Az év vége nálam úgy tűnik, a lassan csordogáló, keleti és nyugati értékrendet, filozófiát ütköztető nagyregények időszaka. Tavaly a japán-amerikai Ruth Ozeki könyve, Az idő partjain nyűgözött le, idén a Londonban végzett, maláj Tan Twan Eng debütáló regénye, a 2007-ben Man Booker hosszúlistára került Esőcsináló. Eng szülőföldje, a malajziai Pinang szigetének házai között rendezi be első regénye díszletét, központi témájául pedig az idegenség, a hűség és a kötelesség problémáját állítja.
A tudat állandó körforgását és újralétesülését a buddhista hagyomány a létkeréken, a bhavacsakrán ábrázolja. A létkeréken megmutatkoznak a szamszárában vándorló, megvilágosodatlan lények által benépesített világok, és a létesülés karmikus okai, melynek következményeként a tudat egy adott világba születő lényként létesül újra. Múltbéli hibáinak következményével viaskodva ebben a létkerékben hánykolódik az Esőcsináló narrátora, Philip Hutton is.
„(…) némelyik hiba olyan súlyos, olyan égbekiáltó, hogy újra és újra, valamennyi életünkben meg kell fizetnünk az árát, míg végül elfelejtjük, mi is volt az eredendő bűnünk. Ha képes vagy visszaemlékezni rá, akkor minden tőled telhetőt el kell követned, hogy most nyomban jóvátedd, mielőtt ismét elfelejtenéd.” (213. o.)
Idegenség
Philip két világ között született, apja brit, anyja kínai állampolgár. Ő az egyetlen félvér a szigeten, és ha ez a tény nem nehezítené még eléggé az életét, ő Pinang egyik legrégibb és leggazdagabb vállalkozócsaládjának legkisebb, ráadásul félárva gyermeke is. Családjával nem találja a közös hangot, barátai nincsenek, ezért azonnal igent mond, amikor egy titokzatos japán diplomata, Endó Hajató felajánlja, hogy megtanít neki mindent, amit az aikidzsucuról és a belső harmónia eléréséének művészetéről tud.
Tan Twan Eng: Esőcsináló
Fordította: Hegedűs Péter, Tarandus, 2015, 608 oldal, 4690 HUF
Európa fölött 1939-ben már a birodalmi sas próbálgatja szárnyait, ám Malajzia egyelőre teljesen bizonyos saját sérthetetlenségében. Figyelmét a második kínai-japán háború eseményei kötik le, és egyre bátrabban fejezi ki ellenszenvét a japánok kegyetlenkedései miatt. Philip, aki Európában túl keletinek, Keleten túl európainak látszik, leginkább a gyűlölt japánokhoz érzi hasonlatosnak magát, Endó szan edzésein pedig nemcsak mesterével, hanem saját idegenségével is meg kell küzdenie. Családja nem nézi jó szemmel, hogy a fiú egy „japcsival” barátkozik, ám ő egyre többet tanul a mesterétől, néha észre sem véve, néha figyelmen kívül hagyva az összes intő jelet, ami közelebb vinné annak magyarázatához, hogy a férfi miért épp benne látta meg a lehetőséget.
- Az oktatásban a bizalom mindenekfelett áll – mondta Endó szan. – Én bízom benne, hogy nem támadsz rám olyan módon, amivel felrúgod a megállapodásunkat, és neked is bíznod kell abban, hogy nem okozok neked sérülést, amikor hárítom a támadásodat.”
Endó szan nem egy váratlanul bevitt ütést, hanem egy sokkal komolyabb offenzívát, Malajzia japán megszállását vetíti előre. Sorok közé rejtett jóslatainak valóságossága épp úgy rántja ki Philip lába alól a talajt, mint mestere váratlanul érkező rúgása, ám ezúttal nincs olyan szerencséje, hogy egy jó ütemben elindított bukfenccel azonnal lábra tudjon állni.
Ha Philip perspektívájából olvassuk a regényt, egy háborús környezetbe helyezett coming of age sztorit kapunk, melynek tétje sokkal nagyobb annál, mint hogy a fiúból milyen felnőtt lesz, igazán izgalmassá pedig az teszi, hogy teljesen kimarad belőle a szerelmi szál. Ha nem számítjuk azt a néhány kedves pillantást, amit sofőrjük lánya felé küld, a legintenzívebb érzelmek mesteréhez fűzik: kettejük kapcsolatának bensőségessége Eng leírásában néha már az erotika határait súrolja.
„Endó szan olyan közel volt hozzám, hogy minden egyes kifújt lélegzetét én szívtam magamba, a belőle kiáradó lehelet pedig az ő tüdejét töltötte meg. (…) Ahogy megütötte fülem lélegzetének zaja, tudtam, hogy a következő lépést nekem kell megtennem, mire előrehajolva elfogadtam kezéből egy újabb felkínált falatot, eltökélten megindulva az általam választott ösvényen.” (215.o.)
Ám az Esőcsinálót hiba lenne egyetlen perspektívából vizsgálni: Eng nagy hangsúlyt fektet rá, hogy történelmi kontextusba helyezze hősei múltját és jelenét, Ce-hszi császárné uralkodásától egészen az atombombák becsapódásáig, és bár egy ilyen komplex történetnél könnyen eshetne abba a hibába, hogy mellékszereplőit elintézi néhány ecsetvonással, karakterábrázolásai szinte minden esetben kifinomultak és aprólékosak. A Hutton család megözvegyült feje, az apja makacsságával küzdő karakán Hutton-lány, vagy a saját lányáról lemondó makacs, kínai nagyapa mind-mind saját odüsszeiájukat járják végig a regényben.
Eng vállal némi kockázatot azzal, hogy első könyvét az elmondom valakinek az életem klisékeretébe helyezi, de nem hibázik. Philip, aki a regényidőben már maga is öregember, egy olyan idegennek meséli el az életét, aki közös ismerősük miatt kopogtat be az ajtaján. Míg a férfit saját döntései teszik a létkerék, a történelem, esetleg Endó szan áldozatává, Micsikó, az idegen mások döntéseinek következményét nyögi.
Hűség és kötelesség
Hogy megmentse a családját, az alig 17 éves Philip meghozza élete legnehezebb döntését: tartja magát a mesterének tett hűségesküjéhez, és a japánok szolgálatába áll, ám új szövetségeseinél a kötelesség nem lerázható teher, felülírja még a legörökebb emberi érzelmeket is. „Láncos kutyává” válása újabb identitásválságba sodorja, Eng regényének legnagyobb erénye pedig épp ennek a válságnak, a látszólag összeférhetetlen, ellentétes irányú hűséggel való harcnak ábrázolása.
„Néhanapján úgy éreztem, hogy pontosan ezért kezdett tanítani engem: cserébe azért, hogy elárult engem, elárulta a hazámat és az életformámat, módot adott rá, hogy gondoskodjam a családom és a magam biztonságáról. Egyedül ezért éreztem úgy, hogy kénytelen vagyok hűséges maradni hozzá és azokhoz a tanításokhoz, amelyeket átadott nekem.” (419. o.)
Bár az Esőcsináló első látásra egy klasszikus nyugati nagyregény (történelmi, családi, egzisztencialista), Eng az identitás, a hűség és a kötelesség kérdéseire az eleve elrendeltséggel, a lélekvándorlással adja meg keleti válaszait. A múltban (legyen az a második világháború, vagy egy előző élet) meghozott döntéseinek súlya a regényidőben megismert magányra predesztinálja Philipet, ez ellen pedig akkor sem tud mit tenni, ha nem szabad akaratából, hanem valamilyen természetfeletti működésének következtében hozta meg őket.
-(...) vajon a tény, hogy nekünk, embereknek csak bizonyos lehetőségek kínálkoznak fel, nem arra mutat-e, hogy valamiféle rajtunk kívülálló hatalom eleve behatárolta a választásaink körét?
- De akkor egyáltalán mi értelme az életnek? (327.o.)
Eng prózája éteri, sőt szinte már hipnotikus, ő pedig olyan szuggesztív mesélő, hogy még a szövegen helyenként átütő melodrámát is képes felhasználóbaráttá tenni. Az év egyik legjobb magyarra fordított fikciójának néhány hete Lily King Eufóriáját neveztem. Az Esőcsinálónak ott a helye szorosan mellette.
