Joanne Harris, a Csokoládé című regény világhírű szerzője Magyarországon járt új könyve, az Aludj kislány megjelenése kapcsán. Harris nem tartja magát úttörőnek, új műfaj megteremtőjének, de abban hisz, hogy minőségi irodalmat csak őszintén, az érzelmeket feltárva és emberi lélek rejtelmeit kutatva lehet csak írni.
fotó: Valuska Gábor
Mit szól ahhoz, hogy sokan egy új stílus megteremtőjeként tekintenek önre: a Csokoládé hatalmas sikere után sorra jelentek meg a kulináris élvezeteket, érdekes helyeket, a vidéket, Franciaországot középpontba állító romantikus regények, útleírások.
Egyrészt nem tudtam ezt akkor, másrészt azóta sem vagyok meggyőződve róla, hogy új stílust teremtettem volna, inkább az történt, hogy egy nagyon jól ismert és kedvelt, ám az utóbbi években kicsit háttérbe szorult írói tradíciót folytattam, ami nem más mint az útleírás. Gyermekoromban az összes kedvenc könyvem különleges helyekről, utazásokról, felfedezésekről szólt. A Csokoládé - ami egyébként a harmadik könyvem volt - azért is lett annyira sikeres, mert valami hiányt tudott pótolni. Az angol irodalom akkoriban olyan sötét időszakát élte, amikor a megjelenő könyvek nagy része túlságosan realista volt, az irodalmat a minimalizmus, az érzelmek teljes kizárása jellemezte. Én valami teljesen ellenkezőt csináltam és ezért az emberek azt hitték, hogy felfedeztem valami újat, pedig dehogy, egyszerűen csak mertem régimódi lenni. Az olvasóközönség változást várt, ki volt éhezve az érzelmekre, ezért lett annyi más író is sikeres utánam, mert ők is mertek érzelmesen írni.
Mit mond azoknak a kritikusoknak, akik szerint az ilyen regények bár nagyon olvasmányosak, nem érhetnek fel a magas irodalom komolyságához, kifinomultságához?
A kritikusok egy része meg van győződve arról, hogy ha az ember nem szenved, miközben olvas egy könyvet, akkor az a könyv nem is jó. Szintén ezzel nyugtatják magukat azok a kevésbé tehetséges írók, akik nem tudják eladni a könyveiket. Szerintük azok, akik hatalmas példányszámokat produkálnak, szükségszerűen kommerszek, kevésbé értékes műveket hoznak létre. Pedig ez nem így van, semmi sem indokolja, hogy az irodalomnak szomorúnak, kérlelhetetlenül komolynak, sőt csúnyának kell lennie. Ha végignézünk azokon a könyveken, amik túlélték az idő vasfogát, általában mind azért maradtak fent, mert érdekesek, könnyen olvashatók, érzelmesek és az emberi psziché mélyére vezetnek minket.
Mi inspirálja, hogyan talál rá egy témára?
Nem igazán keresem a témákat, azok találnak meg engem. Amikor a csokoládéról vagy ételekről írok, akkor természetesen nemcsak ezekről az egyes dolgokról írok, hanem az életről, az emberekről is. Vannak sötétebb és vannak vidámabb történeteim, de mindig is egyetlen dolog érdekelt: az ember. Hogy hogyan viselkedünk, miért döntünk jól és rosszul, mit jelent számunkra az identitás és a kultúra. Hogy áldozatai vagy eredményei vagyunk-e a múltunknak, hogy mi határoz meg minket? Amúgy nem igazán szoktam túl sok kutatást végezni a könyveimhez, mert azok a dolgok, amikről írok, mindig nagyon érdekelnek, már korábbról beleásom magam a témába. Tehát, ha például egy adott történelmi korról, régi kultúráról, legendákról írok, akkor ezeket azért is választom, mert jól ismerem a témát.
Vannak kritikusok, akik pozitívumként, mások ellenkezőleg, negatívumként szokták önre mondani, hogy pontosan tudja, mire vágyik az olvasó, mire kíváncsi és ez alapján választja ki a témáit. Igaz ez? Magának vagy az olvasónak ír?
Nagyon érdekes, hogy a kritikusok mindig azt hiszik, hogy olvashatnak az író gondolataiban. Soha nem gondolok az olvasóra, soha nem foglalkozom azzal, hogy mennyit tudok eladni egy könyvből. Annyira sok olvasóm van, hogy lehetetlen lenne akár csak egynek is megfelelni. Az egyetlen dolog, amire írás közben figyelni tudok, az az, hogy mit kell tennem azért, hogy jó dolog kerüljön ki a kezemből. Ehhez mindnekit ki kell zárnom, az olvasót, a kiadómat és a marketingeseket, akik gondolom jobban örülnének, ha időről-időre ugyanolyan könyveket írnék, ami által garantálva lenne a siker. De én erre képtelen vagyok, elsősorban magamnak kell megfelelnem.
Mennyire írja bele magát a könyveibe?
Nem mondhatnám, hogy különösebben önéletrajziak lennének a könyveim. Legtöbbször nem a közvetlen tapasztalataimról írok, hanem inkább olyan helyekről, helyzetekről, amiket jól ismerek. Sok éven át tanítottam, az egyik könyvem például egy iskolában játszódik, ott sok hasonlóság van a valósággal. Ám nem gondolom, hogy az önéletrajziság igazán fontos lenne. Ott vannak például a detektívregények: nem kell megtapasztalni a bűntényeket, hogy írjunk róluk. Sokkal fontosabb szerintem, hogy egy író rendelkezzen egyfajta érzelmi realizmussal. Abból például nem nagyon sülhet ki jó, ha egy írótól azt várjuk, hogy hitelesen írjon arról, milyen megélni a szülővé válást, ha ő maga még nem volt az. Nem hiszem, hogy a szerelemről lehetne anélkül írni, hogy még ne lettünk volna szerelmesek. Elengedhetetlen, hogy érzelmileg legyen közünk a történethez, a többit mind ki lehet találni. Benne vagyok tehát a könyveimben én is, de nem direkt módon, a fikció uralkodik az írásaimban. Például nem élek Franciaországban, de írok róla, mert jól ismerem, hiszen félig francia vagyok, a családom nagy része ott él, könnyű emlékeznem a Franciaországban töltött éveimre. Az emlékezés is egyfajta teremtés. Az én Franciaországom kicsit nosztalgikus éppen ezért, nem a mostani Franciaország, ha ott élnék, máshogy írnék róla, a távolság segít az alkotásban.
Mindig is író akart lenni?
Ez nem ennyire egyértelmű. Nagyon sokáig tanítottam és teljesen elégedett voltam az életemmel, de írtam mellette. Három könyvem is megjelent a Csokoládé előtt. Angliában sem tud mindenki megélni az írásból, ez csak nagyon keveseknek adatik meg, nagyon sikeresnek és szerencsésnek kell lenni hozzá. Ez velem megtörtént: a Csokoládé annyira sikeres lett, hogy nem volt időm a tanításra, döntenem kellett és persze az írást választottam. El tudnék képzelni magamnak más munkát is, de azt sem bánnám, ha tanárként kéne dolgoznom ma is, nagyon szerettem csinálni, de az írás olyan fokú folyamatos tanulást, megújulást, kreatív energiát ad, mint semmi más munka.
Min dolgozik most?
A legújabb könyvem jövőre jelenik meg, egy pszichológiai thriller lesz, az internet világáról fog szólni. Nagyon izgat, hogy milyen identitásokkal ruházzuk fel magunkat az online világban, milyen kapcsolatokat, közösségeket építünk fel. Az érdekel, hogy mennyire rombolják le ezek a virtuális kapcsolatok a klasszikus kapcsolatainkat, mennyire sérül a családmodell, mennyire veszi át a valódi család helyét egy virtuális családé. Egy sötét komédia lesz ez, bár nem gondolom hogy annyira boldog világban élnénk, meglehetősen zavarbaejtő ez a világ. Elgondolkodtat, hogy miért dönt úgy egyre több ember, hogy inkább a virtuális világban él és nem valóságban. De nem akarok válaszokat adni az olvasónak, talán mert annyira sokáig tanítottam, inkább kerülöm a didaktikusságot. Nem hiszem, hogy segítenem kéne az olvasónak vagy megmondani neki, hogy mit tegyen. Nem akarok tanácsokat adni, nem vagyok egy próféta-típusú író, nem is szeretem az ilyen irodalmat. Inkább kérdésekre szeretnék sarkallni, felhívni a figyelmét dolgokra, elgondolkodtatni.
