Csányi Vilmos: A Bábosok - részlet [Könyvfeszt2009]

Csányi Vilmos: A Bábosok, Kalligram, 2009 – Könyvfesztivál, 192 old., 2500 Ft

A Sámán atya korán ébredt, nem álmodott. Nyitott szemmel nézte sokáig a hálófülke sötét mennyezetét. Ma Ritterhez kell menjen. Régen szeretett a Ritterekkel beszélgetni. Nicolas, az első Ritter, nagyon értelmes, ironikus ember volt. Sokat vitatkoztak, és ő élvezte ezt. Emlékszik, amikor a lakók, ahogyan később Nicolas nevezte őket, megjöttek. Négy fegyveres hajtotta be a menekülőket a várudvarra, és jelentették Nicolasnak. Kimentek az erkélyre megnézni őket. Foszlott rongyaikban, elcsigázva, alig tudtak a lábukon megállni. Megsajnálta a koszlott kis csoportot. Nicolas már rendelkezett: adjanak nekik valamit enni, és hajtsák el őket a vár környékéről, mert még tetveket, betegségeket hoznak. Az imént arról vitatkoztak, hogy mi teszi az embert? Születése? Vagy az élete, a kultúrája, a közössége? Az amit megtanul? Mégis micsoda? Ritter szerint a vér a legfontosabb, a szülők, a leszármazás. „Nézzem meg az állatokat, egy-egy kiváló tenyészcsődörnek mindig remek csikói lesznek, a rossz lóval meg nem lehet mit kezdeni”, magyarázta. „Miért volna ez másképpen az embernél?” Én elfogadtam ebből valamennyit, hiszen „Núbia párduca nem szül gyáva nyulat", de én azt is tudom, hogy az ember nemcsak vér, hanem tapasztalat, akarat, vágy és teljesülés is. Én a gyenge testemet meg tudtam változtatni a barlangban eltöltött hosszú magányomban, megerősödtem. De megváltozott a lelkem is, megnyugodtam és rendeztem gondolataim. Kitisztítottam az elmémet, megszabadultam a múlt árnyaitól, a legkedvesebbet eltemettem, és gyilkosát megöltem, bosszúmat kiélveztem. Most tiszta és nyitott vagyok. Hirtelen ötlettel Nicolashoz fordultam:
– Nicolas úr! Add nekem ezt a tíz embert és a barlang környékét! Egy új társadalmat csinálok belőlük, amely majd nem ismeri a rosszat, egy elbűvölő új emberi kultúrát.
Nikolas elgondolkodott:
– Büdös lakókat akarsz a barlangodba? Unod már egyedül? Felőlem. De figyelj, feltételeket szabok: megkapod a tíz tetvest! De ha egyet is meglátok a völgyön kívül, katonáim mindet elintézik. Azt csinálsz velük, amit akarsz, de kéthavonta feljössz a várba, és jelented nekem hogyan mennek a dolgok! Adót nem kell fizetniük, és katonáim megvédik őket külső támadásoktól. Pénzt nem kaptok, enni is csak egy hónapig, ott az erdő! Lássuk, mire mentek!
– Elfogadom a feltételeket. De már csak az idő végett is adhatnál vadászatra alkalmas fegyvereket meg szerszámokat! Nem remetéket akarok belőlük nevelni.
– Legyen, de semmi mást nem adok.
A barlangba terelték a szerencsétleneket, ennivalót hoztak, meg amit kértem, és elkezdődött a tanítás. Nem vitatkoztak, nem ellenkeztek. Tették, amit mondtam.
Éjjel-nappal velük maradtam, és a legapróbb dolgokban is irányítottam a viselkedésüket: megszületett a Tanítás, amely szerint élnünk kellett. Néhány év múlva gyerekeik születtek, és örömmel láttam, hogy alkalmazzák a Tanítást a családok. Közösségé formálódtak, én pedig élveztem az életüket.
Az ember alapvetően jó!
Lehet rossz nélkül élni!
Voltak problémák, súrlódások, szerelemféltés, de mindent megbeszéltünk és megoldottunk. Amikor sok év múltán váltottunk, és én először elmentem, minden maradt a Tanítás szerint. A közösség nagyon rugalmasan működött, még jelentős változtatásokat is elfogadtunk. Vagy kétszáz éve lehetett, hogy az akkor már végleges létszámú közösségben sok új ötlet, kívánság merült fel. Mindent alaposan végiggondoltunk, hogy megférnek-e a Tanítással, és ami megfért, akkor azt, ha kívánták, bevezettük. Emlékszem, eleinte tiltottuk a pénzt. Hiszen nem is volt rá szükségünk. A közösség tagjainak sohasem volt személyes tulajdona. Mindenki megkapta, amire szüksége volt, és amit elő tudtunk állítani. A Ritterek nagyon jószívűek voltak, jól elláttak bennünket szerszámokkal, íjakkal, nyilakkal, bár ez utóbbit már akkor magunk is készítettünk.
Jött aztán egy indulatos Ritter. Wolfgang! Ő nem szeretett bennünket, a „lakók” csak felesleges terhet jelentenek, mondogatta, ha nagy ritkán találkoztunk. Dédnagyapám csak azt ígérte, hogy a kezdethez ad szerszámokat. „Nincs több, kereskedjetek! Vannak szép állataitok, elég ennivalótok, menjetek vásárokba, adjátok el, és a pénzért azt vesztek, amit akartok”, mondta nekem. Sokáig gondolkoztam ezen. A pénz szörnyű, az ördög találmánya. Birtoklása egy idegen, ismeretlen hatalom jelenlétével jár. Ha pénzem van, arra kényszerülök, hogy azon gondolkozzam, mire is költöm majd, hogy elég lesz-e. A pénzt meg kell szerezzem, vigyáznom kell rá, oltalmaznom az idegenektől. Ha pénzem van, akkor elkülönülök a többiektől, mert nekem van, és nekik nincsen. Vagy éppen fordítva. Ellentéteket szül, irigységet. Kártékony. Nem kell nekünk pénz. De a közösség akarta, és a tanácskozók azt kérték, hogy legyen pénzünk. Végül lett, de csak a közösség számára. Tehát áruljunk abból, amit előállítunk, vagy az erdőben találunk. De csak az intézők használják, és a pénzen vegyük meg, ami a közösségnek szükséges, akkor nem szorulunk többé a Ritterekre. Volt persze, aki attól tartott, hogyha pénzünk lesz, majd adót is kell fizetnünk. Végül elfogadtuk, hogy pénzünk legyen, és nem bántuk meg. Szerszámokat, nyersanyagokat vásárolunk és nem csecsebecséket. Egyszer volt csak problémánk ezzel. A Csillag-barlang egyik intézője egy vásár után megszökött az ott kapott pénzzel. A közösség nagyon fel volt háborodva, különösen akkor, amikor mintegy hónap múltán megjelent, éhesen, fáradtan, lerongyolódva. Az egész közösség előtt számolt be bűnéről. Hozzá hasonló korú, idegen fiatalemberek beszélték rá, kocsmába vitték, néhány nap alatt elmulatták a pénzt, aztán otthagyták. Ő nagyon szégyellte magát, és megpróbált egyedül megélni. Kapott is valakinél munkát, a lovak mellett. De nem tudta elviselni a lelkiismeret-furdalást meg a harcot az Árnyakkal, ezért visszajött. A közösség, hosszas korholás után, újra befogadta. Többé nem volt baj vele.