Fotó: Valuska Gábor
2015-ben megérkeztek a menekültek a Keleti pályaudvarhoz, és mindenkit az foglalkoztatott, hogy mindez hogyan változtatja meg, esetleg teszi tönkre az életünket. A mi közösségünk állt szemben a menekültekével, akikről semmit nem tudtunk, még azt se, hogy miért indultak útnak sokszor családostól. Földes András az Index újságírójaként riportozni ment a szerb-magyar határhoz, de azt nem sejtette, hogy ennek következményeképp majd a Földközi-tengeren hánykolódik egy mentőhajón, később Irakban menekül drónok elől, és afgán zsoldosokkal vagy bejrúti gengszterekkel találkozik. A Mit tegyünk, ha fegyvert fognak ránk? az elmúlt évek legforróbb világpolitikai témáját dolgozza fel egy az átlagnál sokkal kíváncsibb újságíró nézőpontjából, aki Erőss Zsolttal a Himalájánál is magasabbra ment, hogy megírja a hegymászó történetét.
Földes András: Mit tegyünk, ha fegyvert fognak ránk? - Útikönyv a felfordult világhoz
Bookline Könyvek, 2018, 270 oldal, 3999 Ft
A menekültekkel rengeteg kérdés is érkezett, amelyekre alapvetően politikai válaszok születtek, pedig a társadalomnak szüksége van valódi válaszokra is, hogy megértse saját helyzetét. Földes András különböző izgalmas helyszínekre, Irakba, Líbiába vagy Szíriába utazva, beszélgetésről beszélgetésre haladva személyes történeteken keresztül mutatja be azokat a konfliktuszónákat, ahonnan a tömegek elindulnak egy új élet reményében, miközben a meglévő életüket súlyos kockázatnak teszik ki. Ami az újságírói munkába nem fér bele, az megvan ebben a könyvben: a személyes reflexiók, amelyek folyamatosan árnyalják az összképet. Máshogy nem tudnánk, milyen körülmények között élnek Irakban, hogyan működik az embercsempészet, milyen epikus egy mentőhajón a tengert figyelve menekültek csónakjait keresni, vagyis milyen apránként megérteni azokat az embereket, akiknek arcait, történeteit nem ismerjük, hangjait nem halljuk, mégis magyar vagy európai közösségként rettegünk tőlük, az identitásunkat féltjük. Földes Andrástól nem kérdeztük meg, mit tegyünk, ha fegyvert fognak ránk, de beszélgettünk megváltozott világrendről, posztapokaliptikus menekülttáborról vagy a líbiai titkosszolgálatnak dolgozó segítőjéről is.
A kötet egy nagy történetet mond el: egy újságíró először a magyar határhoz utazik riportozni a menekültválságról, majd eljut Irakba, Líbiába, Szíriába és a Földközi-tengerre egy mentőhajóra, miközben újabb és újabb rétegeit ismeri meg a történetnek. A felmerülő kérdésekre a konfliktuszónákban tett utazások során igyekszel válaszokat adni. Közben egyszerre jutsz messze az országtól, illetve az addig megszokott életedtől is. Volt olyan pillanat, amikor felfogtad, hogy olyan sztoriba keveredtél, ami téged is megváltoztat?
Igen, ez egy folyamatos ismerkedési és tanulási folyamat. Két pillanatra emlékszem, amikor meghökkentem és megálltam, felnéztem az aktuális jelenetből, hogy hohó, ez itt egy érdekes dolog. Az egyik, amikor a török-szír határ közelében beszélgettem egy szír menekülttel, aki történetesen az ENSZ-nek dolgozik statisztikusként. Őt kérdezgettem arról, hogy mégis milyen volt a háború, hogyan menekült, mik a túlélési stratégiái. Egy ideig türelmesen válaszolgatott, majd azt mondta, hogy „figyelj haver, ugye azt tudod, hogy köztem meg közted kevesebb a különbség, mint köztem és egy szír paraszt között, aki elmenekült”. Ekkor értettem meg, hogy ez valóban így van, és hogy máshogy rétegződik már a világ, mint ahogy megismertük. A másik eset a görög-macedón határon, Idomeniben kialakult menekülttáborban történt. Idomeni filmbe illő, posztapokaliptikus pokol volt, ahol hirtelen százezer ember gyűlt fel a világ legkülönbözőbb részéről. Ekkor zárult be Európa kapuja, nem tudtak továbbmenni, itt szembesültem azzal, hány különböző országból érkeznek meg ide. Mi főleg Szíriáról, Afganisztánról meg Irakról hallunk, de találkoztam kameruniakkal, nepáliakkal, bangladesiekkel, malájokkal, tehát hirtelen a világ konfliktuszónái egyetlen helyen gyűltek össze. Akkor éreztem, hogy itt valami világszerte megmozdult, máshogy mennek a dolgok, mint megszoktuk. Olyan csatornákon áramlik az információ, ami képes megmozdítani egy egész világrendszert, és ez nagyon erős motiváció. Sok kérdést vetettek fel a tragédiák, amik ott lejátszódtak: voltak, akik néhány hónap várakozás után felmásztak a vonatok tetejére, megfogták felsővezetéket, szénné égtek. Őrületes, feszült és klausztrofób állapot volt. Akkor az is megfogalmazódott bennem, hogy nem akarok tovább foglalkozni ezzel a témával, mert itt valami olyan tragikus dolog zajlik, amivel képtelenség hosszútávon szembenézni.
A menekültválsággal indul a könyv, ami egyben egy kiindulópont volt ahhoz, innen visszafejtsed, mi történik a világban. Magyarországi újságíróként természetes, hogy tudósítasz az eseményekről, de az abból következő utazások már nem ilyen egyértelműek. Fejezetről-fejezetre követhető, ahogy Földes András újságíró elér a komfortzónája határáig, ahol egy döntést kell hoznia, mint egy számítógépes játékban, hogy továbbmegy-e a következő szintre. Folyamatosan át kellett lépned a komfortzónád határait, és azzal együtt újra és újra meg kellett fogalmaznod, hogy ki is vagy ebben a történetben?
Állandó belső gondolkodás volt, hogy mi felé megyek, miközben volt benne egy nagyon természetes folyamat is: újságíróként feldolgoztam egy történetet, és amikor szembesültem újabb kérdésekkel, elkezdtem azokra is választ keresni. Amikor Törökországban azokról az embercsempészekről beszéltek, akik a szír határra hozzák az embereket, akkor elmentem a szír határra. Amikor hallottam, hogy irakiak is nagy számban érkeznek a moszuli ostrom tragédiája után, akkor elmentem Moszulba. Az egyik történet hozta a másikat. Útközben szembesültem azzal, hogy milyen helyekre kerültem. Az volt az érdekes, hogy amikor az ember meleg helyzetbe kerül, akkor kevés idő, lehetőség és hely van arra, hogy belső monológokat vagy önértékelési vitákat folytasson magával. Azért bevillant, hogy másnap a frontra megyek, mit is keresek én itt? De akkor már megbeszéltem a sofőrrel és a fixerrel (az újságíró munkáját segítő helyi személy - a szerk.), hogy reggel érkeznek, ezért inkább arra koncentráltam, hogy kialudjam magam, összepakoljam a felszerelésemet, feltöltsem a fényképezőmet, másnap meg arra, hogy időben felvegyem a golyóálló mellényt. A tépelődéseket az adott szituáció mindig praktikusan megoldotta. Csak akkor szembesültem azzal, hogy átléptem a komfortzónám határát, amikor bekerült a magánéletem is a történetbe. Azt éreztem, hogy valami nem klappol a környezetemben, hogy a barátaim, a volt barátnőm és a kollégáim nem úgy reagálnak a dolgokra, ahogy az nekem természetes lenne. Mintha nem vették volna azokat az infókat, amiket próbáltam átadni.
Nem csinálhatunk úgy, mintha semmi közünk nem lenne a világhoz
Fotó: Valuska GáborA karácsony legzordabb borítóján a poszttraumás stressz szindrómát többször lábon kihordó férfi látható, aki végre felteszi a mai világban rendkívül fontosnak látszó kérdést: Mit tegyünk, ha fegyvert fognak ránk? A borítón látható szerző, a hegymászó Erőss Zsoltról sikerkönyvet...
A konfliktuszónák történéseit tőlünk nagyon távol lévő eseményekként ismerjük, többek között a cikkeidből, ráadásul a világnak ebben az elnagyoltan bemutatott régiójában, a Közel-Keleten vagy Afrikában állandóak a konfliktusok, a magyar hírfogyasztóban ezért erős az immunitás. Ez az oka, hogy az utazásaiddal egyenes arányban távolabb kerültél a barátaidtól vagy kollégáidtól?
Ez az elhidegülés vagy szakadék szükségszerűen kialakul a kommunikációban, ha valaki belemerül a konfliktuszónákban tapasztaltakba. Semmiképpen nem arról van szó, hogy elítélném emiatt a barátaimat, a kollegáimat, vagy akár a magyar vagy a nyugati társadalmat hibáztatnám, hogy nem látja pontosan a fejlődő világ helyzetét. Nehéz a saját tapasztalataink tükrében megérteni azt, hogy mi történik ott, ahol ezek a szavak meg gesztusok mást jelentenek. Az iraki utamról érkeztem vissza, az Indexben voltam ügyeletes, amikor erre rádöbbentem: megnyitottam öt hírszájtot, ment a tévé, az MTI-ből és CNN-ből folyamatosan érkeztek a friss információk, én meg pont úgy foglalkoztam a hírekkel, mint egy újságíró. Értékeltem és pakoltam a híreket, közben pizzát rendeltünk, ment a szerkesztőségi hülyéskedés. Eközben villant be, hogy mennyire távol kerültem azoktól a tapasztalatoktól, amik akár csak egy hete történtek velem. Könnyű visszailleszkedni a saját világunkba, nem lehet minden hír mellé odarakni azt a rengeteg borzalmat, érzést és tapasztalatot, amit az ahír jelent. Ez senkinek nem a hibája. Egy jellemző példa: az emberek 2015-ben azon értetlenkedtek, hogy a Keletiben a menekülteknek miért van mobiltelefonjuk. A menekülteket ugyanis rongyos ruhában, pókhasú gyerekeket vonszoló, sivatagból érkező figuráknak gondoljuk, és ebbe a képbe nem fér bele, hogy a 21. században a legnagyobb nyomor közepén is van edzőcipőjük, mobiltelefonjuk, Facebook accountjuk. A kettő nem függ össze, ettől még az életük teljes tragédia, kilátástalanság, fenyegetheti őket halál, éhezés, jogfosztottság. Ezt nem tudjuk felfogni, mert nekünk más társul a menekültképhez.
A kultúrákról alkotott sztereotípiák vagy előítéletek mennyire befolyásolják azt, hogy nem vagyunk képesek megérteni a tőlünk nagyon távol zajló eseményeket? A tévképzetek mennyire meghatározóak ezekben a félreértésekben és meg nem értésekben?
Rengeteg tévképzet kering a világban, az online kommunikáció, amennyire látom, azt tette lehetővé, hogy mindenféle információ keringjen, a hülyeségek és a tények is egyszerre. De a hülyeség annyival szexibb, hogy ezért több emberhez jut el, több embert kavar meg. De azt kell látnunk, hogy nemcsak a nyugati világ nem látja a keletit, nemcsak a fejlett világ nem látja a fejlődőt, hanem ez visszafelé is igaz. Ahogy mi nem értjük azt, hogy miért jönnek ide emberek, hogy miért háborúznak, miért radikalizálódnak csoportok, úgy ők sem értik, mi zajlik Európában. Egészen elképesztő, hogy milyen tévképzeteket ismertem meg. Amit Európáról elképzelnek a konfliktuszónákban élők, az ugyanolyan paródiája a valóságnak, mint amennyire paródiája a mi elképzelésünk annak, hogy milyen lehet egy háború.
A könyved kimondott célja, hogy arcot adjon ezeknek a tőlünk távol megtörténő eseményeknek. Ehhez rengeteg emberrel kerültél kapcsolatba, sokszor kiszolgáltatott embereket ismertél meg. Egyszer figyelmezteted is magad, hogy ne barátként kezeld őket, pedig sokszor egymásra vagytok utalva. A személyes kapcsolatokat hogyan tudtad kezelni?
Sokszor kérdezték az interjúalanyaim, hogy tudok-e segíteni, pénzt adni vagy eljuttatnám-e őket Európába, de mindig azt válaszoltam, hogy nézd, én nem kerülhetek bele ebbe a történetbe. Együttérzek veled, de én úgy tudok segíteni, hogy otthon elmondom a történetedet. Egy idő után azt éreztem, hogy mégis nagyon mélyen belém szüremlettek ezek a tragédiák és traumák, amelyek tulajdonképpen valamennyire az enyémek is lettek. Ez lassan derült ki, nehezen néztem szembe ezzel, mert nem tudtam, hogy van ilyen. Egy szociális munkás ismerősöm nagyon őszintén megkérdezte, hogy bírom azokat a traumákat, amiket az évek folyamán láttam, és hogy járok-e szupervízióba. Ő traumatizált emberekkel dolgozik, náluk normális, hogy havonta beszélnek egy szakpszichológussal. Amikor megtudta, hogy három éve járok konfliktuszónákba, azt mondta, azonnal menjek el egy szakemberhez beszélgetni. Nem riadtam fel éjszakánként izzadtan, mint a filmekben, nem volt látható jele, mégis, amikor elmentem, megdöbbentően jó volt. Azóta ha ilyen zűrös helyről jövök haza, akkor mindig leülünk beszélgetni egy kicsit.
A történeteid központi szereplője a fixer, aki ezeken a területeken az újságírók segítőjeként dolgozik, ő ismeri a helyi rendszert, a fontos embereket, segít kapcsolatot építeni. Hogy működik ez a rendszer? Az megnyugtató, hogy nem a helyi Aranyoldalakból kiválasztott telefonszámokat kezded hívogatni.
Az Aranyoldalak itt az újságíró természetesen meglévő kapcsolatrendszerét jelentik. Az újságíró csak úgy tud működni ilyen terepen, ha megfelelő kapcsolatrendszere van, vagyis hogy a világon mindenütt vannak olyan emberek, akiktől tud információkat kérni. Civil szervezetnél dolgozó munkások, kormányhivatalok, művészek, valaki haverjának a haverja. Ez egyébként nem valami különleges. Teljesen normális, hogy az újságírók fixerrel dolgoznak. A fixer tulajdonképpen egy újságíró, egy tolmács és egy idegenvezető keveréke. A segítségüket nem csak konfliktuszónákban veszik igénybe, hanem bárhol, így itthon is van ilyen, aki segít eligazodni a külföldi újságíróknak.
Egy utat hónapokig szervezek, aminek fontos pontja, hogy megfelelő és belevaló fixert kerítsek a kapcsolataimon keresztül, majd már vele tárgyalom meg, milyen témák érdekelnek, milyen interjúkat vagy riportokat akarok csinálni. Kialakul a közös munka, ami egy extra réteget kap a Közel-Keleten, ahol semmi nem működik hivatalosan, minden csak ismeretségek és családi kapcsolatok útján intéződik el. Úgyhogy aztán az ember szükségszerűen belekerül nagybácsik és unokatestvérek, vagy állítólagos nagybácsik és állítólagos unokatestvérek rendszerébe, akik kézről-kézre adják.
Ebben egyébként óriási kockázatok vannak. Nekem úgy 70 százalékban szerencsém volt, nem tudom hogy mi a nemzetközi átlag. A jó fixer beáll az ötleteim és terveim mögé, elintéz bármit és akár saját ötletekkel is segíti a munkám. De van olyan is, mint Irakban, ahol a fixerlány nagyon jófej és tájékozott volt, jól beszélt angolul, de a fronton közben derült ki, hogy még soha nem volt háborús zónában éles szituációban. Ő már a békés Moszulra készült, de még gránátokat dobáltak, gyilkos drónok repkedtek és öngyilkos merénylők kavartak a városban. A lány bepánikolt, át kellett vennem az irányítást, mert azt gondoltam: ha már bejutottunk, akkor ne meneküljünk el filmfelvétel vagy információ nélkül. Líbiában a fixerem a titkosszolgálatnak dolgozott, az volt a feladata, hogy ellehetetlenítse a munkám. Három-négy nagyon stresszes nap után tudtam csak lerázni.
Tedd a szívedre a kezed és válaszolj arra a kérdésre, hogy függője lettél-e a konfliktuszónáknak, és velük ezeknek a sztoriknak?
Az biztos, hogy önmagában a kalandért nem mennék, mert például nagyon szeretek sziklát mászni, huszonöt éve csinálom, és ez épp elég izgalommal és kalanddal jár. Az igaz, hogy elkapott a konfliktuszónás újságírás, de főleg azért, mert tényleg érdekelnek ezek a kérdések, és nagyon szeretnék saját válaszokat kapni rájuk. Utolsó előtti utamon a Földközi-tengerre mentem egy menekültmentő-hajóra riportozni. Az ott beszerzett információk nyomán utaztam Líbiába, ahol tengerre szállnak az emberek. Líbiában ugyanis totális káosz van, gyakorlatilag nincsenek kormányok, hadurak irányítják az országot. A szubszaharai régióból mégis szünet nélkül áramolnak Líbiába az emberek, miközben tudják, hogy jelentős százalékuk meghal a tengeren, a többieket meg kényszermunkára kényszerítik. Jelenleg az a kérdés foglalkoztat, mit gondolnak az emberek, amikor elindulnak Afrika mélyéről Európa felé. A kérdésre a választ most a szaharai Nigerben keresem, ahol egy embercsempész-központ működik. Egy kérdésem van az útra készülőkhöz: mit gondolnak Európáról, hogy néz ki számukra a nyugati világ? A világnak ez a része csodálattal tekint a mi életünkre. Ha fel akarjuk oldani a világrészek közti konfliktusokat, akkor jó lenne tudni, hogy ők milyennek képzelnek el minket. Ilyen értelemben tényleg rá vagyok kattanva erre a témára, de nem a veszély vonz, hanem ennek az érdekes konfliktusnak a feltárása. Azt gondolom, különleges időket élünk. Ez az a kor, amikor véget ért egy világrendszer, és ami eddig evidencia volt, az hirtelen megkérdőjeleződik. Viszont még fogalmunk sincsen, mik lesznek a következő evidenciák. Sok kérdésre kell választ adnunk, ez mozgat.
A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2018/4. számában jelent meg.
