Alex Helfrecht, Dragomán György és Jörg Tittel (fotó: The White King/Facebook)
Tizennyolc évvel ezelőtt Dragomán György sokat nézegette Edinburgh térképét, hogy átlássa, mi merre található első műfordítói feladatában, Irvine Welsh Transpottingjában (Trivium, 1998, Polyák Bélával közösen). Amikor tizenegy évvel ezelőtt a kezébe vette második könyvét, A fehér királyt, talán eszébe sem jutott, hogy egyszer épp Dzsátá története miatt kell ismét a városba utaznia, térkép helyett ezúttal repülőn. Dragomán harminc nyelvre lefordított könyvét egy brit rendezőpáros, Alex Helfrecht és Jörg Tittel vitte vászonra, esélyt adva neki, hogy közel olyan kultikussá kanonizálódhasson, mint a Trainspotting. (A film teljes egészében Magyarországon forgott, cikkünket a forgatásról ITT találod.) „Nekem ez csak egy ajándék, amit a sorstól kaptam a könyvem mellé, Alexnek és Jörgnek viszont öt év az életéből, amit többnyire nagyon kemény munkával töltöttek azért, hogy ez a film létrejöhessen. Nagyon drukkolok nekik, azt kívánom, indítsa el őket a film legalább annyira a filmes pályán és a világkarrier útján, mint amennyire engem elindított a regény” – mondja Dragomán, akit emailben kérdeztünk az adaptáció feladatáról, az alkotói szabadságról és a forgatáson szerzett élményeiről, valahol a Duna és a reptér között félúton.
Korábban beszéltél arról, hogy olyan mélyen benne voltál A fehér király történetében, hogy nem tudnál újra „visszamenni”, hogy megírd a forgatókönyvet. Még mindig úgy gondolod, hogy nem tudnál forgatókönyvet írni a saját szövegedből?
Nekem az írás maga a szabadság. Senki nem szólhat bele abba, hogy mit csinálok, nagyon magányos és elég látomásos alkotó vagyok ahhoz, hogy úgy érezzem, valami nálam nagyobb dologgal kell küzdenem végig, amíg írok. A filmírás ennek a totális ellenkezője, csapatmunka, ahol mindenki beleszól mindenbe, ezerszer újra kell írni mindent, rengeteg folyton változó igénynek és megkötésnek kell megfelelni. Én ezt nem tudnám elviselni a saját könyveimmel kapcsolatban, ahol túlzás nélkül mondhatom, hogy szinte minden porszemet látnom kell, mire meg tudom írni a jeleneteket, ezért különösen borzalmas lenne, ha bármilyen külső erő megpróbálna beleszólni a munkába. Enyedi Ildikó mondta egyszer nekem, hogy írónak filmet írni olyan, mintha ébenfával fűtenének, és azt hiszem, ebben nagyon igaza van. Azt esetleg el tudom képzelni, hogy filmnovellát írjak, és aztán belefolyjak az adaptációba, van egy kardos-kalandos gyerekfilm-novellám például, amit Rózsa János felkérésére írtam és közel állt a megfilmesítéshez, de aztán annyira átalakult a rendszer, hogy semmi se lett belőle. Ebből például tervezek egyszer egy rendes becsületes ifjúsági regényt.
Nem számít, hogy mi történik körülötted, mindig harcolj a családodért, és azért, amiben hiszel, foglalták össze A fehér király üzenetét a filmesek. Számodra mi a fő üzenete?
Amíg A fehér királyt írtam, végig az érdekelt, hogy mennyire és hogyan lehet tudatában egy tizenéves ember a belső szabadságának, mennyire érzékeli normálisnak a diktatúra brutalitását, és hogy változtatja meg ez a személyiségét, mégpedig úgy, hogy közben igazából nem is nagyon van ideje erre reflektálni. De azt nem akarnám egy mondatban összefoglalni, hogy mi a könyv fő üzenete - ezért se akartam forgatókönyvet írni belőle, mert akkor kénytelen lennék ilyen kérdésekre válaszolni, sematizálnom kéne azt a gazdag valóságszövetet, amit évek keserves munkájával megteremtettem, le kellene egyszerűsítenem a világot, amiben évekig éltem. A rendezőkkel való beszélgetésből úgy tűnt, őket is a diktatúra természetrajza érdekli, az, hogy mit tesz velünk az erőszak és az elnyomás, mennyire képes mindent és mindenkit magába integrálni.
Mennyire volt nehéz elengedni a történetet, és mit szóltál ahhoz, hogy a rendezők ilyen bátran nyúltak az anyaghoz, vagyis sci-fibe oltották és univerzálissá tették a regényben ábrázolt diktatúrát?
A regényt megírni volt nehéz. Elengedni könnyű volt, nagyon pontosan felmértem az elején, hogy vagy megpróbálok totálisan kontrollban lenni, ami szerintem lehetetlen, vagy elengedem, és inkább az öröm részét próbálom átélni. A sci-fi értelmezéssel se volt bajom, írás közben sokat gondolkoztam azon, hogy mennyire esetleges is volt ez az egész rendszerváltás, és néha azt gondoltam, hogy a történet nem a gyerekkoromban játszódik, hanem egy olyan alternatív valóságban, ahol még ma is tart a kelet-európai diktatúra. Nagyon is könnyen el tudom képzelni, hogy egy olyan örök falanszterben élhessünk mind a mai napig, mint amilyen mondjuk Észak-Korea.
A fehér király külföldi kiadásaival (fotó: Valuska Gábor)
Szerinted mi egy adaptáció feladata, és van-e olyan, amit különösen kedvelsz?
A jó adaptáció újraírja és újraértelmezi a könyvet, sokkal inkább a rendező filmje kell, hogy legyen, mint az író könyve. A legnagyobb baj szerintem, hogy a regényidő és a filmidő alapvetően különböznek, ezért nehéz jó adaptációt csinálni. De ha jól sikerül, akkor két nagyon különböző alkotás jön létre, egyik se váltható ki a másikkal. Aki csak látta és nem olvasta a Ragyogást, a Lolitát, a Gépnarancsot vagy épp a Trainspottingot, az épp olyan sokat veszít, mint aki csak olvasta ezeket a könyveket, de nem látta a filmet. Nekem persze a könyv mindig fontosabb lesz, a fiamnak mindig azt mondom, előbb olvassák el a könyvet, csak aztán nézzék meg a filmet. Minden idők legjobb adaptációja nekem a Barry Lyndon (William Makepeace Thackeray: Nemes Barry Lyndon úr emlékiratai, 1844 – a szerk.). Revelatív volt, amikor először láttam, lenyűgöző a ritmusa, az időkezelése, a látvány, minden. Tökéletes. Az összes többi Kubrick nagyon jó, ő azt hiszem, tökéletesen tudta, hogy miként kell filmet csinálni egy regényből.
A stáb szerint a magyarok simán a magukénak érezhetik ezt a filmet. Te mennyire érzed a magadénak?
Ha én nem írom meg a regényt, nincs ez a film. Épp annyira az enyém, mint a könyvem bármilyen értelmezése. A könyvben erősen benne van egy univerzális olvasat lehetősége, a világ, amiről írtam, nem egészen azonos a gyerekkorom világával. A rendezők ezt a saját világukra adaptálták, meglátjuk milyen érzés lesz ezt a vásznon látni, de az biztos, hogy engem az apró pontatlanságok, amikor csak egyes részletek nem olyanok, mint amilyennek én képzeltem, sokkal jobban zavartak volna, mint ez a radikálisan másfajta értelmezés.
Milyen élményeket szereztél a forgatáson?
Én voltam a kíváncsi író, akivel mindenki nagyon kedves. Élveztem, hogy mennyire más úgy kint lenni, hogy nem egy korlátok közé szorított újságíró vagyok – tíz évig dolgoztam egy filmmagazinnál, úgyhogy vannak ilyen tapasztalataim. Beleszólni semmibe se akartam, a forgatás stresszes, mindennek a helyén kell lenni, minden perc drága, pont egy hisztis-hiú író hiányzik onnan a legkevésbé.
Egy jelenetben statisztálunk, nemcsak én, hanem a feleségem és a fiaim is. Ez nagyon szép élmény volt, egy olyan nagy tömegjelenet, ami a regényben csak utalásszinten van jelen, itt négyszáz statiszta kellett hozzá, drónok, zenekar, ifjúgárdisták, és ráadásul az egész a legforróbb nyári napon zajlott tavaly, egy színész el is ájult, annyira meleg volt. Ültünk a tűző napon, parancsszóra üdvrivalogtunk, a legtöbb statisztának persze fogalma se volt arról, hogy az egész miattam van, ha én nem írom le pár évvel azelőtt, hogy Dzsátá elautomatázta a bábszínház alagsorában a pénzt, ami a zászlóanyagra kellett, akkor most nem kellene itt lenniük. Közben az is sokszor eszembe jutott, hogy gyerekkoromban mindig ellógtam az ilyen transzparenses, hurrázós tömeggyűléseket, és ironikusan viccesnek éreztem, hogy mégiscsak elvetett engem a sors egy ilyenre, ahol úgy éreztem magam, mint egy álruhás ünnepelt.
