A világon egy évben kétmillió könyv jelenik meg a Wikipédia szerint, ebből Magyarországon tizenkétezer. Ennek a töredékét sem vagyunk képesek elolvasni, de hogy még tovább nőjön az elolvasásra váró könyveink listája, választunk három könyvet, amit nagyon szeretnénk magyarul is kézbe venni.
Clarice Lispector: The Complete Stories
New Directions, 640, 28.95 $
Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy válogatáslemezért csak olyan ember fizet, akinek az égvilágon semmi köze a zenéhez. Összegyűjtött, válogatott műért meg gondolom, csak olyan, aki túl lusta, hogy kibogarássza az életmű leginkább neki való darabjait, és vakon bízik a szerkesztő döntésében. Én most nagyon lusta leszek, és egy ukrán születésű brazil kultszerző, Clarice Lispector best of novelláit kívánom lefordíttatni a képzeletemben élő műfordítóval, aki véletlenül mindig épp azokkal a művekkel akar dolgozni, amiket rég kinéztem magamnak. A 86 novellát egybegyűjtő The Complete Stories már a borító láttán érdekelni kezdett: nincs rajta név, se cím, valaki egyszer azt is mondta, hogy a zeneiparban ezt white labelnek nevezik. Nincs rajta semmi, csak egy nő arcának fele, akiről valahol azt olvastam, hogy a legfontosabb zsidó író Kafka óta. Meg azt, hogy ő a női Csehov Guanabara strandjain. Meg azt is, hogy úgy néz ki, mint Marlene Dietrich és úgy ír, mint Virginia Woolf. Ezek közül bármelyiket képes lennék elhinni, talán csak a Woolf-analógiát nem, mert arról meg azt olvastam, hogy Lispector eléggé nehezményezte, hogy egy olyan íróhoz hasonlítgatják, aki feladta az életet. A kötet íve a szerző kamaszéveitől egészen a halálos ágyáig kitart: novelláiban, melyek közül néhányat a Boszorkányszombat és A modern brazil elbeszélés című gyűjteményben olvashattunk magyarul, a csirke és a tojás nézőpontjából vizsgálódik a létezés, háziasszonyok várják a percet, amikor nem kell többé egzisztenciális pánikkal viaskodniuk, és matektanárok temetnek el egy kutyát, hogy pár bekezdés után minden ok nélkül kihantolhassák.
Miért olvasnánk? Mert amit Lispector csinál, az állítólag nem is irodalom. Boszorkányság.
Álvaro Enrigue: Sudden Death
Riverhead Books, 272, 27 $
Ha azt mondom, tenisz és irodalom, akkor mindenkinek David Foster Wallace jut eszébe, esetleg Maros András, netán Pavel Petrusek. Első angolul megjelenő könyvével a mexikói Álvaro Enrigue is helyet követel magának a felsorolásban, pedig se Federert, se Borgot, se Navratilovát nem küldi salakra. Helyettük két olyan játékost választott, akik miatt még én is végigolvasnék egy egész regényt, pedig a tenisznél kevés unalmasabb dolgot tudok elképzelni. A Sudden Death-ben, amelynek magyar fordítása remekül passzolna a könyvespolcom halálsarkába a saját meg a másik halál mellé, a másnapos Caravaggio és a spanyol barokk költő, Francisco De Quevedo teniszezik egymással, meg egy labdával, amit Boleyn Anna hóhéra tömött ki a királynő levágott fejről szerzett hajjal. A világ másik felén Hernán ’Konkvisztádor’ Cortés és nahua szeretője hajt végre vallási és politikai forradalmat, amire a történelemkönyvek később az aztékok leigázásaként hivatkoznak majd. További szerepekben: Galileo Galilei, Mária Magdolna, Thomas More Utopiája, egy rakás kártékony egyházfő és maga a szerző, akinek fogalma sincs arról, hogy mi az, amit ír, és ezt elég gyakran az olvasó tudomására is hozza. A világmegváltó vaginákkal, vérontással és begombázott humanistákkal telepakolt posztmodern puzzle-t már a struktúrája miatt is bajos lenne regénynek nevezni: 16. századi jelenetek, színdarabocskák és flashbackek váltakoznak benne a szerző és szerkesztője közti 21. századi emailváltással, feladva a magas labdát mindenkinek, aki a közelébe merészkedik. Az angol változatnak például csak a 2666 (cikkünk róla ITT) és a Vad nyomozók (cikkünk róla ITT) fordítója, Natasha Wimmer mert nekiugrani. A szerva a magyaroknál.
Miért olvasnánk? Mert még sosem volt olyan szoros és homályos kapcsolat a politika, a pénz, a művészet és a sperma között, mint a Sudden Death-ben. „Vagy olyan szemérmetlenül boldog, toleráns és cseppfolyós.” Legalábbis, ha hihetünk a szerzőnek.
Ethan Canin: A Doubter’s Almanac
Random House, 576, 28 $
Kétféle embert csodálok a leginkább: a cimbalomművészt és a jó matekost. Mindkettőhöz szuperképesség kell, anélkül nem megy. Ethan Canin új regénye az utóbbiról szól, bár az előbbire is lenne igény, egy Milo Andret nevű csodálatos elméről, aki a fejébe veszi, hogy megoldja a 20. század egyik nagy matematikai problémáját, döntésével pedig beáll az Irodalmi Gazfickók sorába. A szadista matematikatanár nem csak a kisdiák képzeletében létezik, a professzori életpályamodell Andretnél ivásból, árulásból, manipulációból, átokból, megszégyenítésből és gyilkossági kísérletből áll, nem kímél se útjába kerülő nőt, se kollégát, se családtagot. A hét évtizedet felölelő A Doubter’s Almanac-ról a kultikus Dexter laboratóriuma-epizód jutott eszembe, amelyben a gyerekzseni elhatározza, hogy megtanul franciául. Hiba csúszik a számításaiba, és mindössze egyetlen kifejezést sikerül elsajátítania, ám az is elégnek bizonyul a világhírhez. Omelette du fromage. Dexter és Andret történetének tanulsága, hogy a tehetség, legyen az megfelelő franciaság vagy komplex matematikai világokat megmozgató őrület, nagyon könnyen felzabálhatja a lelket. Sőt utóbbi még öröklődik is.
Miért olvasnánk? Mert ahol ilyen sok regény jelenik meg férfihősök szenvedéseiről, ott bőven elfér még egy.
A cikk eredetileg a Könyves magazin 2016/2. számában jelent meg.
