Fernanda Torres: Mire ötven leszel, rájössz, hogy a halhatatlanság illúzió

Rostás Eni | 2016. május 17. |

„Amikor elmondtam a legnagyobb brazil írónak, João Ubaldo Ribeirónak, hogy kiadót keresek, azt mondta, hagyjam a francba az egészet. Az irodalmi élet nagyon mocskos, nem akarja, hogy szenvedjek” – meséli Fernanda Torres, akinek az sem könnyítette meg a dolgát, hogy hazája, Brazília egyik legnépszerűbb színésznője és kedvenc komikája. A szereplésvágyat szüleitől örökölte: édesanyja, Fernanda Montenegro az egyetlen brazil, akit valaha a legjobb színésznőnek járó Oscar-díjra jelöltek (Központi pályaudvar, 1988), édesapja, Fernando Torres a színészkedés mellett tévésorozatokat rendezett. Torres alig volt húsz éves, amikor az Eu Sei Que Vou Te Amar főszerepéért megkapta a legjobb színésznőnek járó díjat Cannes-ban, azóta folyamatosan szerepel színpadon, mozivásznon és tévéképernyőn. Alakított már második-generációs olasz bevándorlót, a homok börtönében vergődő reménytelen anyát, de esküvőiruha-kölcsönzőben dolgozó negyvenes szinglit is. Első regényében, a VÉG-ben (olvass bele ITT) öt riói öregúr utolsó perceit írta meg, a végeredmény pedig olyan lett, mintha nyugdíjas férfiakra cserélte volna Alan Bennett Beszélő fejek-sorozatának szereplőit. Megrögzött agglegények, drogfüggő dzsigolók, és maguknak való, morogva hipochonderek öntik az olvasóra panaszaikat és sirámaikat, vallanak hűtlenségükről és függőségeikről, miközben megcsalt és elhanyagolt asszonyaik próbálnak valahogy kitörni a láthatatlanságból, általában kevés sikerrel. Az, hogy írói debütálása nem állt be a szakma által porba döngölt celebkönyvek sorába, és több mint kétszázezer példányban fogyott, Torrest lepte meg a leginkább, ám ma már úgy érzi, nem tud és nem is akar leállni az írással. Az elsőkönyves színésznővel skype-on beszélgettünk fiatalságkultuszról, halandóságról és a hetvenes évek Riójának sosem lankadó lüktetéséről. Amikor elmeséltük neki, hogyan akarták felszabadítani a magyar nézők Isaurát, a szerencsétlen sorsú rabszolgalányt, úgy nevetett, hogy az interjú folytatása is veszélybe került.


A VÉG novellaként indult, amit a brazil filmrendező, Fernando Meirelles (Isten városa, Vakság, José & Pilar) felkérésére írtál egy tervezett tévésorozathoz. A sorozat sosem készült el, mégis úgy döntöttél, hogy regényt kanyarítasz Alvaró története köré. Ha nincs ez a felkérés, eszedbe jutott volna valaha, hogy szépirodalmat írj?

Sosem mertem volna regényt írni, de Fernando felkérése elindított bennem valamit. Korábban senki nem kért fel ilyesmire, de ahogy mondani szokás, a jó dolgok mindig onnan jönnek, ahonnan nem számítasz rájuk. Már korábban is kiadót kerestem, mert 6-7 éve publikálok különböző újságokban, és meg akartam jelentetni a cikkeimet. Az, hogy egy igen jó nevű kiadó, a Companhia das Letras képesnek tartott a regényírásra, erőt és önbizalmat adott. A legtöbb írónak van elég önbizalma, hogy csak a kész könyvet mutassa meg a szerkesztőjének, de én ennél sokkal jobban függtem a sajátomtól. Ugyanúgy dolgoztam együtt vele, mint egy színházi rendezővel: felmész a színpadra, megpróbálsz valamit, meghallgatod a rendezőt, változtatsz rajta, újra megpróbálod. Tudtam, hogy az öregségről akarok írni, és kitaláltam, hogy megírom egy Alvaró nevű öregúr utolsó öt percét. Később kiderült, hogy Alvarónak van négy barátja, és rájöttem, hogy ha mindannyiukkal elmeséltetném az utolsó perceiket, lenne egy regényem. Jelenleg a történet tévésorozattá adaptálásán dolgozom, de ez nem egyszerű, mert annyi minden történik a szereplőim fejében, hogy fogalmam sincs, hogy hívjam életre a gondolataikat.

Könyves magazin 2016/2.

LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2016, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

Bár az események öt férfi körül forognak, a könyv legalább annyira szól a szexizmus, sovinizmus, macsóizmus árnyékában élő női szereplőkről is.

Először úgy gondoltam a VÉG-re, mint az öt férfiszereplőm tragédiájára. Mindannyian nagyon macsók és soviniszták, közben viszont végtelenül szomorúak és szánalmasak. Ha van feminin oldaluk, az valószínűleg azt jelenti, hogy magamat is beleírtam a személyiségükbe. Miután elkészültem a monológjaikkal, úgy döntöttem, a körülöttük élő nőkről is szeretnék beszélni, de az ő történetüket E/3-ban mondom el. Nem hiszem, hogy a nők láthatatlanok lennének Brazíliában, a nagyapám munkásember volt, mégsem tiltotta meg az anyámnak, hogy az legyen, aki, pedig az 50-es éveket írtuk. A feminizmus ma Brazíliában is egészen más, mint amikor én voltam fiatal. Már a flörtölés is zaklatásnak számít, és a fiatal nők nagyon világosan és egyenesen kinyilvánítják, hogy ez semmilyen szinten nem megengedett. Ez olyasmi, amit én is csak most tanulok. Nekem sosem voltak rossz tapasztalataim, nem találkoztam olyan férfiakkal, akik el akartak volna nyomni, de a példám nem reprezentálja azt, ami a brazil társadalomban történik. Nagyon mély a társadalmi szakadék nálunk, ami gyakran erőszakban, tragédiában csúcsosodik ki. Sok helyen nem szállhatsz vonatra úgy, hogy ne zaklassanak.

Nagyon közelről mutatod meg a férfiszereplők barátságát, féltékenységét, bosszúvágyát. Mit gondolsz, van különbség két férfi és két nő barátsága között?

Szerintem van, mert a férfiak sokkal egyszerűbbek, de kicsit félek erről beszélni, mert a végén még sovinisztának bélyegeznek. Már a történelmi előtti időkben is szerettek egymással lenni, együtt jártak vadászni, vagy csak ültek és semmiségekről beszélgettek. Ez nem kulturális kérdés, sokkal mélyebben gyökerezik, szinte reflexszerű. Amikor látok egy rakás férfit együtt vonulni, vagy csak üldögélni, nagyon irigylem őket. Olyan természetes ez számukra, mint egy anyának, hogy gondoskodik a gyermekéről.

Fernanda Torres: VÉG

Fordító: Nagy Viktória, ARTPOP - JAK VILÁGIRODALOM , 2016, 228 oldal, 3499 HUF

 

Egyszer azt nyilatkoztad, hogy a regényben a brazil középosztályról akartál beszélni. Ezt miért érezted fontosnak?

Mivel a mély társadalmi szakadék a legfőbb probléma Brazíliában, minden alkalommal, amikor leülsz írni, vagy művészetet csinálsz, úgy érzed, beszélned kell erről. Én azokról az emberekről akartam beszélni, akiket nem a politika határoz meg. Egész életemben olyanokkal éltem, akik teljesen máshogy látják a világot, a szüleim voltak az egyetlen művészek a családban. Mi nem vettünk részt a diktatúra elleni harcban, de nagyon tartalmas életünk volt, emberi problémákkal. Ezekről problémákról akartam írni, mert ha az emberekről beszélsz, az egész országról beszélsz. Alvarót például az édesapámról mintáztam, neki is épp ilyen okos és tragikus humora volt, bár az édesanyám mindig megjegyzi, hogy ennyire azért nem volt morgós.  

A VÉG-et a hetvenes évekbeli Rio de Janeiro inspirálta, ez a bohém és érzéki város, ami az öt öregúr mellett szinte már egy hatodik főszereplőként funkcionál a regényben. Mit meséltek a szüleid erről az időszakról, és te mire emlékszel belőle?

Rióban születtem, majd egy rövid São Paulo-i időszak után öt évesen már ismét a város déli részén, Ipanemában éltem a strandon a hippikkel. Rió szexuális forradalma, a feminizmus és a hatalmas szabadság számomra teljesen új volt, sokkot kaptam a színektől, az óceántól, az emberek viselkedésétől. Mindenki biszexuális volt, emlékszem a Dzi Croquettes nevű tánccsoportra, amit egy Lennie Dale nevű férfi alapított, aki a Broadwayról érkezett Brazíliába. Minden táncosuk meleg volt, nagyon szexin néztek ki, a nők és a férfiak is vonzódtak hozzájuk. Mindez még az AIDS előtti időkben, a szexuális forradalom még nem törődött a veszéllyel.  A szüleim sokkal hagyományosabb családból jöttek, egész életükben házasok voltak, de itt minden barátom szülei elváltak, és remekül érezték magukat. A családi hátterem miatt nagyon ambivalensen viszonyultam ehhez az egészhez, és ez olyan erősen megmaradt bennem, hogy muszáj volt írnom róla.

Ha egy mondatban kellene összefoglalnom a regényt, azt mondanám: a VÉG a hedonizmus tragédiája. Te hedonistának tartod magad?

Teljes mértékben hedonizmuspárti vagyok, ám ahogy öregszel, egyre nehezebb hedonistának maradni. Az ember ma folyamatosan pörög és állandóan elérhető, nekem is küzdenem kell a felszabadító pillanatokért. Az írás éppen ebből fakad, olyankor szabadon szárnyalhat az elmém. A hedonizmus nem a problémáktól való elzárkózást jelenti, találhatsz benne valami nagyon mélyet az életről. Rio hedonista város, ahol a természet olyan hangsúlyosan van jelen, hogy szinte elnyomja az emberi jelenlétet. Össze sem hasonlíthatod magad az óceán nagyságával.

Egy olyan városban, mint Rio, lehetsz egyáltalán egyedül?

Szerintem Rio a magányosok városa. São Paulo, ahol gyerekkoromba éltem egy ideig, csupa beton, ezért az emberek meglátogatják a barátaikat, a melegséget keresik a másik otthonában. Rióban viszont mindenki az utcán találkozik, és sosem jár egymáshoz.

A fiatalságkultusz fontos és sokat tárgyalt téma a nyugati világban. Mennyire hangsúlyos ez egy olyan helyen, ahol ennyire erős a strandkultúra?

Brazília a plasztikai sebészet földje, egy egész iparág alapszik a fiatalításon. Ez már rég nem ugyanaz, mint a hippik idején, amikor mindenki fiatal és szabad akart lenni, a pusztításhoz van köze. A nők hihetetlen dolgokat művelnek az arcukkal, a férfiak tablettákat szednek, hogy erősebbnek tűnjenek, mindenki botoxoltatni jár. Sokkal jobb lenne, ha kicsit természetesebben élnénk meg az egészet. Nagyon testközpontú kultúra a miénk, mindenki jól akar kinézni bikiniben, de van ennek egy másik oldala is. Imádok végigsétálni a strandon, ami tele van nagy, tangás fenekekkel, pocakkal és cellulitisszel, mert egy csomó ember egyáltalán nem azért jár oda, hogy másoknak legyen mit nézniük. Európát mindig egy olyan helynek látom, ahol a nők tudják, hogyan kell méltósággal megöregedni. Ott mindenki meztelenül szaunázik, szexuális töltet nélkül. Brazíliában senkit nem látsz meztelenül a szaunában, viszont kimehetsz a strandra egy textilcsíkban, ami semmit nem takar, és mindenki azt mondja, fel vagy öltözve.

A könyvben nemcsak a hedonizmus, de a halál is központi motívum, a VÉG utolsó oldalaira egyetlen férfiszereplőd sem marad életben. Hogyan viszonyulsz a saját halandóságodhoz?

Amikor húszéves vagy, halhatatlannak érzed magad, el akarsz menni a határokig, és naponta a legkülönbözőbb módokon próbálod megölni magad. Mire ötven leszel, rájössz, hogy a halhatatlanság illúzió. Egy nőnek még nehezebb elfogadnia az öregedést. Most kezdődött a menopauzám, ami nagyon félelmetes, mert nem tudod, hogy csinos és nőies maradsz-e utána. Édesanyám szokta mondogatni, hogy ma már nem nevet annyit, mint húszéves korában, de ez nem azt jelenti, hogy boldogtalan vagy nem élvezi az életet. Ugyanígy van az ember a szerelemmel is. Húszévesen mindenkibe azonnal beleszeret, akár egy kutyába is, de ez később megváltozik. Van persze jó oldala is a változásnak, például már nem szorong annyit a férfiak miatt. Ez fiatalon elég fárasztó volt.

Az írás segített megbékélni az öregedéssel?

Színésznőként mindig a testemmel dolgozom, ezért nagyon felszabadító, hogy az írás a gondolataimnak is teret ad. Éppen ezért beszélek a halálról. Azt hiszem, mindig a halálról fogok írni. Mi másról írnék? Ez az egyetlen, végső téma.

A cikk eredetileg a Könyves Magazin tavaszi számában jelent meg.