Fotó: Valuska Gábor
A karácsony legzordabb borítóján a poszttraumás stressz szindrómát többször lábon kihordó férfi látható, aki végre felteszi a mai világban rendkívül fontosnak látszó kérdést: Mit tegyünk, ha fegyvert fognak ránk? A borítón látható szerző, a hegymászó Erőss Zsoltról sikerkönyvet író Földes András valójában nem a szegény ember Jason Stathamje, hanem egy mániákusan kíváncsi indexes újságíró, aki egyszerűen nem tudta megmagyarázni magának a terepmunkán, hogy miért jöttek Magyarországra a menekültek, és kérdéseiből pedig még több kérdés és néhány válasz következett. De a válaszok száma és minősége nem elégítette ki, így aztán 2015-től folyamatosan utazott egyik konfliktuszónából a másikba, hogy megértse, mi történik a világban, és közben ő maga is megváltozott. Ez a könyv nem a menekültekről szól, hanem a világról, amiről alig tudunk valamit.
Földes András: Mit tegyünk, ha fegyvert fognak ránk? - Útikönyv a felfordult világhoz
Bookline Könyvek, 2018, 270 oldal, 3999 Ft
2015-ben megjelentek a menekültek a Keleti pályaudvarnál, a politikusok pedig azt harsogták, hogy sok millióan jönnek szervezetten, hogy tönkretegyék a kultúránkat. Két közösség állt szemben egymással, és mivel ezek messze élnek egymástól, ezért nem is tudnak sokat a másikról. A bizonytalanságra épülő félelemben egy szinte arctalan, épp ezért történet nélküli csoport lett egyik pillanatról a másikra az életünk része, amiből az következett, hogy a politika rámozdult a témára, hiszen a harci és veszélyhelyzetekben mindennél nagyobb szüksége lehet a társadalomnak erős kezű vezetőre. Egyébként ezt pont az erős kezű vezető szereti ismételni és érezni, így egy idő után a plakátoktól hirtelen már a menekültek se látszódtak. Ahogy a politika rárepült a témára, úgy vált egyből teljesen megérthetetlenné, hogy mi történik az országunkban, és konkrétan az egész világon.
Az Útikönyv a felfordult világhoz alcímű riportkötet érthetőbbé, sőt átélhetőbbé teszi azokat a konfliktuszónákat Szíriától Irakig, amelyek az esti híradóban csak pár percet kapnak. A menekültek megjelenése egy dolgot jelentett: hirtelen nem tehettünk úgy Magyarországon, mintha semmi közünk nem lenne ahhoz, ami a világban történik. Fontos, hogy ez a könyv nem a menekültekkel foglalkozik, hanem annak megértésével, hogy mi történik a világ tőlünk távoli pontjain, mert akkor talán azt is jobban megértjük, miért indulnak el többszázezren, hogy új otthont és lehetőségeket keressenek a családjaiknak. A szerző érdeklődésének és kérdéseinek köszönhetően történetet kapnak mindazok, akik eddig legfeljebb a híradó vágóképein jelentek meg egy nagy narratíva részeként. És ami innen egy nagy narratívának, a menekültválságnak látszik, az valójában kismillónyi elbeszéletlen történet, amelyeknek Földes egy jó részét megmutatja.
A könyv tizenhét fejezetében az elbeszélő Földes egyre nagyobb koncentrikus körökben távolodik Budapesttől, és úgy lép új szintre, mintha egy First Person Shooter játék hőse lenne, csak újságíróként nem fegyvert, hanem újabb és újabb kérdéseket tesz fel, és ha választ kap, akkor új pályára kerül. Ha csak a fejezeteket nézzük, akkor az előbbi technikával Koszovóból indulva a törökországi Izmiren, az iraki Moszulon és Szírián át jut el Líbiáig. Egyik helyről a másikra nem az amerikai filmekre jellemző bátorsága, tettvágya juttatja, hanem az érdeklődése: az egyik pillanatban egy pesti házibuliban magyaráz, a következőben a határon egy kommandós lába előtt kuporog, majd később drónok elől menekül, aztán a Földközi-tengeren menekülthajón hánykolódik. De egyáltalán nem ez a lényege a könyvnek, hanem az a nézőpont, amivel szereplőit és témáit megközelíti.
Ahogy távolodik Budapesttől, úgy távolodik saját addigi megszokott életétől és válaszaitól is a szerző, és úgy kezd el minden apró részletre rákérdezni. Ha valaki olvasta Földes indexes riportjait, akkor tudja, hogy nem azzal villog, hogy elmegy a konfliktuszónába, hanem alaposan megírja, fotózza vagy videózza a riportjait, miközben a háttérbe szorítja magát. Mindenkit megnyugtathatunk, hogy ez a kötet nem az indexes riportok gyűjteménye, azokat az Indexen lehet elolvasni. A Mit tegyünk, ha fegyvert fognak ránk? című riportkönyvében viszont kifejezetten fontos szövegszervező elem az ő nézőpontja és önreflexiója, mert Földes ebben az esetben nemcsak az az ember, aki járt egy átlagolvasó számára távoli, ám veszélyes helyen, hanem ő az, aki visszajön onnan és elmeséli, mit látott. Felírtam jegyzetnek olvasás után ezt a Coelho-mélységű mondatot, amit komolyan is gondolok a könyvről: szemtanúnak lenni felelősség, érthetően és részletesen beszámolni a látottakról pedig szakmaiság.
Az izgalmasan szerkesztett könyv minden fejezetében egy konkrét helyzetben találjuk az elbeszélőt, és valahogy mindig durvábban: hol a Földközi-tengeren, hol Irakban női katonák között, hol Idoméniben egy olyan menekülttáborban, amilyet a District 9 című filmben láthattam. Miközben az útikönyv kis túlzással kalandregényként is olvastatja magát, soha nem felejti el a szerző az újságírói nézőpontját. Nekem például minden fejezetben jól jött volna egy információban gazdag összefoglaló, hogy pontosan milyen társadalmi vagy politikai kontextusba érkezünk meg, de azt nagyon jól tette, hogy a konfliktusok körüli diskurzusokat és véleménykülönbségeket nem mutatja be, hanem kizárólag azt, ami ott a helyszínen történik. Földes finoman ironizál, kijátssza azokat a helyzeteket, amikor szembesítheti az olvasóját az előítéleteivel, és néha úgy viccelődik, mintha nem a világ legbonyolultabb helyzetével foglalkozna. A borítón látható fotó ne tévesszen meg senkit, mert sokkal könnyedebb stílusban és lendületesebben mesél Földes, és az indexes riportjaival ellentétben a riportkötetben láthatóvá teszi azt, ahogy átélte ezeket az utakat, sőt a könyv fő szála mögött, szinte a háttérben húzódó szerelmi szálon keresztül még átélhetőbbé teszi a saját elidegenedését. Például tök természetesen kap helyet a kötetben egy csajával közös vacsora egy menő étteremben, ahol zellerkrémet esznek tőkehallal, majd az elbeszélő szomorúan belátja, hogy egy újságíró könnyebben részt tud venni egy építész életében, mint fordítva. Ezek a külső és belső világ közötti ellenpontozások teszik igazán átélhetővé azt a folyamatot, amin keresztülmegy a szerző.
Ezek persze nagy szavaknak tűnhetnek, de ma két világban élünk egyszerre, mert az újságírói munka és így a tények helyét átvették a hatásvadász hergelések és az őrületes konteók. Ez utóbbi persze érthető, ha a politikai cél felől közelítünk minden kérdéshez, de akkor sem elfogadható. Földes ezért a könyvében olyan, mint az első felfedezők, az ő személyes élményein keresztül ismerünk meg egy tőlünk nagyon távoli, konfliktusokkal, tragédiákkal és kérdésekkel teli világot, amellyel bizony nekünk is szembe kell néznünk. Amikor Földes elhidegül a csajától, barátaitól vagy kollégáitól, az nemcsak egy személyes történet, hanem a megértéshez vezető útnak a lényege: felismerni, hogy nem csak az a világ, amit innen a kiplakátolt Kárpát-medencéből elképzelünk.
