Francis Shelton magyarnak született ám élete során számos helyen élt a világban, angol ügynök is volt. A harmincas évek náci veszélye elől zenészként menekült el Európából és most 97 évesen megírta visszaemlékezéseit. Különleges küldetésem című könyve a Könyvfesztiválra jelent meg a Scolar Kiadónál.
fotók: Valuska Gábor
Miért döntött úgy, hogy megírja az élete történetét?
Azért, hogy leszámoljak a múltammal, hogy kiírjam magamból a magyar múltamat és hogy legyenek tanúi annak, ami majdnem száz évvel ezelőtt történt. A korszaknak, amit én a harmincas évek relatív aranykorának hívtam. A Horthy-rezsim alatt Magyarország egy Janus-arcú ország volt, egyrészt a jobb oldali szélsőségesek egyre erősebbé váltak, másrészt a demokratikus, progresszív gondolkodás sosem volt olyan szabad és lelkes mint a harmincas években. Budapest egy jobb nyugati metropolishoz volt hasonló, érdekesebb és színesebb volt mint Bécs.
Mennyire foglalkoztatták önt a politikai változások? Kisgyermek kora óta csellózott, a Zeneakadémia konzervatóriumába is járt, szinte párhuzamosan a jogi tanulmányaival, mennyire látta ezekben a boldog, kulturálisan sokszínű években a fasizmus fenyegető közeledését?
Már egész fiatalkoromtól kettős életet éltem, napközben előbb egy bankban voltam tisztviselő, később pedig Közép-Európa legnagyobb mezőgazdasági gépgyártó vállalatának könyvelési osztályán dolgoztam, de abban a pillanatban, hogy letelt a munkaidő vagy koncertekre, vagy az Operába mentem, vagy ami még fontosabb, én magam zenéltem, csellóztam. Nem voltam hivatásos, néha elhívtak, ha nem volt elég csellista egy nagyobb zenekarban vagy amikor itt volt egy-egy ismert karmester és nagyzenekarral léptek fel, de nekem arra a pár pengőre, amit kerestem igazán nem volt szükségem. Nagyon jó anyagi körülmények között éltünk, az apám kórházigazgató volt és nekem is később jól fizető állásaim voltak.
Természetesen érdekeltek valamennyire a politikai kérdések, valamint bátyám, Székács István kiváló biokémikus, analitikus, orvos - kulcsszerepet jásztott a a magyar pszichoanalitikusi élet beindításában -, politikailag extrém baloldali volt. Hatással voltak rám az ő nézetei, de nem voltam olyan dogmatikus, mint ő. Sokat tudtam meg a Horthy-rezsim borzalmas árnyoldalairól, amiről mindenki tudott, de senki sem beszélt.
Elmondhatom, hogy aranykorú fiatal éveim voltak, de egyre inkább éreztem a veszély közeledtét. Traumatikus élmény volt, amikor a harmincas évek végén egy márciusi estén egy koncert közepén különlenyomatokat kezdtek el osztogatni az Estből, amelyben az állt, hogy Hitler bevonult Bécsbe. A lelki szemeim előtt már láttam a közelgő borzalmakat, tudtam, hogy Hitler nem áll meg és hogy nekem el kell hagynom az országot.
Hogyhogy ennyire pontosan tisztában volt ezzel a fenyegetéssel? Az emberek többsége nem volt ennyire józan.
Igen, egy egészen elszigetelt, kellemes, anyagilag jól megalapozott életünk volt. Éppen ezért titokban tartottam, hogy elmegyek. Igazam is lett, mert amikor kiderült, mindenki azt mondta, hogy meg vagyok bolondulva. Nem tudom, hogy ez Magyarországon mennyire ismeretes, de például Bartók Béla, 1939-ben, amikor hónapokat töltött Svájcban, onnan írt angolul egy ismerősének, amelyben olyan gondolatokat fogalmazott meg, amit nem igazán gondoltunk volna. Azt írta: "Ugrás a bizonytalanságba a tarthatatlan jelenből. El ebből a pestises országból..." Amikor csodálói szobrot akartak állítani Bartóknak Angliában, akkor azt mondták, hogy a megszálló náci csapatok elől menekült el az országból. Ez nem igaz, Bartók Béla már 1939-ben tarthatatlannak érezte a helyzetet itthon és ezért hagyta el az országot és soha nem is akart visszajönni.
Hogyan kapott útlevelet? Zsidó származásúként nem lehetett ezt könnyű elintézni.
Egy hivatásos szalonzenekarhoz csatlakoztam, több helyen turnézotak külföldön, Isztambul után Teheránba kaptak szerződést. A zenekar vezetője azt hitte, hogy én hivatásos kávéházi zenész vagyok, elhívott magukkal Teheránba. Én azt mondtam, hogy mindenféle hangszeren tudok játszani, pedig ez a csellón kívül csak alapszinten volt igaz, de így jutottam útlevélhez és el tudtam hagyni az országot.
Teheránból aztán Kairóba került, ahol ahogy a könyve borítója is fogalmaz, beszervezték angol kémnek.
Kérem, a kém szót ne használja velem kapcsolatban. Nagyon helytelen, hogy a könyvem magyar változatában, amelynek a fordításába nekem semmi beleszólásom nem volt, ezt írják. Én sosem használtam ezt a szót. A szervezet, amelynek a tagja lettem az Angol Hadsereg kötelékében, nem kémszervezet volt. Az angol kormánynak volt egy igazi kémszervezete, de nem ez volt az. Ez az angol hadsereg egyik belső szervezete volt, amely Churchill ötlete alapján arra szerveződött, hogy a németek által elfoglalt országokban fegyveres ellenállások, partizáncsoportok létesüljenek. A mi feladatunk az volt, hogy megtaláljuk, hol vannak ilyen szervezetek, akihez azután kiképzett katonákat juttattunk be, hogy pénzzel, tanáccsal, robbanóanyaggal, szabotálási technikákkal segítsék és ismertessék meg őket. Ez egy speciális operáció volt, semmi köze nem volt a kémkedéshez. Engem akkor használtak volna, ha lett volna Magyarországon ilyen fegyveres ellenállási góc, de mivel nem volt ilyen, nekem gyakorlatilag jelentéktelen szerepem volt: a kairói főhaidszáláson voltam és az egytelen voltam, aki a magyar politikai helyzetről felvilágosítást tudott adni, analizálni tudott.
Amikor a háború kitört én önkéntesnek akartam jelentkezni az angol seregbe, de visszautasítottak, hogy csak angol állampolgárok jelentkezhetnek. Írtam az angol hadsereg főtábornokának, hogy a Hitler elleni harcban mindenkinek kötelessége részt venni. Nem kaptam semmi választ, de hónapokkal később behívattak a követségre, ahol bemutattak egy elegáns úrnak, hogy ő George Howard kanadai vezérezredes. Pár perc múlva legnagyobb megdöbbenésemre magyarra váltottunk és persze kiderült, hogy ő nem kanadai ezredes, hanem Pálóczy-Horváth György magyar újságíró, aki engem magához vett. Később az iráni hadsereg vasúti építkezését felügyelő cégében dolgoztam az angol és az kevés francia tudásom miatt és én lettem a levelezési osztály vezetője. Ez megint mutatja, hogy milyen véletlenek útján kerültem mindenhova, mint egy levél, amit egy folyóba esve a víz sodor.
Hogyan került a háború után Milánóba?
Amikor a háborúnak vége lett, az egész angol katonaság alig várta, hogy elhagyhassa Kairót. Engem nem voltak hajlandók Angliába vinni - ahogy azt reméltem-, hanem az adminisztráció vak és buta döntéséből egy milánói menekülttáborba kerültem, ahol auschwitzi menekültek között találtam magam, de sikerült telefonálnom az angol főtiszt barátaimnak és intézkedtek, hogy elmehessek onnan. De útlevelem nem volt, a pénzt, amit Kairóban kerestem, már akkor angol bankba tettem, mert arra számítottam, hogy majd Angliában fel tudom használni. A háború után viszont kiderült, az angol bankok nem utalhatnak ki egyetlen fontot sem külföldi állampolgároknak, így papírok és pénz nélkül megint a csellóhoz kellett folyamodnom. Napközben tanultam, este pedig egy operett-társulattal utaztam egyik városból a másikba és vagy csellóztam vagy a színpadon berúzsozott ajkakkal és bepúderezve nagybőgőztem. Egyik nap az utcán valaki megveregette a vállam, hogy "Feri barátom, te meg mit csinálsz itt?" A jeruzsálemi angol hadsereg rádióállomásának adminisztrációs vezetője volt az, akivel én jeruzsálemi tartózkodásom alatt jóban lettem. Elmeséltem neki, hogy milyen helyzetben vagyok és másnapra behívatott az irodájába. Az ENSZ háborúban vesztes országainak segítőszervezeténél dolgozott. Másnap már irodám volt, adminisztrációs osztályvezető lettem, volt írógépem és titkárnőm. Aztán ahogy egyre feljebb mentem a ranglétrán, Rómába kerültem, nagyon jól éltünk a feleségemmel. De még mindig hontalan voltam, minden vágyam az volt, hogy angol állampolgár legyek. A feleségemmel feladtuk állásunkat és Angliába költöztünk, csupán az angol hatóságok kedvező ígérete hajtott minket. Nem volt munkaengedélyem, végül az ötvenes évek elején különleges elbírálással, mindössze egy év angliai tartózkodás után megkaptam az állampolgárságot. Állásom lett, egy nagy multinacionális cégnél lépkedtem fel a ranglétrán, jogi és személyzeti vezetőként, később cégvezetőként dolgoztam.
És mi lett a magyar gyökerekkel? Tudta tartani a családjával a kapcsolatot?
Magyarországtól teljesen elvágtam magam, teljesen angol környezetben éltem. Szabadidőmben továbbra is zenéltem, megismerkedtem olyan kiváló zenészekkel, mint például Vásáry Tamás és velük barátságba kerülve hobbiból zenéltünk. Nem hivatásos de nagyon ambiciózus amatőr csellista lettem, volt egy saját fuvola trióm is, dolgoztam hivatásos zenészekkel, akikkel még koncerteket is adtunk, de természetesen csak jótékony célra. Ám hiába voltam magyarok között, mivel a feleségem mindig ott volt, így udvariasságból is mindig angolul beszéltünk. Nem érdekelt a magyar politikai helyzet, az európai és a világhelyzet érdekelt inkább. A Kádár-uralom végén sem volt annyira csábító, hogy hazajöjjek. A családommal nem nagyon tudtam kapcsolatot tartani, a bátyámmal csak nagyon ritkán és virágnyelven leveleztünk. Őt egy éven át kínozták az ötvenes években, azzal vádolták, hogy angol kém volt, nem tett volna jót neki, ha tartja az angliai öccsével a kapcsolatot. Csak Kádár halála után kérdezte meg a Belügyminisztériumtól, hogy gond lenne-e ha hazalátogatnék, de persze nem volt gond. Így aztán a feleségemmel évente jártunk vissza Magyarországra.
