Dragomán egyszer használható útlevelének fényképes oldala. „Magasságom "in crestere" tehát növésben.”
Huszonkilenc év telt el azóta, hogy Dragomán György és családja Biharkeresztesnél átlépte a határt, hogy új életet kezdjenek Magyarországon. Átköltöztek „egy durva diktatúrából egy szabadabbnak gondolt országba”, „egy úgynevezett szocialista köztársaságból egy úgynevezett népköztársaságba”.
(…) ha magamra gondolok, mindenképpen kivándorlóként gondolok magamra, bárkivel találkozom, kérdés nélkül, majdnem azonnal elmondom neki, hogy honnan jövök, majdhogynem része a bemutatkozásomnak, szinte olyan, mintha rajta lenne a névjegyemen. Nyugodtan el is titkolhatnám, vagy egyszerűen csak megtehetném, hogy nem beszélek róla, hiszen az emberek többsége nem kezdi automatikusan magyarázni, hogy hol született, és mikor költözött el onnan.
Az évforduló alkalmából Dragomán a Facebook-oldalán tette közzé A-ból B-be című 2010-es esszéjét, amit a Lipcsei Könyvvásár alkalmából írt, német felkérésre, és amit olyan fájdalmas volt megírni, hogy magyarul csak egy évvel később publikálta.
Dragomán 38 éves korában írta az esszét, akkor már 23 éve élt Magyarországon. Az egyik munkájához Máramaros térképét kellett nézegetnie, és közben elfogta a „pánikszerű, zsibbasztó fájdalom”.
Persze racionálisan meg tudom magyarázni, nemrég volt apám halálának évfordulója, sokat gondoltam rá és a múltra, ráadásul éppen egy gyermek nézőpontjából írt regényen dolgozom, és ez, ha közvetve is, de a szülővárosomba visz vissza, meg nyilván egy kicsit öregszem is, érzelmesebb vagyok, de akkor is, ennek már régen el kellett volna múlnia.
És egyáltalán mit érzek? Mi az, amit érzek? Régen azt hittem, a honvágy. De nem, ez nem jó szó, ez nem honvágy, sosem volt az, a honvágy azt jelenti, hogy visszavágyunk valahova, hogy vissza akarunk menni. Én nem vágyom vissza a szülővárosomba, és egyáltalán nem akarok visszamenni oda. Amit érzek, az inkább harag, amit hol éles, hol tompa fantomfájdalom sző át.
Az esszében leírja, hogy gyerekkorában már attól kétségbeesett, hogy családja a város egyik negyedéből a másikba akart költözni, és iszonyúan megkönnyebbült, amikor a költözés végül meghiúsul. Aztán egy idő után több felnőttet is hallott arról beszélni, hogy Marosvásárhely a világ legszebb városa, méghozzá olyan felnőtteket, akik látogatóba érkeztek egykori otthonukba Magyarországról.
Nem emlékszem a pillanatra, hogy mikor tudtam meg, hogy ki fogunk vándorolni. Arra sem emlékszem, hogy ki mondta el, anyám, vagy apám, vagy talán együtt, nem tudom. Minden másra emlékszem pedig, az apám körül sokasodó politikai botrányokra, a szüleim fojtott hangú, feszült beszélgetéseire, az apámból sugárzó sápadt, remegő idegességre, arra, amikor hazajött, és elmesélte anyának, hogy nem fogják többet engedni tanítani, éppen csak magára a döntés pillanatára nem emlékszem – sem arra, hogy ők mikor döntötték el, sem arra, hogy én mikor tudtam meg, sem arra, hogy mikor egyeztem bele, mikor gondoltam, azt, hogy jó, hát innen tényleg el kell menni, és tényleg el fogunk menni végleg.
Dragomán sokat gondolkodott azon, hogy miért nem emlékszik egy ennyire fontos, sőt, a legfontosabb pillanatra, a változás emléke viszont annál inkább megmaradt.
Az egyik pillanatban még ottmaradó voltam, ottmaradóként és odatartozóként gondoltam magamra, a következőben meg már elmenőként, olyanként, aki nem tartozik már egészen oda.
Azzal, hogy a szülei miért döntöttek a kivándorlás mellett, ideje sem volt foglalkozni, mert minden erejére szüksége volt, hogy megtartsa a titkot, ami már nem is titok volt, hanem „szerepjáték”.
Úgy kezeltem, mint egy titkos betegséget, szégyelltem is, és sokszor gondoltam arra, hogy nem az vagyok, akinek a többiek gondolnak.
(…) ezalatt a fél év alatt nem egyszerűen azt kellett eltitkolnom, hogy ki fogunk vándorolni, hanem azt, hogy én magam változtam meg – hogy kivándorló lettem. Attól, hogy titkolnom kellett, folyamatosan a tudatában voltam, és ettől aztán végképp és végérvényesen kivándorló lett belőlem.
A változás akkor tudatosult benne, amikor egy barátja elkérte tőle a kvarcóráját, neki már úgysem lesz rá szüksége alapon, mintha megállna az idő attól, hogy elhagyja Marosvásárhelyt. A titkolózás ideje alatt elkezdte szépen összecsomagolni magának a várost, és minden apró részletet olyan alaposan megjegyezni, hogy bármikor elő lehessen hívni. A búcsúzkodás másfél évig tartott, és a bizonytalanság is, mert nem lehetett tudni, hogy meddig is fog tartani pontosan. Azt, hogy a búcsú nem a várost változtatta meg, hanem csak azt, ahogy ő tekint a dolgokra, csak új otthonában értette meg.
Minden nap lehetett volna akár az utolsó is, és ennek a folyamatos búcsúzkodásnak a súlya lassan az ellenkezőjébe fordította az egész kísérletet. Elkezdem meggyűlölni a látványt, azt vettem észre, hogy megváltozott a nézésem, egyre hidegebb szemmel, egyre pontosabban és egyre kegyetlenebbül látom már a részleteket.
Egy évig vártam, mielőtt visszamentem volna, most már csak látogatóba. Az, hogy viszontláthattam a várost, láthattam, hogy nélkülem is megvan és létezik, nagyon felkavart. Egy év alatt sokminden megváltozott, a képek, amiket magammal vittem, nem voltak már mind érvényesek. (…) A barátomat nem kerestem meg, és amikor másodszor is elhagytam a várost, tudtam, hogy most már a saját szabad akaratomból döntöttem el, hogy nem fogok visszatérni soha.
Aztán felnőttfejjel megpróbálta leírni gyerekkora városát, ám amit írt, az nem tűnt hitelesnek. „Hazugság és giccs” volt, a nosztalgia iránti vágy, úgyhogy elkezdett egy másik könyvet egy helyről, ami pusztul és romos, és csak nyomokban emlékeztet arra, ahol felnőtt.
Ahogy a könyv lassan készült, megértettem és elfogadtam, hogy én már nem leszek többé otthon, legfeljebb csak a képzetbeli város elképzelt romjai között.
