„Fiona Barton évekig újságíróként dolgozott, sokat tudósított nagy bűnesetek bírósági tárgyalásairól, ahol egy idő után már nem is a vádlottak padján álló férfiakra, hanem a padsorokban szorongó feleségekre figyelt. Azokra az asszonyokra, akik általában a háttérbe húzódnak, kezüket tördelik, és a férjeik mellett állnak, bármivel is vádolják őket. Nagy kérdés, hogy mi történik akkor, amikor a tárgyalások véget érnek, az újságírók elvonulnak, a híradók pedig már más bűnügyek motivációit ecsetelik véres részletességgel? Amikor ugyanez a pár magára csukja a lakása ajtaját, és megpróbál visszazökkenni a hétköznapi kerékvágásba?” – írtuk nem is olyan rég Az özvegyről, amely egy tragikus bűneset szálait bogozza ki négy ember, köztük a címszereplő özvegy szemszögéből. Fiona Barton a Daily Mail és a Daily Telegraph díjnyertes riportere. Első regénye máris nemzetközi bestseller, melyet eddig 26 nyelvre fordítottak le.
Minek nevezné Az özvegyet?
Egyszerűen fogalmazva egy egy pszichológiai thriller, amelyben egy férfit szörnyű bűnnel vádolnak, egy gyermek elrablásával. De mégsem ennyire egyszerű a dolog. A történetet négy ember szemszögéből mesélem el. Először is úgy, ahogy azt Jean, a vádlott özvegye látja, ahogy visszaemlékszik az életére és felfedezi azokat a momentumokat, amelyek megkérdőjeleznek mindent és mindenkit, amiben és akiben hitt, megbízott. És ebbe beleszőve ismerjük meg a kétéves kisgyerek keresésének történetét az ügyben nyomozó rendőr, a gyerek édesanyja és a témával foglalkozó riporter szemszögéből.
Fiona Barton: Az özvegy
Fordította: Tomori Gábor, XXI. Század Kiadó, 2016, 308 oldal, 3990 HUF
Honnan jött a regény ötlete?
Újságíróként rengeteg időt töltöttem a bíróságon. Nagy horderejű ügyek esetében mindig a feleségeket figyeltem, hogy vajon mennyit tudhattak, vagy akartak tudni azokról a szörnyű tettekről, amelyeket a férjük elkövetett. Az foglalkoztatott, vajon hogyan képes megbarátkozni azzal a tudattal egy asszony, hogy szerető férje, az ember, akivel úgy döntött, összeköti az életét, egy valóságos szörnyeteg. Ebből az élményből nőtt ki Az özvegy gondolota és indított el engem egy váratlan utazáson.
Rengeteg titok rejlik Glen és Jean Taylor házasságában, de úgy tűnik, hogy ugyanakkor a szerelem és a biztonság is része szövetségüknek. Hogyan írná le kettejük kapcsolatát?
Mint minden házasság, az övék is a felszín, a belső vágyak és a kompromisszumok összetett kombinációjából áll. A kívülálló számára Jean a kapcsolat szíve, aki a férje körül sürgölődik, míg Glen a fizikai és a társadalmi stabilitás őrzője. De belül ő egy érzelmes és érzékeny férfi, aki állandó visszaigazolásra vágyik önmagával kapcsolatban, a felesége pedig olyan asszony, aki egy egészen más életről ábrándozik.
Mi teszi tönkre a házasságukat Eileen és Bob Sparkes rendőrtiszt házasságán kívül?
Azt hiszem talán az, hogy mindkét házasságban a feleségek hosszú évek után először kapnak rálátást egymás életére, hogy felmérjék a viszonyukat, ez pedig segít abban, hogy rájöjjenek dolgokra. Tayloréknál a nyomás a házasságon kívülről ered, Sparkeséknál a családra, a gyerekekre és Bon karrierjére építő házasságot teszi próbára az, hogy a gyerekek kirepültek a családi fészekből.
Milyen kihívásokkal találkozott a könyv írásakor?
A legfőbb kihívás az volt, hogy találjak magamnak időt az írásra. Egészen kiváló voltam kifogások keresésében, hogy ne kelljen az asztalom elé ülnöm: a munkám, a családom, a rendrakás, de volt két olyan dolog, amelyek végül pályára állítottak. Az egyik a határidő. Minden újságírónak szüksége van arra, hogy tudja, mikor kell leadni az anyagot. A másik a mianmari kiküldetésem volt: 6 hónapra száműzetésbe mentem mindennapi életemből, így rátaláltam az írás ritmusára, korán felkeltem, így már azelőtt dolgozhattam a könyvön, hogy elkezdődött volna a nap.
Írja le Southampton városát! Miért épp itt játszódik a cselekmény és nem egy nagyobb városban, mint London, Birmingham vagy Glasgow?
Southampton egy nagy kikötőváros – innen indult útjára a Titanic is –, Hampshire grófság egyetemi városa Anglia déli partjainál. Azért esett rá a választásom, mert olyan helyre szerettem volna vinni a cselekményt, amelyet magam is jól ismerek, és inkább fejben róhatom az utcáit, mint a Google Earth segítségével.
Melyik erős karakter volt meg legelőször? A jó szimatú újságíró, az elhivatott detektív? Vagy maga az özvegy?
Jean. Ő mindig is ott volt. Hallottam a hangját az első pillanattól fogva.
A közösségi média nagy szerephez jut Az özvegyben. Mit gondol, mennyire változtatta meg az újságírók és a rendőrség munkáját a Facebook, a Twitter vagy az Instagram?
A közösségi média mindent megváltoztatott. Világszerte oktatok újságírókat arra, hogy hogyan használják a közösségi oldalakat arra, hogy történetekre leljenek, elmondják őket és megvitassák a közönségükkel. Sokan mondják: mára mindenki újságíróvá vált. Ezzel azonban nem értek egyet. Inkább azt mondanám, bárki elmondhat egy történetet, és milliók teszik meg azzal, hogy információkat posztolnak, vagy kommentelnek különböző témákban. De egy újságíró összegyűjti az információkat, kutat, elemez és felépít egy olyan történetet, amely lehetőséget teremt az olvasónak, a közönségnek arra, hogy kialakítsa saját véleményét. Legalábbis elvileg ezt kell tennie.
Miközben a látszólag csendes Jean Taylor a férje, Glen mellett áll, személyiségének azért akadnak mélyebb rétegei. Hogyan írná le őt?
Rettegő, zavart és foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz az életéhez, amelyet ismert.
Gondolt rá, hogy újra szerepelteti Kate Waterst vagy Bob Sparkes-ot a következő könyvében?
Nagyon is! Kate Waters benne lesz a következő könyvemben, és gondolkodom rajta, hogy a harmadikban mindketten feltűnnek majd.
Az interjút köszönjük a XXI. század kiadónak.
