Fotó: Valuska Gábor
Vágyakozni gyönyörű dolog – mondja Hilde Østby, akit egy viszonzatlan szerelem inspirált arra, hogy megírja A vágyakozás enciklopédiáját. A norvég írónő a Margó Irodalmi Fesztivál őszi különkiadásán mutatta be a könyvét, melynek egyébként a magyar az első külföldi fordítása. A sajátos enciklopédia kiindulási pontjait a világtörténelem és a világirodalom leghíresebb love story-jai kínálják, ám helyet kaptak benne az ismeretlen és névtelen sóvárgók is. „Alternatív történeteket kreál, melyek szereplői és motivációi ismerősek lehetnek, mégis teljesen más síkon mozognak: a kétdimenziós irodalmi és történelmi alakok ugyanis hirtelen vértől és vágytól duzzadó érző lények lesznek, akik idejük nagy részét a másik iránti sóvárgással töltik” – írtuk korábban a kötetről, amely a hét könyve is lett nálunk. Østbyvel inspirációról, maszturbációról és provokációról is beszélgettünk, közben kiderült az is, miért tartja magát ma már szégyentelennek.
A könyve erős állítással indít, hiszen tényként közli, hogy a szerelem nem mérhető. Ha azonban azt vesszük alapul, hogy a szerelem pusztán biokémiai folyamat, ahogy mondani szokták, akkor miért ne mérhetnénk meg tudományosan eszközökkel?
A könyvben szerettem volna megmutatni a kontrasztot a józan, tudományos világ és a belső, szubjektív, érzelmi világunk között. Logikai szempontból önnek igaza van, és ha valaki tényleg abban hisz, hogy a szerelem valami hormonális dolog, amely a mellékvesékből ered, akkor valóban tudnunk kéne mérni. De természetesen én ebben nem hiszek. Én abban hiszek, hogy a szerelem valami nagyszerű, varázslatos dolog, és valami extra történik velünk, ami igazából mérhetetlen. Tehát valami olyasmit akartam állítani, ami arra bír embereket, hogy épp az ellenkezőjét gondolják.
Hilde Østby: A vágyakozás enciklopédiája
Fordította: Pap Vera-Ágnes, Park Kiadó, 2015, 244 oldal, 2900 HUF
Lehetséges, hogy akkor a versek és a szerelmes regények azok az eszközök, amelyek a szerelem mérésére szolgálnak?
Igen, szerintem így van. Tudományos szempontból az egyetlen módja annak, hogy körülírjuk a szerelmet, az volt, ha enciklopédiát írok a szerelemről – mégpedig szubjektív módon. Én nagyon racionális embernek tartom magam, szeretem a tudományt, nagyon sok tényirodalmat olvasok, de szerelem dolgában igazából semmi sem segíti az embert.
A szerelemről mindenkinek elsőként a boldogság jut az eszébe, az ön szereplői azonban gyakran szomorúak, frusztráltak, csalódottak. Miért akart épp egy olyan témáról írni, amelyben ennyire túlcsordul a fájdalom?
Sokszor szemtanúja voltam, és személyesen is megtapasztaltam, hogy a szerelem időnként élet-halál kérdése. Ez tényleg így van. Emberek megölik magukat a boldogtalan szerelem miatt, és emberek élete siklik ki azért, mert elveszítettek valakit, akit szerettek. És persze a szerelem teljes boldogságot is okozhat. De ha én a férjemmel közös, nagyon is boldog életemről írnék, akkor vajon elolvasnák azt a könyvet? Komolyra fordítva a szót: arra voltam kíváncsi, mi történik, ha az emberek szeretnek, de nem lehet az övék az, akibe szerelmesek. Azt kell feltételeznünk, hogy ez elég gyakran megtörténik. Valami olyasmit akartam írni, ami szembemegy a társadalmunkkal, melyben azt várják tőlünk, hogy mindig sikeresek legyünk, és mindig megkapjuk, amit csak akarunk. A legtöbb ember számára azonban a valóság nem ez, és én róluk akartam írni, illetve a régebbi korokban élt figurákról, hiszen azt kell feltételeznünk, hogy sok-sok millió olyan ember élt már, aki soha nem kapta meg, amire vagy akire vágyott.
Fizikai vagy emocionális értelemben?
Érzelmi szempontból, mert mindazok az anyagias vágyak, amelyeket valós vágyakként adnak el nekünk, szerintem pusztán hazugságok. Vámpírokként leszívják a valódi érzelmeinket, hiszen az egyetlen dolog, amire mindannyian vágyunk, a szeretet. Arra voltam kíváncsi, hogy a szerelem ereje hogyan képes megváltoztatni emberek sorsát. Az ember mindig arra törekszik, hogy jobbá tegye az életét, és hogy lenyűgözze azt, akit szeret.
Van a szerelemre saját definíciója?
Nincs ilyen, hiszen a szerelem különböző embereknek különböző dolgokat jelent. Szerintem elég nehéz lenne egy másik embernek azt mondani, hogy az nem szerelem, amit érez. Még ha nekem nagyon is úgy tűnik – de hogy jövök én ahhoz, hogy ezt mondjam? A szerelem sokféle lehet: az őrült érzelmektől kezdve egészen a spirituális dolgokig, ami például Dantéra is jellemző volt.
Mit gondol, van szerelem vágy nélkül?
Nos, nehezen tudnám ezt így kijelenteni. Testek vagyunk, nem csak agy. Tudom, hogy vannak emberek, akik aszexuálisnak vallják magukat, és nem is törik magukat azért, hogy barátjuk vagy barátnőjük legyen.
De az ön szereplőire igazán nem lehet azt mondani, hogy aszexuálisak lennének…
Nem (nevet)! Nagyon is szexuálisak. Mindig is szerettem azokat az írókat, például Henry Millert, akiknél a szexualitás megjelent. Sade márki esetében nagyon tetszett maga a történet; nem pornográf szempontból érdekelt, hanem az a tapasztalat, hogy olyasvalakinek a szövege, akit nem is ismerek, hatással lehet a testemre. Ezer és ezer éve érzünk már szexuális vágyat, ezer és ezer éve sírunk és nevetünk, és – különösen a szerelemre vágyakozó nők esetében – arra voltam kíváncsi, hogy én mit tettem volna a helyükben? Valószínűleg csapdában éreztem volna magam, mint Júlia az én történetemben. Meg akartam tehát mutatni a szexuális vágy és a spirituális szerelem közötti kontrasztot, mert számomra időnként zavaró tud lenni: nem tudom, hogy a testem vagy az agyam szólít-e meg, amikor szerelmes vagyok. Erre az ellentétre voltam kíváncsi, és arra, hogy hányszor tudja csőbe húzni az embert a szexuális vágy, illetve az agy – mint történt például Diderot vagy Dante esetében, legalábbis az én értelmezésemben.
A könyvben elég sokat maszturbálnak: az önkielégítést egyfajta vigaszként vagy önfelszabadításként élik meg inkább a szereplői?
Nem is tudom. Elsősorban viccesnek gondoltam azt a helyzetet, hogy a boldogtalan Beatrice halálba maszturbálja magát. Végzettségemet tekintve eszmetörténész vagyok, és nagyon szeretem Dantét, de őt és Beatricét is le kellett hoznom a földre. Én soha nem lennék olyan nő, mint Beatrice, aki annyira nem evilági, mintha nem is lennének nemi szervei. Én egy hús-vér nőt akartam teremteni, ezzel egyidejűleg azt gondolom, hogy az önkielégítés egyfajta szimbóluma annak is, amikor elönt a vágy, és nem tudsz más csinálni, minthogy magadhoz nyúlsz. Beatricének ez volt az egyetlen módja, hogy kifejezze magát.
A könyvben híres és hírhedt, valamint ismeretlen emberek történetei keverednek, amit értelmezhetünk úgy is, hogy az érzelem, a vágy, a szerelem, a fájdalom társadalmi helyzettől függetlenül egyenlő mindenki esetében…
Pontosan, egyenlőségjelet akartam tenni az érzelmeik közé. Beatrice vágyakozása ugyanolyan, mint az én vágyakozásom. A szerelemben mindannyian egyenlők vagyunk: sérülékenyek, ugyanakkor nagyon hülyék is tudunk lenni, ha nem a megfelelő emberbe szeretünk bele. Kívülről mindez hülyén néz ki, belül azonban nagyon is fájdalmas.
Hogyan válogatott a történetek között?
Dante és Beatrice, Rómeó és Júlia történetének helyet kellett kapnia a kötetben. Nagyon furcsa történetek jöttek a tudomány világából is, így került bele egy történet a vanádiumról, ami a szerelem eleme, és a szerelem északi istennője után kapta a nevét. Dante és Beatrice történetét írtam meg először, és írásban le kellett számolnom azokkal a téveszmékkel, melyek ennek a nőnek az alakját övezik. Én magam elég hangos vagyok, vannak vágyaim, és nem illek abba a szerepbe, melyet az irodalom szánt a nőknek egészen mostanáig. Ott van például Bridget Jones története, aki teljesen szétszórt, és hülyén viselkedik, de aztán megtalálja a szerelmet, és ezzel meg is van mentve. A boldogtalan végről akartam mesélni, és ennek a könyvnek a vége szerintem teljesen ellentmond a Bridget Jones-történetek végének. Persze egyáltalán nem szomorú, sokkal inkább saját magunk megtalálásáról szól, arról, hogy megtaláljuk a saját helyünket a világban. Az én könyvem főhőse meglátja mindannak a jelentőségét, amit a vágyakozó emberek hoztak létre, és ő maga is alkot, hiszen létrehozza ezt az enciklopédiát. Vágyakozni gyönyörű dolog, más emberré tesz. A végén pedig a hősnőm rájön, hogy a vágyakozásnak a saját jogán is van értéke, hiszen nem kell megkapnod a férfit azért, hogy legyél valaki.
Említett néhány olyan történetet, amelyek nyilvánvalóan helyet követeltek maguknak a könyvben, de van benne pár olyan, amelyek elég szokatlanok, vagy amelyek alternatív verzióját mesélik el, például Jézus és Poncius Pilátus történetének. Találkozott valaha olyan olvasóval, aki szó szerint vette ezeket a történeteket?
(Nevet) Nagyon sokan kérdezik tőlem, hogy mi igaz a történetekből, és mi nem. A bibliai sztorit például egyértelműen én találtam ki. Az nyilvánvaló, hogy Jézusnak szerepet kellett kapnia a könyvben, hiszen ő a szeretetet hirdeti. Amikor ezt a történetet írtam, eléggé haragudtam úgy általában a kereszténységre, és főleg a norvég egyházra, amely csak két héttel ezelőtt jelentette be, hogy elismeri a melegházasságokat. Egy kicsit provokálni is akartam, és azzal, hogy Jézust melegként ábrázoltam, aki Poncius Pilátusba szeret bele, el akartam gondolkodtatni őket azon, hogy a melegek szerelme ugyanolyan, mint másoké.
Kapott dühös reakciókat?
Nem, eléggé csalódott is voltam emiatt (nevet). Szerettem volna vitát generálni a témában.
Van egyébként kedvenc sztorija?
A kedvencem az, amelyikben a tudós bogarakat vizsgál, ezt a történetet a nővérem inspirálta, aki nagyon is a maga saját világában él. A könyvben ez a legboldogabb szerelmi történet, hiszen a nő nem igazán érti, hogy a férfi milyennek látja őt. Olvasóként mi tisztában vagyunk azzal, hogy ők milyen jól összeillenek, és a maguk fura módján hogyan tudják majd boldoggá tenni egymást. Számomra ez nagyon megható volt, a valóságban is ismerek ilyen párokat. Nagyon sok barátom, családtagom, régi szerelmem szerepel egyébként a könyvben valamilyen módon.
Volt olyan történet, amelyet sajnálatos módon ki kellett dobnia?
A könyvben szerepel egy zombis sztori, ami inkább metaforikus, de eredetileg írtam egy másikat is, melyben a zombik meghódítják a világot, az emberek meg persze szembeszállnak velük. Majd egy ember és egy zombi egymásba szeretnek, és közösen megmentik a világot. A szerkesztőm azonban azt javasolta, hogy vegyem ki ezt a sztorit a könyvből, aztán néhány hónappal később kijött az a film, amely lényegében erről szólt (nevet). Az volt a címe, hogy Eleven testek, és ugyanez volt a cselekménye (nevet).
Hogyan döntötte el, hogy enciklopédiát fog írni a szerelemről?
Úgy történt, hogy beleszerettem egy férfiba, de nem kaphattam meg őt, és lényegében ez inspirálta, hogy megírjam ezt a könyvet. A főhősöm, Liv írta azt, hogy rendben, akkor egy lexikont fogok írni, egy enciklopédiát a szerelemről. És miközben írtam, felkaptam a fejem, hogy micsoda?! Tényleg ezt írtam le éppen? A francba, akkor meg is kell tennem!
Magyarul nincsenek igazán olyan szavaink, melyekkel úgy beszélhetnénk a szexualitásról a mindennapokban, hogy ne éreznénk legalább egy kicsit zavarban magunkat. Mi a helyzet a norvég nyelvvel?
Nálunk is vannak a csúnya szavak, meg ott vannak a tudományos kifejezések, amelyekkel azonban elég furcsa leírni, mit is érez az ember. Én például régebben zavarban voltam, amikor a maszturbáció szót használtam, de már semmi miatt nem vagyok zavarban (nevet). Teljesen szégyentelen vagyok (nevet).
És mi volt, ami annyira felszabadította, hogy ezt nyíltan ki merje jelenteni?
Szerintem a szerelem. Volt egy férfi, akivel tíz évig szerettük egymást, majd szakítottunk, és azt hittem, hogy vége az életemnek, nem tudok tovább így élni. Egy évig nagyon rossz passzban voltam, és nem láttam semmi kiutat abból a helyzetből. És talán annak köszönhetően, hogy akkoriban olyan sokat gondoltam a halálra, arra jutottam, hogy nemsokára úgyis meghalok, és van vagy negyven évem, hogy addig azt csináljak, amit csak akarok. Azon akarok szomorkodni, amit nem kaptam meg, azokat a szeretőket akarom gyászolni, akik nem lehettek az enyéim, szégyellni akarom magam amiatt, amiért nem emeltem fel a szavam? Nagyon rövid időn belül semmi sem marad belőlem, most kell kifejeznem magam, nincs idő arra, hogy szégyelljem magam vagy tétovázzak. Egzisztencialista tapasztalat, hogy az élet túl rövid. Tényleg rövid az, hogy szégyenkezzünk vagy tétovázzunk, és aztán a halálos ágyunkon gondoljunk vissza mindazokra a dolgokra, amiket nem tettünk meg. Az rettenetes lenne.
Jo Nesbø tavasszal interjút adott nekünk, melyben Aksel Sandemosét idézve azt mondta, hogy két dolog van, amiről írni érdemes – a gyilkosság és a szerelem. Azt gondolom, a szerelmet már kipipálhatja, de tervezi, hogy sötétebb dolgokról is írjon?
Igen, gondolkozom rajta. A szerelem szerintem élet és halál kérdése, és ebben benne van a halál is. Az én könyvem hasonlít a krimikhez, hiszen olyan emberekről írok, akik jelzéseket bocsátanak ki a szerelmük felé, és a krimik is a jelek megfejtéséről szólnak. A második könyvem egyébként a hazugságokról fog szólni. Tudja, én is egy hazudozó vagyok (nevet). Nagyon érdekel a téma, szerintem ugyanis hazugságok nélkül nem lehet élni: a hazugság egyszerre szomorú és felszabadító.
Érdekes, amit mond, mert nagyon sok ember éppen azt állítja, hogy hazugságok között nem lehet élni…
Ibsen is azt mondta, hogy ha az átlagemberből kivonjuk a hazugságot, akkor azzal meg is öljük. Hazudnunk kell önmagunknak, mert szégyenkezünk (nevet). Szóval, szabaduljunk meg a szégyentől, és akkor nem kell hazudnunk!
