagytam. Elsősorban azért, mert akkor kezdtem el újságíróként dolgozni és háttérbe szorult az írás. Volt pár novella, amin dolgoztam akkoriban, de aztán nem éreztem őket elég erősnek és inkább úgy gondoltam, hogy nekikezdek egy regénynek, de nem lett belőle semmi. Akkoriban jött a matulás korszak, aztán pedig főállású újságíró lettem az Origónál, így eltemetődött jó pár évre a dolog.
Mikor kezdtél írni és hogyan jutottak el ezek a novellák végül az ÉS-ig?
Egy barátom tanácsolta, hogy küldjem el őket, addig én nem is gondoltam arra, hogy ezekből lehetne valami. Olyan 2000 körül kezdtem el írogatni, de persze előtte is voltak már kezdeményezések, sokáig írtam naplót például. Az egyik gimnáziumi osztálytársammal tankönyvek hátuljára írtunk közösen sztorikat úgy, hogy egyszer ő, egyszer én írtam a történetet. Ezek nagyrészt hülyeségek voltak, de mi mégis nagyon élveztük. Sokáig eszembe se jutott, hogy akár egyedül is írhatnék, de az egyetem után épp nem volt munkám, időm viszont igen, így kezdődött. Olvastam akkor egy svéd író könyvét, akinek nem jut eszembe a neve, és talán az volt a címe, hogy A szekrényajtó. Ebben volt egy mondat, ami rendkívül megfogott: “Miért nem ülünk be a Günther cukrászdába és beszéljük meg ott?” - így szólt. Nekem ez a Günther valahogy kinyitott egy ajtót, mert akkoriban pont rengeteget viccelődtünk ezzel a névvel. Abszolút funkciótlannak tűnt, valahogy sütött belőle, hogy a könyvbe is csak azért került bele, mert szimplán jól hangzik, a történetbe amúgy egyáltalán nem illett. Akkor jöttem rá, hogy valami ilyesmit akarok én is csinálni. Így történt, hogy körülbelül egy hónap alatt írtam egy regényszerűséget, amit aztán még anyámnak is megmutattam. És ő volt az, aki azt mondta, hogy hát ez nem annyira jó. Mikor később újra elővettem, én is rájöttem, hogy nem hogy nem annyira jó, hanem rettenetesen rossz. Kicsit nyomaszt azóta is, hogy vannak, akikhez ismeretlenül is elkerült ez a szöveg, mert küldözgették össze-vissza a barátaim egy időben. Remélem, nem fog most előkerülni.
Más író lettél azáltal, hogy jópár éve hivatássszerűen írsz?
Biztos valamennyire igen, de ezen még nem gondolkodtam, nem is tudom, hogy mi mást csinálnék, ha nem írnék. Az biztos, hogy sokat javított azon, ahogy irodalmat írok, talán nagyobb magabiztosságot ad. De nekem szerencsém van: viszonylag könnyen írok, legyen az cikk vagy bármi más. Bár azt sokszor észrevettem, míg a könyvet írtam, hogy kicsit úgy fogalmazok, mint ahogy a cikkeimet írom, ezeket mindig vissza kellett nyesni a munka során.
Tényleg csak az újságírás volt az oka, hogy végül nem indult be az írói karriered?
Az indulás megvolt, én viszont a következő lépcsőfoknak a regényt gondoltam, a novellaírás elaprózott volna. Voltak próbálkozásaim, összehoztak több fontos irodalmi szereplővel is, de nem annyira működött a dolog. Závada Páltól kaptam egyszer egy nagyon udvarias visszautasító levelet, amelyben leírta, hogy bár a Holmi egész szerkesztőségének tetszettek az írásaim, de nem volt a szöveg azzal a fajta irodalmi igényességgel megformálva, amit ők elvártak volna. Margócsy István is elolvasta pár írásomat, nagyon kedves volt, de nem tűnt igazán lelkesnek, azt mondta, sokat kéne még csiszolni rajtuk. Az viszont, hogy egy-két éves ötleteimet csiszolgassam, nem vonzott. Nem annyira érdekeltek ezek az írások, miután késznek ítéltem őket, a regényírásban pedig pont az érdekelt, hogy valami olyat csináljak, ami szakít ezzel az irodalmias látásmóddal.
Abból a szempontból tényleg szakítasz a magasirodalmi hagyományokkal, hogy tényleg nagyon könnyed szöveget írtál. Néha talán túlságosan is könnyed, nem annyira megy a mélyére a dolgoknak ez a könyv, többször azt éreztem, hogy a humor elviszi. Ezért lehet a végén meglepő az érzelmes és mély lezárás.
Nem akartam depressziós, nyomasztó könyvet írni, annak ellenére, hogy egy szakításról szól. A vége tényleg mélyebb lett, de azt hiszem, nem annyira zavaró, és ott meg is van a helye. Nem vágytam arra, hogy különösen mély dolgokról írjak, és nem zavar egyáltalán, ha azt mondják a könyvre, hogy populáris. Olvasmányos, jó értelemben vett populáris könyvet akartam írni, olyat, amit én is szívesen elolvasnék. Nem feltétlenül a magasirodalmat olvasóknak szántam, hanem olyanoknak, akik lehet, nem is olvasnak annyit. A magyarból kifejezetten hiányzik az angolszász irodalomban rendkívül sikeres és elismert szórakoztató irodalom, amit például Nick Hornby vagy Tony Parsons képviselnek. Ezek a könyvek ott úgy bestsellerek, hogy ez a jelző egyáltalán nem tartalmaz negatív értékítéletet, hanem fontos helyet foglal el a nagyon szépirodalom és a bulvár között.
Valahogy úgy van ez szerintem, mint a zenében: régen én is azt gondoltam, hogy csak a nem kommersz zene lehet a jó. De aztán fokozatosan rájöttem, hogy ez tiszta hülyeség: semmi bajom a jó popzenével, és sok olyan igényesnek mondott zene van, amit nagyon művelt és mélyérzésű emberek csinálnak, engem meg ki lehet velük kergetni a világból. Ezerszer inkább meghallgatok például egy Girls Aloud-lemezt, mint bármilyen nagyon technikás progresszív rockot.
Mivel meglehetősen személyes hangvételű szövegről van szó, nehéz nem önéletrajzi regényként olvasni.
Azért ez a könyv nem rólam szól. Persze valahol benne vagyok és lehet jobban, mint azokban a dolgokban, amiket korábban írtam, azoknál ez egy őszintébb könyv, de azért fikció. Semmiképp sem akartam, hogy ennél jobban rólam szóljon, vannak dolgok, amiket felhasználok itt-ott, de ez nem terápiás regény, nem kiírtam magamból a bajaimat.
Engem Beregi Tamás Egyetleneimére emlékeztettett helyenként.
Na az kifejezetten egy nyomasztó könyv, pedig nagyon kíváncsian olvastam anno. Kevés olyan regény van, amely a kilencvenes évek végi, kétezres évek eleji Budapestről, a mindennapokról és a fiatalokról szól, de végül aztán abból sem az lett, hanem átment egy kontrollálatlan önelemzésbe. Én ezt el akartam kerülni.
A-
Inkei Bence: Mirelit, L'Harmattan Kiadó, 2012, 162 oldal, 2000 Ft
Talán mindenkiben felötlött már az az érzés egyszer legalább ebben a nehézségekkel, csalódásokkal és kilátástalansággal teli életben, hogy jobb lenne kivonnia magát a forgalomból. Most nem az öngyilkosságra gondolok, hanem például a hibernálásra. Lehibernálom magam és csinálják a többiek tovább ezt a cirkuszt, majd keltsetek fel, ha odaértünk - gondoljuk ilyenkor, és a Mirelit főhőse, Gömöri Gergely nemcsak gondolja, hanem alá is veti magát az eljárásnak, mikor nem bírja tovább elviselni, hogy barátnője, Zsófi elhagyta. Mivel életének tovább értelme nincs, úgy dönt átalussza az előtte lévő gyötrelmekkel teli évet (mert ahhoz kétség sem fér, hogy egy szakítás utáni egy év bizony nem piskóta), és a hűvös pihenő után felébredve biztos benne, minden jobbra fordul, még Zsófi is visszajöhet hozzá. Miért is ne? Addigra ő is rájön, mennyire eszetlen dolog volt felrúgni a kapcsolatukat.Ahogy a hideg szétterjed Gömöri testében úgy kezd kikristályosodni személysiége előttünk. Egy olyan emberé, akit elmondása szerint a szakítás tett tönkre, de elég hamar kiderül - és a szöveg egy pontján magának is bevallja -, talán a Zsófival való kapcsolat volt az egyetlen kiugróan jó dolog, amely vele történt: volt két év, amikor nem érezte totálisan lúzernek magát. Hiszen élete, ha úgy nézzük, kudarcok sorozata: kudarc a munkája, amelyet csak mechanikusan végez, öröme és saját bevallása szerint tehetsége nincs benne, a csajozás szó nála szinte egyenlő a kudarccal, mert bár a nők érdeklődnének iránta, tetszik nekik fanyar humora, ő (talán pont a fanyar, ironikus humor miatt) folyamatosan kívülről figyeli magát és általában már akkor elmegy a kedve az egésztől, mikor még csak két szót váltott a lánnyal. Kudarc az egészségéért vívott harc is, mert harmincas létére folyamatosan rejtélyes betegségek kínozzák: hol a prosztatája, hol a gerince, hol a heréje, hol a füle, a torka, a csontjai, a tüdeje fáj, hörög, gyullad be, sajog.
A regény fejezetei mind-mind egy betegséggel és egy kísérlettel kezdődnek, hogy a főhős mégis visszaszerezze Zsófit, mint valami Szent Grált, aki a boldogság kulcsa. Kulcs egy olyan élethez, amelyben nem minden olyan rémesen elcseszett, mint nélküle. És minden fejezet kísérlet is megérteni a helyzetet, amit egyszerűen képtelenség: bár mindenki pontosan látja Zsófi hibáit, és hogy Gömörinek igenis jó lenne nélküle, ő a legelvakultabb reménytelen szerelmesek prototípusa: számára Zsófi olyan, mint valami nagyon szuper Instagram-szűrő, általa minden különlegesen, már-már természetellenesen szép, színes. Így nem meglepő, hogy egyetlen fejezetből se tudjuk meg, hogy mégis milyen ez a Zsófi: hogy néz ki, hogyan gondolkodik, mit szeret, és mit nem? Mert nem az a fontos, hogy Zsófi milyen, hanem milyen lesz Gömöri általa és nélküle.
Siralmas témája ellenére a Mirelit azonban egy rendkívül szórakoztató könyv, áthatja egy groteszk, ironikus, és önmagát is kifugrázó hang, amelytől minden valahogy könnyed lesz benne. Inkei nem moralizál, valahogy szándékosan nem megy a mélyére a dolgoknak, és ez talán a könyv egyetlen hibája is. Ahogy Gömöri a legváratlanabb és legkatasztrofálisabb helyzetekben egy reklámszöveg vég nélküli ismételgetésével ráncigálja ki magát az összeomlásból, a könyvet is gyakran elviszi a stílus és az elbeszélés játékossága felett érzett öröm - valahogy azt érezzük, egy jól elsütött poén, vagy egy régi reklámszöveg jobban szórakoztatja a szerzőt, mint a történet, amelyet mellesleg kerekít.
A regény egyik legszórakoztatóbb része, hogy a főhősnek egyrészt kimerítethetetlen műveltsége van a régi reklámszövegek terén, másrészt ezek a legváratlanabb pillanatokban jutnak eszébe. Ez jól gondolom, hogy önéletrajzi elem például?
Igen. 1986-ban kaptam meg a magnómat és mivel nem volt videónk, fogtam magam és teljes reklámblokkokat vettem fel a tévéből. Ezekből egy szürreális kazetta máig megvan és pár éve meghallgattam: egy egészen furcsa, töredékekből összeálló mix lett belőle, értelmetlen reklámokkal és szignálokkal, amelyek valahogy mégis iszonyú jók. Az ötlet, hogy a főhősnek legyen egyfajta nosztalgikus megszállottsága, később jött. Én egy csomó olyan reklámra is emlékszem a kazettának köszönhetően, amelyek nem kerültek be kánonba, nem lett kultuszuk, de azért az a főhős, és nem az én kattanásom, hogy annyira rájuk van pörögve, hogy pontosan idézni is tudja az összeset.
Szóval nem jellemző rád annyira a nosztalgia?
Azért nem ennyire: ebben a karakterben egy csomó minden már-már parodisztikusan el van túlozva. Azzal együtt magamon és sok kortársamon látom, hogy mennyire megvan bennük a fogékonyság bármi iránt, ami a nyolcvanas évekből való: legyen az reklám, egy-egy emblematikus focista, vagy tárgy.
Azt elmondhatjuk, anélkül hogy spoilereznénk, hogy rendkívül sok szenvedés van ebben a könyvben. Nem nagyon megy a főhősnek a szakításfeldolgozás. Miért?
Azt akartam, hogy valóságos legyen. Az életben legtöbbször a dolgoknak nincs olyan feloldása és lezárása, ahogy azt szeretnénk, vagy ahogy azt a filmekből megszoktuk például. Valójában teljesen mindegy, nem is fontos, hogy milyen ez a Zsófi, aki elhagyja a főhőst, hanem a főhős személye és a szerencsétlensége a lényeg. Szerintem mindannyian kurva szerencsétlenek vagyunk ilyenkor, még akkor is, ha ezt nem szokás beismerni.
Mennyi idő alatt lettél kész a könyvvel és milyen terveid vannak, most hogy megjelent?
2009 júliusában voltam Németországban egy fesztiválon és odafelé a kocsi hátsó ülésén jutott eszembe a történet. Akkor már egy ideje motoszkált bennem, hogy kellene írni, de csak ott konkretizálódott. Korábban mindig az volt a gond, hogy csak egyszerűen nekirugaszkodtam és elkezdtem írni, ahogy jött, nem volt semmi koncepció. De most hónapokig gondolkodtam, jegyzeteltem és csak 2010 februárjában kezdtem neki a konkrét írásnak és tavaly májusban fejeztem be az első változatot. Fogalmam sincs, hogy mi lesz ebből - ha nagyon kellemetlen élmények érnek, akkor természetesen nem fogom erőltetni, de szívesen írnék még. Vannak ötletcsírák, de hogy mikor kezdek neki, az még nagyon távoli.
