Átok ül a magyar képregénypiacon! A legjobb európai képregények nálunk egyszerűen nem bírják a versenyt a sztreccsnacis szuperhősökkel, meg az őzikeszemű tinikkel, és méltatlanul eltűnnek a süllyesztőben. A Könyvesblog, folytatva az év elején divatos toplistázós hagyományt, most bemutatja neked a 2008-ban kiadott legjobb európai képregényeket.
A+
Marcel Ruijters: Inferno - Pokoli színjáték, Nyitott Könyvműhely, 2008, 160 oldal, 2600 Ft.
Ezeknek a beszívott, ultraliberális hollandoknak már semmi sem szent? Képregényt rajzoltak a középkori irodalom legismertebb klasszikusából, az Isteni színjátékból! Amiben az apácák baseballütőnek használják a keresztet! Istenkáromlás! És akkor még nem is említettük, hogy Dantéból Danta, Vergiliusból meg Vergilia lett. Na, most már jöhet hőbörögni minden kordzakós bölcsész, meg gyereksimogató pap, Marcel Ruijters zseniális Divina Commedia-újraértelmezését úgysem támadta még be sem az irodalomtudomány, sem az egyház. Pedig a Da Vinci-kód óta tudjuk, hogy ez a legjobb reklám.
Ruijters szerint a mai képregényekben nagy szerepet kap a nők túlfűtött szexualitása, ezért ő direkt szembe megy a divattal: főhősei lóarcú, anorexiás androgünök, akikről csak az apácaruha, meg az Angelina Jolie-t megszégyenítő pumpaszáj miatt tudjuk, hogy nők. És mert a férfiak Ruijters középkori világában torzonborz, ágyékkötős ősemberek. „Nálam a nők a tudás egyedüli birtokosai, akik erődökben és kolostorokban laknak. Ez természetesen nem feminista propaganda, inkább a középkori viszonyok paródiája” – avatott be minket az alkotómunka részletekbe a szerző tavaly a képregényfesztiválon, ahol díszvendégként volt jelen.
(fotó: Nak)
Rujiters évekkel ezelőtt egy régi, kísértetjárta egyházi ingatlanban bérelt stúdiót, és a hely annyira megihlette, hogy elkezdett a középkori metszetkészítők stílusában rajzolni. Az Infernóban egy kódexmásoló szerzetes precizitásával idézi meg a pokol összes bugyrát és körét. A kötet tobzódik az ilyen jelenetekben: "A Phelgeton a fortyogó vérpatak a zsarnoki lelkek helye. A kentaurok nyíllal szitává lőnek mindenkit, aki igyekszik felbukni az árból."
(fotó: Nak)
"Egy másiknak elfekszik a vállán a hatlábú kígyó, és az arcába harap. A két test egybemállik, nem ember többé sem állat." Az ember azt hinné, Ruijters egy teherautónyi fű hatására álmodott papírra ennyi szárnyas-pikkelyes förtelmet, de ez nem így van. Az Inferno mögött egy teljes évnyi kőkemény és józan alkotómunka áll, aminek meg is lett az eredménye: 2008-ban Hollandiában az Infernót választották meg az év új képregényének. Ott a helye minden XXI. századi irodalomkedvelő polcán! (a teljes Ruijters-interjú itt olvasható)
A+
Metabárók kasztja 1-3, írta: Alejandro Jodorowsky, rajzolta: Juan Gimenez, Delta Vision, 2008, 192 oldal, 3490 Ft.
Alejandro Jodorowsky és Juan Gimenez epikus ívű sci-fi képregénye egyszerre idézi meg a Conan-történetek és a Dűne-regények hangulatát. Az utóbbi talán a legerőteljesebb, hiszen Jodorovsky 1975-ben tizenkét órás Dűne-filmet akart forgatni, amiben Orson Welles játszotta volna Harkonnen bárót, Salvador Dalí a Császárt, Mick Jagger Freyd Rauthát, Alain Delon pedig Duncan Idahót. A látványvilágról H.R. Giger, az Alienek atyja gondoskodott volna, végül anyagi nezézségek miatt el sem indult a forgatás az algériai sivatagban.
A Metabárók családja a Dűne Atreides-házához hasonlóan egy ősi jóslatokat beteljesítő, szupertápos harcos-kalmár-uralkodó dinasztia. Lövöldözésben, intrikában és meztelen csöcsökben bővelkedő történetüket az utolsó Metabáró két szeretnivalóan idióta droidja meséli el az olvasónak.
Othon, az első metabáró (a történet elején még űrkalóz) beházasodik Castaka báró famíliájba, az egyetlen családba, akik ismerik az univerzumban az ipari méretű márványtömbök kifaragásának és szállításának titkát. Náluk a nemesi cím csak úgy örökölhető, ha a fiú egy halálig tartó párbajban legyőzi az apát. Az igazi Castaka csak karddal és lándzsával harcol, egy olyan korban, amikor mindenki más lézervetőt és plazmaágyút használ.
Juan Gimenez ugyanolyan lenyűgüzően tud csatajeleneteket rajzolni, mint csillogó űrhajókat és fedetlen női kebleket. Othon fokozatosan alakul át kőfaragó melósból egy Conan-szerű, térdig vérben és kiontott belsőségekben gázóló, magányos űrbarbárrá. A Shabda-Oud boszorkányrend (a Dűne Bene Gesserit szektájának mintájára) pont ezért akarja őt tenyészbikának a fajnemesítő programjába. Elküldik hozzá Honaratát, a Playmate-címlaplányok legjobb adottságaival rendelkező boszorkányt, hogy a Othontól fogant hermafrodita gyermeke lehessen majd a galaxis új uralkodója, a császári dinasztia sziámi ikerpárja, Janus/Jana helyett.
A szerelmes Honorata végül fiúgyermeket szül, a sorozatos ármánykodásnak köszönhetően pont akkor, amikor egy toronyból zuhan a halálba (a maga bizarr módján ez egyébként a kötet egyik leggyönyörűbb jelenete). A fiú, Aghnar erősebb és technikásabb harcos lesz, mint az apja valaha is volt, és nemcsak a galaxis legdögösebb hercegnőjét akarja megszerezni magának, hanem a hatalmas cetűrhajók egyikét is.
Rebegjünk el egy imát a Delta Vision kiadóért: az első Metabárók kötet nem túl fényes eladási mutatói ellenére idén kihozzák a folytatást!
A+
Dampyr 6: Fekete mágia, írta: Mauro Boselli és Maurizio Colombo, rajzolta: Nicola Gemzianella, Fumax kiadó, 2008, 96 oldal, 1890 Ft
2007-ben megszűnt a Kingpin kiadó Vertigo-antológiája, pedig olyan húzónevek voltak benne, mint a Hellblazer (Constantine, a démonvadász címmel film is készült belőle, Keanu Reeves-szel a főszerepben!) meg az Y, az utolsó férfi, amiben minden hím elpusztul a Földön egy lúzer szabadulóművészt és egy pelenkás kismajmot kivéve (2010-ben ebből is mozifilm készül). És harmadiknak ott volt minden idők legistentelenebb, leganyabaszóbb, legbrutálisabb és egyben legviccesebb képregénysorozata, Garth Ennis Prédikátora (a fickó őrült zsenialitását már Wostry kolléga is méltatta), egy baszdmegelő pappal (aki John Wayne szellemével társalog), a bérgyilkos csajával, meg egy ír vámpírral a főszerepben.
A Vertigo után a Dampyr lett 2008 hősi halottja. Az olvasókat nem hatotta meg sem a kedvező ár/oldal arány (990 forintért 96 oldal), sem a reneszánszát élő vámpír téma. Pedig a Prágában játszódó ötödik rész szépirodalmi és popkulturális kötődéseiről külön cikket is írtunk itt a Könyvesblogon. A Fekete mágia nekem ráadásul A kőhíd alattnál is jobban bejött, mivel egyszerre tiszteleg az Indiana Jones-filmek, Lugosi Béla horrorjai, és a lovecrafti Cthulhu-mítosz csápos isteneket imádó kultistái előtt.
Harlan Draka, a Ralph Fiennes-arcú szerb vámpírvadász ezúttal Németországban bukkan fel. Megint egyedül: a zsoldos Kurjakot, és vámpír társukat, Teslát a namíbiai sivatagban hagyta (ez a duplarész anyagi okokból kimaradt a magyar sorozatból), miután a freiburgi Albert-Ludwigs Egyetem néprajztörténet professzora, Hans Milius kéri a segítségét egy nyomozásban. Különös gyilkosságsorozat tartja rettegésben Németország egyetemvárosainak (Köln, Weimar, Tübingen és Freiburg) lakóit. Tanársegédek, könyvtárosnők, és bölcsészlányok hulláit találják meg éjszakánként a folyóban és a sikátorokban. Az indíték homályos, és csak egy dologi köti össze a bűntényeket: az áldozatok testéből az utolsó csepp vér is eltűnt. És különös egybeesés, hogy ezekben a városokban őrzik a legendás Grimoire de Profundist, a feketemágia egyik legfontosabb középkori kódexének egy-egy példányát.
Ne spoilerezzük tovább a sztorit, lássuk inkább a tökéletes hangulatkeltő technikákat, amiben szokás szerint profi a Dampyr alkotóstábja. A képregénysorozat új rajzolót kapott, Nicola Genzianellát, aki a csápos lábú démonhívők, és a Frankenstein-állú mellékszereplők mellett a fiatal nőalakok nagymestere. A horror műfaj egyértelműen jobban működik a fekete-fehér oldalakon, mint színesben, de míg az angliai és a prágai epizódot rajzoló Luca Rossi köddel, szörnypofákkal, és már-már Frank Millert-idézően sok árnyékkal sokkolt, addig Genzianella a nyomasztóan hatalmas terekkel, és az ódon egyetemi épületekkel teremt feszültséget.
A Dampyr-kötetekre általában az jellemző, hogy 2x3 képkocka van egy oldalon, ezt törik meg néha azok a lapok, ahol a négy képkocka mellé egy széles panelt tesz az alkotó. Genzianellánál majdnem minden oldalra jut egy széles panel, ezeken általában egyetemi előadótermek láthatók, végtelenbe nyúló padsorokkal; dolgozószobák hatalmas magánkönyvtárral; régi templomok óriási rózsaablakokkal; vagy parkok, sétáló szerelmespárokkal - és kísérteties, kopasz görcsfákkal. A széles panelek nyugalma és harmóniája csak látszólagos, az olvasó végig azt érzi, hogy az "egyetemi gyilkos" a következő oldalon lecsap egy újabb védtelen áldozatra. A helyszínek egyébként itt is valóságosak, aki járt már Freiburgban, könnyen felismerheti a képregényben a Platz der Alten Synagoge parkját az egyetemi épületekkel, vagy Sophie Scholl emléktábláját a Platz der Weißen Rosén.
Mauro Boselli és Maurizo Colombo írók most is hozzák a jól megszokott minőséget vámpírhorror vonalon. Emellett a németországi epizódba minden korábbinál több popkulturális utalást és (ön)ironikus humort tudtak belecsempészni. A fő humorforrás az új mellékszereplő, Milius professzor, aki egyszerre hasonlít Dr. Watsonra és az Indy-filmek szobatudósára, Marcus Brodyra. Az akciójelenetekben tévedésből a főszereplőt üti le egy sétapálcával, és mindig Dario Argento horrorfilmjeivel, meg a képregényekkel példálózik (a kedvencem: "Csalódtam önben, Harlan. Azt hittem, van valami szuperképessége, mint a képregényekben. Gondolatolvasás, pókösztön..."). A kötetek fokozatosan emelkedő színvonala ellenére jelenleg úgy tűnik, ez volt az utolsó magyarul megjelenő Dampyr-törénet, a Fumax kiadó csak akkor vág bele újabb hat rész kiadásába, ha valami isteni csoda folytán megugranak a korábbi részek eladási mutatói.
Dampyr: A sötétség gyermeke. Vegyél belőle a horrorgeek haverodnak, a bölcsész csajodnak, meg a gót húgodnak is!
.jpg){kind=link}
