Vannak könyvek, amik már megjelentek, és már úton vannak, és vannak könyvek, amelyeket talán meg sem írtak, mégis van, aki már negyven éve vár a megjelenésükre. Ilyen könyvekről is szó lesz a mostani Hosszúban, amelyben megemlékezünk a cipőjét nézegető Rákosiról, a gint vedelő Ian Flemingről, és randomszerűen felbukkan George R.R. Martin, Truman Capote és Bob Marley neve is.
Waiting for Ishiguro
Muszáj valami személyessel kezdenem: napok óta arra várok, hogy kapjak egy emailt, miszerint mehetek végre az új Ishiguróért. Angliában március elején jelent meg, az a címe, hogy The Buried Giant, és tíz év óta ez Ishiguro első regénye. Ami igenis nagy szó, még ha a Japánban született, de gyerekkora óta Angliában élő író itthon valamiért annyira talán még nem találta meg a helyét meg a közönségét. Szóval van ez az új regény, amely a történelmi múlt és a disztopikus képzeletbeli jövő (lásd Ne engedj el!) után a rég-régmúltba megy vissza, abba az időbe, amikor a szászok és britonok még nagyban ölték egymást, és ahol egy idős házaspár – dacolva ezernyi veszéllyel – útra kel, hogy rég nem látott fiukat végre megkeressék, azt a fiút, akire már alig-alig emlékeznek. A New Yorkerbe most a híres-neves kritikus, James Wood írt egy nagyobb lélegzetű (és oké, őszinte leszek, annyira nem elragadtatott) kritikát a könyvről, melyet azután rögtön be is gyömöszölt egy olyan skatulyába, amire vastagon rávéste a „történelmi amnézia allegóriája” címkét. Az új regény, Ishiguro eddigi könyveihez hasonlóan, persze főleg az emlékezés és a személyes emlékezet különféle vetületeivel foglalkozik, miközben helyenként úgy tűnik, mintha az elmúlt években George R.R. Martinnal kötött volna világraszóló cimboraságot. De beszéljen inkább Wood a könyvről:
„There are adventures and battles with ogres, pixies, dragons, and menacing soldiers. There are some sinister monks. Along the way, Beatrice and Axl discover that “the mist” is actually the breath of a tyrannical she-dragon named Querig, and that the only way to restore the country’s stolen memory will be to kill Querig.”
Harper Lee is megírta a saját Hidegvérrel-regényét?
És akkor még mindig ne menjünk nagyon messze a New Yorkertől, amely egy szuperérdekes sztorit közöl Harper Lee-ről, aki ügynöke szerint most épp második regénye megjelentetésére készül. A New Yorker azonban nem erről ír, hanem egy alabamai bűnesetről, amelyről Lee könyvet írt. Állítólag. Az történt, hogy a hetvenes években egy Willie Maxwell nevű alabamai lelkész öt rokonát veszítette el rejtélyes körülmények között: a feleségét a nő kocsijában találták meg holtra verve, a fivére holtteste egy autópálya mellől került elő, a második feleségét szintén holtan találták az autójában, unokaöccse pedig ugyancsak egy kocsiban lelte a halálát. Halálukban a közös nevező nem csak az volt, hogy mindannyian a lelkész rokonai voltak, és haláluk valamilyen módon kapcsolódott az autóhoz, hanem az is, hogy mindannyian biztosítva voltak, ez a pénz pedig utóbb részben Maxwellhez került. Az ötödik áldozat Maxwell mostohalánya volt, aki a férfi autójának kerekei alatt végezte. Felelősségre azonban már nem vonhatták, mert a lány temetésén a lelkészt fejbe lőtte az egyik rokon. A lelkész ügyében azonban az évek során egy Tom Radney nevű ügyvéd járt el, aki azután később a Maxwellt lelövő férfit is védte. Ő volt egyébként az (mármint az ügyvéd), aki megkereste Harper Lee-t, hogy utazzon el az alabamai városkába, és írja meg a sztorit. A műfaj nem állt annyira távol az írónőtől, hiszen korábban barátjának, Truman Capoténak is segédkezett a Hidegvérrel megírásakor. Lee leköltözött Alexander City-be, átnyálazta az aktákat, beszélt mindenkivel, akinek mondanivalója volt az ügyről, és állítólag el is kezdte a regényt, aminek a The Reverend volt a címe. Ez a sztori azonban soha nem jelent meg nyomtatásban, az azóta elhunyt ügyvéd családtagjai azonban szentül meg vannak győződve arról, hogy a kézirat még megvan. Mindezt arra alapozzák, hogy állításuk szerint Lee elküldött egy fejezetet Tom Radney-nek, amely mindössze négy gépelt oldalt tett ki, emlékeik szerint azonban az írónő mindig azt mondta, hogy többet is írt. A komplett sztoriért érdemes ide kattintani!
Rákosi a cipőjét nézte
Szuper interjút közölt még a múlt héten a Népszabadság Juhász Ferenc költővel, beszélgetőtársa Vári György volt. Ebben a pályakezdéstől és a híres-hírhedt kortársak alakjának megidézésén át Juhász nagyon sok személyes emléket is felelevenített, például a gyerekkori pénztelenségről, az öccse és közte feszülő nagy csöndekről, de arról is mesélt, hogy mit mondott Rákosinak, amikor az el akarta vitetni Márianosztrára a költő feleségét. Szó van benne a halálról is, illetve azokról a verseiről, melyeknek a halál a témája; ennek kapcsán mondta Juhász Ferenc például a következőket:
„Viszont amikor verset írok, akkor nem a halálra gondolok, hanem a versre, még ha nehéz is elválasztani, mert mindig versekre, verseket gondolok, az én fejemben sosincs csönd, mindig zakatol benne valami.”
A teljes interjúért katt ide!
Ezért nem szerepelt Bob Marley a Dr. No-ban
Az lehet, hogy James Bond Őfelsége legtitkosabb és legsármosabb ügynöke volt, de az talán kevésbé ismert, hogy maga a figura Jamaicában született meg. Itt héderelt ugyanis a háború után Ian Fleming, és itt húzta fel szerényen csak Goldeneye-nek nevezett vityillóját is (képért ide!), melynek falai között azután papírra vetette a James Bond-regényeket. Márciusban jelent meg az a könyv, melynek szerzője, Matthew Parker épp Fleming jamaicai életét vizsgálta meg, a Vulture pedig ebből szemezgetett, és szedett listába tíz érdekességet. Ezek szerint például a Goldeneye egy háborús műveleti terv elnevezése volt, melynek célja Gibraltár védelme volt. De kiderül belőle az is,
- hogy Fleming napi hetven cigarettát szívott, és ivott, mint a gödény,
- hogy az Oroszországból szeretettel azután lett igazán bestseller Amerikában, hogy John F. Kennedy a kedvencei között említette,
- hogy Fleming először nem volt elragadtatva, hogy Sean Connery kapja Bond szerepét, és
- hogy Bob Marley azért nem tűnhetett fel zenészként a Dr. No-ban, mert „nagyon ápolatlan és goromba” volt.
