Rájátszás - költészet popritmusban - CD-melléklettel
Bookline Könyvek, 120 oldal, 2792 HUF
Fotó: Valuska Gábor
A hétvégén utolsó állomásához érkezik a Mellettem elférsz zenés irodalmi rendezvénysorozat, Dés László (szaxofon), Dés András (ütőhangszerek) és Grecsó Krisztián több vidéki nagyváros után szombaton a Trafóban lép fel. Az írót azonban még a szerdai soproni fellépésük előtt csíptük el, és nem csak arról kérdeztük, milyen élményekkel lett gazdagabb az elmúlt hetekben, de a Könyvesblognak adott interjújában mesélt arról is, hogy szokott-e a színpadon improvizálni, hogyan kerülnek a képbe a munkavédelmi szandálos pincérnők, és miért tartott hetekig, mire kiheverte a Rájátszás-CD stúdiófelvételét.
Nem volt olyan könnyű összehozni az interjút – nagyon sűrű volt ez a hét?
Hála Istennek, bizonyos szempontból igen, ez ugyanis azt is jelenti, hogy a Mellettem elférsz turnét be tudtuk indítani és jól működik. Az utolsó hét a legsűrűbb, ez három előadást jelent, Szolnokon, Sopronban és Pesten. Két esttől féltem nagyon, a békéscsabaitól és a pestitől. A békéscsabain túlvagyunk, szerintem jól sikerült és sokan voltak.
Akkor mitől féltél?
Mindig ott félek, ahol otthon vagyok. Sopronban azt mesélek, amit akarok, jobban föl is tudok szabadulni. Nem mondok mást, csak nincs rajtam a hazai pálya terhe. Nekem az abszolút nem segít… Ez nem foci, itt nincsenek szurkolók. Csabán az volt a nagyon érdekes, hogy lehetett érezni a közönségen, hogy van valami plusz kíváncsiság bennük, hogy ez a mi fiúnk, ez a könyvtáros gyerek, innen a szomszédból. Ott valahogy tapintani lehetett, hogy más a nézőpontja a nézőknek.
A Laci (Dés László – a szerk.) szokta mondani, és teljesen igaza van, hogy a színpadról nézve, amikor követed a tekinteteket, a tekintetek játékában ott van, hogy hogyan változik a novellának a hangulata. Olyan, mintha egy másik ország lenne. És igenis lehetséges a zene és az irodalom párbeszéde. Az egyik legjobb barátom Szegeden elhozta az unokaöccsét, egy hatéves apátfalvi fiút. Nos, nem ő a célközönsége az estnek. A gyerek utána ragyogó szemmel azt kérdezte tőle: ilyen zene van? Akkor találkozott a dzsesszel életében először. Hazafelé állítólag azt is megkérdezte, hogy ugye, az úgy volt, amit a bácsi mesélt, ahhoz volt a zene. Megértette, hogy a zenére van az improvizáció, és nem díszítőelem, hanem párbeszéd van közöttük. Ilyen élménybeszámolók jutnak vissza hozzánk.
Azt a fajta elhatározást tehát viszonylag jól sikerül megvalósítani, hogy a dolog legyen személyesebb, mint egy színházi élmény, de legyen színházibb, mint egy irodalmi est.
Egyébként pedig mindig újat hozunk, minden esten próbálunk változtatni, ezáltal a zenészek is mindig új helyzetbe kerülnek. Nem improvizálhatják ugyanazt. A novellákat úgy rakom körbe anekdotákkal, hogy már az valami színházas, intimebb beszélgetős teret hozzon létre, ahogy megágyazok nekik. És abba gyakorlatilag mint egy csattanó kerül bele a szöveg. Én kibeszélem magam, és ebbe – mint egy családállításos térbe – jön bele a szöveg, és ehhez kapcsolódik egy harmadik rétegként a zene, ami, ahogy mondtam is, nem díszítőelem, hanem válasz.
Neked mennyire van lehetőséged improvizálni?
A dumában igen, és szoktam is. Nyilván mást mondtam Szegeden és Békéscsabán, ahol korábban éltem. Ezekben a városokban egyébként teljesen más volt a műsor. Ott olyan szövegeket tudtam válogatni, amelyek ott játszódtak.
És jól fogadták?
Szegeden nagyon, Békéscsabán megilletődötten. Ott szeretetteljes izgalommal vártak, Szeged pedig azért volt különleges, mert az ifjúsági házban volt az est, és egy olyan szöveget olvastam fel, ami a Bárkában játszódik. Az a kocsma sajnos azóta bezárt, de amikor én voltam egyetemista, az egy kultikus hely volt, és döntően oda jártam. Na most, felolvasni egy olyan szöveget, amely ott játszódik tíz méterre a Bárkától, úgy, hogy az ott ülők mind nagyon jól ismerték azt a helyet, nagyon jól emlékeztek a munkavédelmi szandálos pincérnőkre, nagyon jól emlékeztek a pénztárgépre, ami olyan volt, hogy beragadt a billentyűzete, tekerni kellett rajta egyet, és úgy ugrott ki... És arra a hangulatra, hogy te vagy a pincérért, és nem ő érted. Tehát ahogy rendeltél, bocsánatot kellett kérni, hogy élsz. Mindezt megidézte a szöveg.
Ebben az egész folyamatban neked mi az, ami a legnagyobb nehézséget jelenti?
A könyvtári esteken nagyon sokszor kiszólok a szerepemből, meg lehet kérdezni vagy provokálni lehet a nézőket. Ugyanezt egy kivilágított színpadon nem lehet. A barátnőm egyszer megnézte az előadást, és akkor a színpadon zavaromban néhányszor a könyvtári retorikát használtam, majd lejöttem és megkérdeztem, hogy na, édesem, hogy tetszett. Mire ő: kicsit némethsándoros volt. (Nevet)
Egyébként a zenészekkel mennyire nagy az összhang? Megkapják például a szövegeket előre?
Természetesen megkapják, és olvasnak, készülnek. Ma reggel már elküldtem, persze a Laci morogni fog, hogy hamarabb kellett volna, de Sopronig lesz ideje megnézegetni. A Laci például valamiért azt szereti, ha a színpadon is ott van nála a szöveg, és követi is. Velük is az a helyzet, mint velem. Bevilágítanak, nem látok semmit, és úgy beszélek, mintha a legjobb barátomhoz beszélnék. Hát, kit szólítok meg? Nekik pedig úgy kell zenélniük, mintha egy kis klub intim termében ráhangolódnának a szövegre. Szokott sikerülni, de nagyon kell koncentrálni. Előtte azonban mindig nagyon félünk.
De azért ez stimulálja is az embert, nem?
Szerintem muszáj is. Közben pedig mindig az van a fejemben, hogy találjuk ki azt, hogy hogyan lehet új szerepe az irodalomnak. A Rájátszásban például rockzenészekkel párosítva színházivá tehető az irodalom, korábban pedig az öcsémmel együtt a tánccal kiegészítve csináltunk esteket. Mindenképpen olyan színházi tereket meg olyan előadásokat kell létrehozni, amelyek összművészetiek, amelyek a kortárs balettet is kiviszik abból a szűk közegből, amelyek a zenészeket is kiviszik abból a koncertkörnyezetből, amibe belemerevedtek, és az írókat is kimozdítják. Tehát mindenkit áttesznek egy másik térbe, és egyszercsak lesz belőle valami. És ez ennek a folyamatnak a része.
Ez nekem amúgy nagyon kedvemre való. Sokkal, de sokkal több munka, több készülés, rengeteg próba, gyakorlás van benne, de a néző is kap valamit, meg mi is. És ezt muszáj elkezdeni, és csinálni. Egyébként ezt nem csak mi csináljuk. Akár amit a Rájátszáson látok, a Háyt meg a Becket, hogy ők milyen performanszokat csinálnak… Vagy amit a Parti Nagy meg Dés csinál a Magyar mesékkel, egyszerűen dőlnek rá az emberek. És ez nagyjából az az iskola, amit a nyugatosok mind tudtak, és amit az az egyetemi színpados hagyomány szakított meg, aminek már a léte lázadás volt.
A magad részéről egyébként tudatos volt, hogy lerombold azt a régi felfogású íróképet, ami leginkább abból áll, hogy az író a szobája magányában veri az írógépét, vagy ezeket a lehetőségeket mind csak eléd sodorta az élet?
Nekem egyáltalán nem állt jól az a szerep, a flegma, megközelíthetetlen, bohém, másfél méterrel a fellegek fölött járó, és ezáltal valami különleges aurát maga köré vonó, a világi hívságoktól távol maradó íróé. Meg kellett találnom a saját szerepemet. Azzal a másikkal nem is tudtam mit kezdeni, nem is értettem.
Érezted egyébként valaha, hogy meg kell felelned ennek a képnek?
Csak láttam azokat a kollégákat, akiknek ez spontánul jött, és jól is állt, félreértés ne essék! Mint ahogy most is már látható, hogy kezdenek arcok, hangok kialakulni, és ahogyan a zenészek, a színészek, úgy az írók is már kitalálják magukat. Ott van például az a rosszfiús, bohém imidzs, amit a Cserna csinál… Ezek akkor működnek, ha belülről jönnek és hitelesek, különben olyan fals az egész, hogy azonnal meg lehet érezni. És nekem ezek nem működtek, én nem vagyok ilyen. Így aztán azt kellett megtalálni, hogy ebben a nagyon dumálós fiú a szomszédból képben hogyan van benne az íróság.
Ki kellett ehhez találni Grecsó Krisztiánt, az írót?
Nekem nem kellett volna. Tulajdonképpen én megvoltam e nélkül. Azonban van egy szerepkényszer, az olvasó igenis elvárta. Nekem tulajdonképpen az sokat segített, hogy lapoknál dolgozom, és sokat segít, hogy az ÉS-hez tartozom, annak a közege, az a műhelymunka, ami ott folyik. Ők egyébként is irgalmatlan iróniával kezelik, amit én csinálok.
A másik, ami miatt meg kellett találni, hogy amikor annak idején elmentem egy könyvtárba, és ott voltak tizenöten-húszan, akik eljöttek a kedvemért, mert nem jöttek el többen akkoriban, ők is vártak valamit. Azzal ugyanis már megbarátkoztak az emberek, hogy az a fajta művészkép, ami klasszikusan a fejekben van, lerombolódni látszik. Tehát már nincsenek dívák, hanem hétköznapi színésznők vannak, akik mondjuk biciklivel járnak. De azért ők színésznők. Az a fajta megközelíthetetlenség, ami régen volt, eltűnt. Ezeknek a képeknek azonban mégis ki kellett alakulniuk, és ez rám is igaz. És azután ez szépen alakult is. Ehhez jött a zenélés, a családi történetek, ehhez jött a saját vidéki múltját ironikusan kezelő író… Valami ilyesmi.
A családod egyébként mit szól ezekhez a szereplésekhez? Megnéztek már valamelyik esten?
Nagyon vallásos a nagycsaládom, és a szegedi est pont nagycsütörtökön volt. És kérdezték, hogy hogy lehet a böjtben ilyen bulit rendezni? Mondtam, hogy nem buli, nem zenés-táncos rendezvény, de mondták, hogy ne haragudjak, nagycsütörtök van. (Nevet)
A trafóbeli est lesz a Mellettem elférsz sorozat zárórendezvénye, ugyanakkor ebben az egészben mennyire van benne a folytatás?
Van is már három helyszín lekötve, ennek a turnénak azonban valóban ez lesz a zárása, és most derül ki, hogy összejön-e a játszótér. A bevételek jó részét ugyanis felajánljuk a Csodalámpa Alapítványnak, hogy egy Székesfehérvár mellett élő kislány kívánságának megfelelően játszóteret építsenek. Ami nagyon tetszett nekem, hogy ez a kislány a közösségének kért valamit, és nem magának.
Sokat ugyanakkor nem pihenhetsz, mert a jövő héten már fellépsz a Rájátszás-koncerten. Mit várhatunk tőled?
Egyrészt megjelenik végre a CD, és ehhez van egy könyv is, amelyben a szövegek vannak, versek, meg interjúk. A CD-t még nem is hallottam, és nagyon izgatott vagyok, mert sokat dolgoztunk vele, és nagyjából 3-4 hét volt, mire kihevertem a stúdiózást.
Mire kiheverted, jól hallottam?
Nem tett jót az önbizalmamnak. Gondold el, amikor ott ül a hangmérnök, és azt mondja: akkor ezt énekeld föl újra, mert hallod, hogy nem azt énekelted, mint a Laci, ugye, hallod? És akkor próbálsz úgy tenni, mintha hallanád, mert hited és meggyőződésed szerint ugyanazt énekled, mint a Kollár Laci. Na, és akkor énekeld fel megint, felénekled, még háromszor, és akkor próbál úgy tenni, mintha lenne még türelme, és akkor zongorán lejátssza a dallamot, hogy hallod? És akkor te: jó, jó, most már menni fog, megint felénekled, és akkor látod, hogy mutatja, hogy jó, tudod mit, hagyjuk, és a programmal kiegyenesíti a hangodat. És amikor látta a Laci, hogy el vagyok keseredve amiatt, hogy úgy kell a hangomat kiigazítani, akkor annyit mondott: miért, elvégre a könyveket is szerkesztik?! (Nevet)
És a koncerten mire készülsz?
Most összeállt egy olyan műsor, ami kicsit zenekarosdibb, mint ami eddig volt, tehát sokkal inkább a koncert felé megy, mint a színházi est felé. Döntően a költők is valamiféle zenés helyzetben vesznek részt, a zenészek pedig egymásnak segítenek. Így egy olyan furcsa felállás jön létre, hogy például a Beck Zoli basszusgitározik a Szűcs Krisztián mögé. Tehát frontemberek segítik egymást, és abba ügyetlenkedünk mi bele a Háy-jal meg a Karafiáth-tal, Erdős Virággal és Keménnyel. Kicsit egyfajta alkalmi bandává állt össze ez az egész, szerintem izgalmas dolog.
Azért jól látom, hogy a nehézségek és megpróbáltatások ellenére, amelyekről az előbb te is beszéltél, azért nagyon töltődsz ezeken a rendezvényeken?
Ezt marha jó csinálni. Ez ugyanis annyira más, mint amit szoktam, nagyon élvezetes. Volt az a garázsrockbeli álmodozás, amivel eltelt a gimnázium, és amit azért csináltál, hogy legyen csajod, de azután ott vége is szakadt mindennek. És ez valahogy most visszajön. Vicces volt amúgy, amikor a kollégáim azt mondták, hogy tulajdonképpen nem vagy egy Pavarotti, de ahogy ott élvezted ezt az egészet a színpadon, azt nagyon bírtuk. Az azonban biztos, hogy nagyon sokat kell készülni.
És ennyi készülés meg előadás meg felolvasás mellett mennyi időd marad írni?
Hát, majd most a buszon, úton Sopron felé írok.
Ezek szerint akkor mindenhol tudsz dolgozni?
Ez valahogy úgy van, hogy ha formában vagyok, akkor tudok, akármi van. Ha meg nem vagyok formában, akkor lehetek az elsötétített szobában, akkor se fog menni.
És elárulod, hogy min dolgozol most?
A Daru-novellákat kalapálom össze, amik a Népszabadságban megjelentek már korábban. Most Szolnok felé megnéztem, mert úgy emlékeztem, hogy amit hozzáírtam, az kurva jó, és irgalmatlan rossz volt! Úgyhogy ennyiben maradtunk magammal, teljesen dühöngve. És mire Szolnokra értem, teljesen összetörtem, hogy mégse jó, pedig Szeged felé írtam azt a részt, és akkor még nagyon jónak tűnt. Egyébként volt egy felolvasás ezekből a történetekből most Székesfehérváron, az működött, nagyon élveztem.
Tavaly te kaptad meg az Aegon-díjat, egy héten belül pedig kihirdetik az idei nyertest. Ki a favoritod?
Van négy-öt olyan név is, akiknek nagyon örülnék. Jó a mezőny. Az Orsikának is örülnék, a Keménynek is, Fehér Bélának… Nagyon-nagyon jó a csapat szerintem.
