Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal - a kardozós változat
Magvető Könyvkiadó, 2013, 256 oldal, 2392 HUF
Fotó: Valuska Gábor
Gerjedünk. A Prezi főhadiszállásán összegyűltek egy emberként szisszennek fel (ha lenne csillár a meseszép kazettás mennyezeten, mondanám, még azon is lógtak, annyian zsúfolódtunk össze itt csütörtök este), Esterházy Péter kezében azonban rendre megadja magát a mikrofon. Ez már a műsor része, egész délelőtt ezt gyakoroltuk, ironizál EP, majd helyreáll a rend, mindenkinek lesz hangja. Szól? Szól, szól. Kezdünk.
A Závadák, Péterfyk, Grecsók után a Margó Rokonok című estjén ezúttal Esterházy Péter író és Párizsban élő képzőművész fia, Marcell libbenti fel kicsit a függönyt, és enged némi betekintést a családi mindennapokba. Lesz szó itt a történelmi név súlyáról, a fotók évtizedeken átívelő összekapcsolódásáról, egy emlékezetes marseille-i igazoltatásról, és még egy óriási szarvasbika is előkerül. Először azonban egy kis családi névtannal indítunk, az estet levezénylő Winkler Nóra ugyanis arra kíváncsi, hogyan szólítja egymást apa és fia. Papa, Marcell. Ez eddig még rendben is van. Van még egy, de azt nem akarom elmondani, böki ki Esterházy. Helyette elárulja, hogy fia megszólításakor dívik még a Cselló is, a Marcsellóból, igaz, így inkább a nagybátyját szólítják, pedig ő Marci. Ha édes fiamnak szólítja, „akkor nyilván baj van”. Esterházy Marcell végül elárulja a titkos becenevet. Csumpi. „Én találtam ki magamnak 3 évesen. De ezt most mindenki felejtse el.”
Amikor Winkler Nóra arról faggatja, mennyire okozott neki gondot, hogy Esterházy Péter fiaként nőtt fel, Marcell nevetve válaszolja, hogy iszonyúan nyomasztotta. Azt azonban ő is elismeri, hogy abban, hogy Franciaországba költözött, nyilván benne volt, hogy megpróbált „leszakadni erről az egészről”. Az országváltás azonban ebben a folyamatban – teszi még hozzá – nem megoldás, hanem segítség volt. Esterházy szerint a gyerekei sokáig nem voltak meghatódva attól, hogy az apjuk például a tévében szerepel, az ismertséggel járó bonyodalmak inkább egyetemista korukban jelentkeztek, ő azonban rájuk hagyta, oldják meg.
Közben a kivetítőn felvillan Esterházy neve, alatta pedig, hogy „író, matematikus”. Az író jó, a vessző is jó, a matematikus nem jó, igazítja el kedvesen közönségét EP. Mi a baja a matematikussal, kérdez vissza gyorsan Winkler Nóra. Esterházy öt évet tanult az egyetemen matematikát, saját bevallása szerint azonban „viszonylag intelligensen” halvány dunsztja sincs magáról a tudományról. „Ez olyan, mintha valaki elvégez egy íróiskolát, és akkor ő már író.” Majd felemleget egy esetet, amikor egyszer Lovász Lászlóval volt egy társaságban, és valaki egy kalap alá véve őket azt találta mondani: ti matematikusok. „Arra rendesen elpirultam.”
Ez a Prezi futott a háttérben a beszélgetés alatt
Egy nagy ugrással azonban már Franciaországban vagyunk, ahol Marcell elmondása szerint a Dreyfus-per óta nem cseng jól az Esterházy név. Míg ugyanis itthon író apját vagy focista nagybátyját emlegetik fel, addig Franciaországban, miként egy marseille-i igazoltatáson is történt, Ferdinand Walsin-Esterhazyt (ő volt a Dreyfus-perben, ahogy Marcell mondja, a „főgonosz”), aki azonban, teszi hozzá rögvest, nem volt igazi Esterházy. „Az anyja tehet mindenről”, nevet még, a bonyolult családi nexusok azonban ott a leghátsó sorban számomra nem bomlanak ki egyértelműen. (Akit azonban jobban érdekel az eset, annak érdemes elmerülnie ebben a néhány éve született Esterházy-riposztban.) Közben azonban már fel is villan a kivetítőn Esterházy Marcell Walsin című munkája, melynek főalakja (a kép a Dreyfus rangfosztásáról beszámoló korabeli Petite Journalból származik) két zászlót tart a kezében. Az egyik Verocchio Madonnáját, a másik pedig az Esterházy Madonnát ábrázolja. Marcell nagyon tudatosan választotta ki a médiumot, a képet ugyanis tapétapapírra nagyították, ezzel is jelezve, hogy a Dreyfus-eset annak idején annyira beleivódott a társadalom agyába, mint a mocsok a tapétába.
Esterházy Péter felidézi fia Ernst-múzeumbéli kiállítását, amelynek képeit végignézve úgy érezte, mintha kéziratot olvasna. Később kiderül, hogy az Orthodromie című alkotásra gondol, amely két különböző fotót dolgoz össze sajátosan meghökkentő egésszé. Az egyik a képzőművész nagyapját, a fénykép készültekor mindössze 16 éves Esterházy Mátyást ábrázolja díszmagyarban, a másik ugyanőt, immáron kitelepítettként a horti dinnyeföldeken. Olyan volt, idézi fel Esterházy Péter, mintha Marcell „egy oldalon megcsinálta volna a Harmonia caelestist és a Javított kiadást”. Kiderül egyébként, hogy a munkafolyamatba a családtagok nem látnak bele („Nem éreztem, hogy mutogatni kéne. Félkész állapotban nem mutogatok senkinek semmit.”), és nincs ez nagyon másképp Esterházy Péternél sem, akinek saját bevallása szerint nincs meg az a képessége, hogy kéziratokról diskuráljon.
Mai programok a Margón:
18:00 D. Tóth Kriszta könyvbemutatója az Urimuriban. Facebook esemény itt>>
20:00 Budapest Noir - szecnírozott felolvasás Bartsch Kata és Andrássy Máté részvételével. Facebook esemény itt>>
21:30 Padfirák - a József Attila Körrel közösen szerveztt programon Garaczi László, Schein Gábor, Szvoren Edina és Bartók Imre olvas fel az Iskolában. A pedellus: Elek Ferenc. Facebook esemény itt>>
22:30 - Summer Slam Days a Dürerben: a Tilos Rádióval közösen szervezett program a (Visegrádi Alap által támogatott program). Facebook esemény itt>>
Elmeséli, hogy a német Ingo Schulze például, amikor félig elkészül a regényével, felhívja a lektorát, és elbeszélget vele a kéziratról. Ő azonban nem ilyen. „Amikor elkezdtem írni, még azokban sem bíztam, akikben kellett volna. A kiadót kissé ellenségnek néztem, még akkor is, ha jó kiadó volt”, teszi hozzá. Szinte kivétel nélkül „nagyon kész” kéziratokat szokott leadni, és eddig talán három alkalommal történt, hogy „erős strukturális változtatásokat” hajtott végre a szövegen.
Ezek után szinte természetszerűleg kanyarodunk rá a „ki hogyan és hol dolgozik” témakörre. Esterházy természetesen otthon, és Marcell szerint ebből azt gondolná az ember, hogy éppen ezért mindig elérhető. Ez azonban nem így volt, és gyerekként megszokták, hogy kopogniuk kell, ha akarnak tőle valamit. Most a saját gyerekein látja, mire vágyik egy gyerek, teszi hozzá somolyogva, mire EP nevetve felcsattan: „Soha többet nem fogok ilyen generációs beszélgetésre jönni!” Marcell azonban nosztalgiázva idézi fel kamaszkorát, amiért kellő szabadságot hagytak nekik a szülei, igaz, Esterházy ehhez nevetve hozzáteszi, hogy húsz év múlva „érdekes dolgokat tanult meg a gyerektől.” Közben újabb fotók villannak, az egyik Megyik Jánost ábrázolja a kis Marcellel. Megyik volt akkor apja baráti társaságában az egyetlen „nem feltétlenül író ember”, Esterházy pedig mindehhez még hozzáteszi, hogy ha az ember belépett Megyik műterem-lakásába, rögtön tehetségesebbnek érezte magát.
Aztán fekete-fehér mozgókép villan a vásznon, egy rövid részlet, egy videó loop Gazdag Gyula Sípoló macskakő című filmjéből. A zötykölődő vonaton ülő férfi – rajta szarukeretes szemüveg, kihajtott gallérú kockás ing – néha a kamerába néz, ha úgy tetszik, egyenesen a szemünkbe, majd lesütött szemmel maga elé mered. A férfi Esterházy Mátyás, Marcell nagyapja, Péter apja, aki annak idején statisztaszerepet játszott a filmben. Jellemző a munkáimra, hogy sokszor egyszerű motívumokkal dolgozom, árulja el Marcell, hozzátéve, hogy ezen a téren sok hasonlóságot érez azzal, ahogyan az apja dolgozik. Sűrítés, ezt a szót használja.
Amikor a Javított kiadás megjelent, már Franciaországban élt, de sokáig nem mert, nem akart ehhez a témához, nagyapja ügynökmúltjához nyúlni. „Foglalkoztatott folyamatosan, de képzőművészként nem tudtam vele mit kezdeni.” A Harmonia caelestis megjelenése után apja két évig írta a Javított kiadást, erről azonban az édesanyjukon, az író feleségén kívül senki más nem tudott. A család csak két héttel a megjelenés előtt szerzett tudomást róla, utólag azonban azt érezték, hogy „az a két év nem volt jó neki”. Marcell egyébként gimnazistaként kezdte el olvasni az apja műveit, de „nehéz leszednem róla, hogy ő ő”. És hogy mit szólnak a családtagok, ha felbukkannak egy-egy regényben, vagy „félesszészerűségben”? Igazán intim ügyek nem derülnek ki, igaz, Esterházy nem érzi magát korlátozva a család, még a távolabbi család által sem. Fricskaként még odaszúrja, hogy a nála megjelenő mondatok mindig jobbak, mint amiket a családtagok mondtak. „Azok meg vannak csinálva. Ez egy szakma.” Nevet.
Újabb kép villan fel. Marcell ezt a családi archívumból emelte ki. Az 1935-ben készült fotón egy elejtett fejedelmi szarvasbika hever, a háttérben két elmosódó szellemalak. Az egyik Marcell dédnagyapját, Móricot, a másik József főherceget sejteti. A kép A hosszú menetelés vége címet kapta, nemcsak a szarvas miatt, hanem azért is, mert pontosan aznap hagyta abba Mao Ce-tung a maga hosszú menetelését Kínában. Majd újabb képek jönnek, és ismét felbukkan a harmonikaszerűen felépített Orthodromie (rajta a díszmagyarban feszítő kamasz és a dinnyeföld közepén álló kitelepített nagypapával), amely Esterházy Péter szerint a saját drámaiságát tartalmazza. „Amit látunk, függ attól, hogy hol állunk.”
Nem megható, hogy van valami, ami ennyire agyas és komplex, és az ember gyereke megcsinálja?, teszi fel a búcsúkérdést Winkler Nóra.
Esterházy tömör válaszában ott sűrűsödik egy újabb családi nagyregény ígérete.
De.
