(fotó: Egressy Zoltán/Facebook)
Fekete gyorsabb volt, Fazekas több gólt lőtt, Egressy Zoltánnak mégis a kedves kis szőke srác, Törőcsik András volt a kedvence, kilencessel a hátán. Hogy miért, az racionálisan nem megmagyarázható. Bár a kiskamasz Egressy számára Törő egy igazi csoda volt, felnőttfejjel nem a világválogatottba meghívott, tragikus sorsú focistáról akart könyvet írni, hanem arról a pillanatról, ahogy gyerekként állunk a rajongott sztár posztere előtt a szobánkban, és ahogy aztán levesszük azt a posztert. Szerinte Törő 1976-1978 között volt a csúcson, és bár 1979-es autóbalesete után is voltak nagy meccsei, onnantól valahogy mindig rossz irányba lejtett neki a pálya. Új könyvébe, a Lila csík, fehér csíkba (ITT tudtok beleolvasni) nemcsak kedvencét, de egész gyerekkorát, szüleihez, testvéréhez való viszonyát és az örök nemsikerülést is beleírta. Meccsre ma már nem nagyon jár, bár a február végi Újpest-Pécset (0:2) egy pécsi barátja unszolására pont látta, és a beszélgetés előtt pár nappal szurkolta végig a Benfica-Nacionalt (3:1) a lisszaboni Estádio da Luzban – ötvenezredmagával. Rajongásról, tragédiáról és egy csupalyuk sporttrikóról kérdeztük Egressy Zoltánt, az első Európa-bajnok focistát, akivel valaha beszélgettünk.
Egressy Zoltán Lila csík, fehér csík
Európa Könyvkiadó, 2015, 232 oldal, 2392 HUF
Emlékszel arra a pillanatra, amikor eldöntötted, hogy csak Törőcsik, és senki más?
Nem. Kisgyerekként a csapatát, az Újpestet szerettem meg alapvetően, de a teljességhez ő is kellett. Törőcsik nem a legjobb focista volt, ő egyszerűen mást csinált, mint a többiek. Ezt viszont elég gyorsan felismertem, talán már az első alkalommal, amikor láttam.
Miben volt más?
Ha például a pálya közepén passzoltak neki, és látta, amit te is látsz ilyenkor a tévé elől, itt indul egy ember, ott mozog be egy másik, esetleg kicselezheted a szemben álló védőt, vagy visszapasszolhatsz, ő majdnem biztosan egy ötödik megoldást választott. Mondjuk alányúlt a labdának, és beívelte valaki elé, aki nem is értette, hogy kerül oda. Kicsit Iniesta ilyen mostanában. Nem csak az szép, hogy megcsinálja, hanem az, hogy egyáltalán eszébe jut. Törőcsiknek kevés igazán nagy meccse volt, pillanata annál több. Gyönyörű is, tragikus is. Az 1978-as argentínai kiállítása gyerekkorom talán legtraumatikusabb élménye. 11 éves voltam, és először éreztem meg a világ teljesen reménytelen igazságtalanságát. A címlapkép is ebből a meccsből lett kifotózva, aztán elgrafikázva – szerintem csodálatosan –, a háta, ahogy sétál a pálya széle felé a piros lap után.
Sok évvel ezelőtt már írtál Törőcsikről az Élet és Irodalomba. Miért épp most lett könyv a saját Törő-sztoridból? A közelgő hatvanadik születésnapnak (Törőcsik május elsején lesz 60 éves – a szerk.) van köze hozzá?
Miután M. Nagy Miklós áthívott az Európához, beszélgettünk, miket fogok írni. Törőcsiket ő hozta szóba, neki is nagy kedvence volt. Azt mondta, csak én írhatok róla, nekem viszont muszáj, de akkor még nem akartam. Egyrészt túl személyesnek gondoltam, ráadásul alkalmatlannak irodalmi alapanyagnak, másrészt egyáltalán nem akartam focitematikájú könyvet írni. A Százezer eperfa (ITT írtunk róla) után Miki megint elkezdte mondogatni, milyen jó lenne, de én továbbra is eltoltam magamtól, csak közben kezdett birizgálni az ötlet. És egyszer csak elindult valami. Lett egy hangja bennem az egésznek. Nem tudtam, mi lesz a műfaj, sőt, azt se, hogy kell-e ez nekem, csak hát közben éreztem, hogy mindenféle kapuk nyílnak ki. Írtam egy-két egymással alig összefüggő fejezetet, aztán félretettem, viszont kezdtek jönni akkor már nagyon az emlékek, a régi érzések. Nemcsak róla, az egész gyerekkoromról. A szüleimről, a testvéreimről. Na, de hát ez kit érdekel, gondoltam még mindig, irodalmilag talán engem se. Törőcsikről szintén minek írnék? Furcsa hetek voltak.
Tehát nem akartál focikönyvet írni.
Nem, és a végeredményt nem is gondolom annak. Az, és mégse az. Amikor felmerült, hogy legyen lila-fehér a borító, kétségbeestem, ne, ez nem Újpest-könyv, és nem is életrajz.
A Lila, csík, fehér csíkra mondhatjuk például, hogy egy fado, amiben a Törőcsik-nosztalgiád, a miatta érzett gyerekkori szomorúságodat énekled meg.
(nevet) Jó, de mondjunk inkább saudade-t. A felnövésről is szól, de leginkább talán az elengedésről. Törőcsik a központi figurája a könyvnek, de bizonyos szempontból behelyettesíthető bárkinek, aki elolvassa, hiszen hát mindenkinek volt vagy van Törőcsikje, egy énekesnő, egy színész, egy zenekar. Nekem ő nem példakép volt, hanem egy csoda. Ráadásul viszonylag közelről figyelgethettem, itt laktam egy házzal arrébb (az interjú a Táskarádió Presszóban készült – a szerk.), mellette üzemelt a Liesinger Söröző, ahová járt. Valamiért vagy húsz éve zárva van. Néztem, ahogy jön sörözni a barátaival, de nem mentem oda hozzá, aztán ez az egész gyönyörűen el is múlt, az ilyesminek el kell. És ez érdekesebb, mint a rajongásos időszak. Az elmúlás. Ha a könyv írásának kezdeti részére gondolok, az idéződik fel, mit nem akartam: Törőcsik-könyvet, focikönyvet, rajongókönyvet.
Pedig elég pontosan lemodellezed a rajongás természetrajzát. Most is csillog a szemed, ahogy róla beszélsz.
Szokták mondani, hogy megváltozik a tekintetem, ha róla van szó. De a rajongással vigyáznék, már a szóval is, sokat használjuk, pedig kicsit félrevisz. Részemről ez mindig is kritikus „rajongás” volt. Kisfiúként sem a sztár érdekelt belőle, csak az, amit csinált. Sőt, még féltékeny is voltam, hogy más is szereti. Úgy gondoltam, csak én tudom, milyen, ő az „enyém”. Felnőttként, a könyv írása közben a kisfiú efféle érzéseire való reflektálás volt a legizgalmasabb. Nagyon egyértelmű, vak rajongás soha nem jellemzett, tízévesen sem, mindig láttam mindennek a visszáját, ha kellett, ha nem. És a bánatok is fontosak voltak mindig, az, hogy nem úgy történnek a dolgok, ahogy ideális esetben történniük kellene, annál izgalmasabban, bár esetleg fájdalmasabban. Talán ettől fontos és szerethető sok minden.
Érezted valaha személyes tragédiádnak azt, ami vele történt?
Annak nem, de a nemsikerülés alapélmény, az egészhez valahogy hozzá tartozott. Mindig jött egy törés, egy baleset, egy sérülés, egy botrány. Igazságtalanságnak éreztem, az pedig nagyon tud dühíteni, akkor is tudott, gyerekként. Vele ilyesmi gyakran történt, én úgy éltem meg legalábbis. A megítélésével kapcsolatban például. Milyen az, hogy magasztalják, fellövik az egekbe, aztán hagyják lezuhanni? És mennyire szimbolikus, hogy épít, játszik, megy, aztán lesöprik, hol az ellenfelek, hol a saját döntései. Nem akartam semmiféle ciki tanulságot, nem akartam semmire jutni a könyv végére, de az megfogalmazódott azért, hogy mi van, ha egyszerűen csak szeretett focizni? De akkora volt a tehetsége, hogy ezzel a vállára került egy számára elbírhatatlan teher. Mentsd meg a világot, vagy mondjuk a magyar labdarúgást. Viszont akkor mentsd meg rendesen, helyettem is focizz. A nézők és az újságírók is folyamatosan elégedetlenkedtek vele, bár néhány megmozdulását olyan részletességgel írták le a tudósítók, hogy érezhető a megindultságuk.
Ismét három síkot csúsztatsz egymásba, mint tavaly a Százezer eperfában. Ott a gyerekkorod síkja, Törőcsik síkja, és kicsit úgy érzem, harmadikként ott van a háttérben a hetvenes évek Magyarországának síkja is, ha nem is konkrétumok, inkább csak hangulatok formájában.
Ezzel kísérleteztem az első regényemnél, a Szaggatott vonalnál is. Abban is három sík volt egymásra úsztatva, a motoros futár halott apjához intézett monológja, a napi cselekmények és a szerelmi ügy feldolgozása. Itt a konkrét emlékek elhelyezése volt érdekes feladat, meg hát valamiképpen a fikciós vonulat, mert – ha nem is erősen – van az is.
Olyan regény, vagy inkább tárcaregény ez, ahol nem a valóság szivárgott be a fikcióba, hanem egy kis fikció a nagy valóságba.
Apró fikciós elemek. Sokszor azért is, mert nem emlékszem mindenre jól. Amikor gyerekkoromban kapura rúgtam a telkünkön, nem biztos, hogy a kerítés volt a kapu, lehet, hogy két fa. Az is elképzelhető, hogy nem mindig csoki-vanília fagyiösszeállítást kértem a hazafelé vezető úton a Baross utcai cukrászdában, talán néha citromot is ettem. Nem fontos dolgok. Az inkább, hogy mennyire személyes lett a végeredmény. Nemcsak elsősorban a fagyi miatt. Sokkal szemérmesebb szoktam lenni, nem gondoltam, hogy valaha így kiadom magam. De valahogy le is gördült rólam sok minden. Jó időszak volt, míg írtam, szépen el is fáradtam. És véget ért vele sok minden.
„(…) az ápolás most már pénzbe kerül, tisztelet a tényleges áldozatvállalóknak, össznépi szinten viszont továbbra is sajnálkozás folyik, nahát, mi lett belőle, miféle bűntudat diktálja az országos sóhajtozást, mi ez a nagyzás, kollektív siratás, meg kéne menteni, de hogy, és kinek, kik vagyunk mi, hogy ilyesmivel kísérletezzünk?” – írod, felelevenítve egy olyan alkalmat, amikor a már idős és beteg Törőcsik ismét megsérül, beveri a fejét. A te életutadat nehéz összehasonlítani Törőével, de beleírtad a könyvbe az unokatestvéredet, akinek élete, ha nem is tökéletesen azonos, de nagyon hasonló az övéhez. Őt sosem akartad megmenteni?
Senkit nem akartam megmenteni. Az unokatestvérem szintén fontos figurája a gyerekkoromnak, hogy mást ne mondjak, ő kezdte el füzetbe ragasztgatni a meccseket, ezt tőle vettem át.
Ha most találkoznál Törővel, mi lenne az az egy kérdés, amit feltennél neki?
Szerepel a szövegben egy rész, néhány kérdés: megismerné-e azt a zalacsányi fát, amelyiknek nekiütköztek a balesetkor? Tudja-e, kitalálta ki, hogy Táncolj, Törő? Milyen volt először meghallani? Meg belépni 74-ben az újpesti öltözőbe? De ezeket se kérdeztem meg tőle, amikor leült mellém pár éve egy presszóban. Nem is fontos. Bennem ő él valahogy, ehhez nem tud hozzátenni, vagy elvenni, bármit mond, bármi történik vele. És bármit válaszolt volna.
A könyvben említesz egy pólót, Törő volt rajta, alatta a felirat: legenda. Egy ciprusi utazás alkalmával majdnem kidobtad, mert már elég rossz állapotban volt, de amikor rájöttél, hogy mire készülsz, elszégyellted magad. Még mindig őrizgeted?
Épp most dobtam ki,már vállalhatatlanul szakadt volt. De előtte még elvittem magammal Portugáliába: ott volt rajtam a Cabo da Rocánál, Európa legnyugatibb pontjánál. Megmutattam neki azt a nagy, kék végtelenséget.
Az interjú eredetileg a KönyvesMagazin tavaszi számában jelent meg.
