Erdélyi gyerekkorom regénye, hangzik Claudiu M. Florian Játszadozások kora című könyvének alcíme. A könyvben egy kisfiú szemszögéből ismerjük meg a huszadik század román viszonyait, és egy család sorsát a történelem árnyékában. Floriant humorról, gyermeki perspektíváról és egy fontos családi fényképről kérdeztük.
Játszadozások kora (2012) című regényének, amelynek magyar fordítása az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg, volt egy korábbi, német nyelvű változata is, amely Zweieinhalb Störche (Két és fél gólya) címen látott napvilágot 2008-ban. Mennyiben különbözik egymástól a két verzió? Mennyiben volt eltérő a két könyv kritikai fogadtatása?
A két könyv főként terjedelmét tekintve tér el egymástól. Az elsőt, a német változatot három év alatt írtam meg, a másodikon, a román változaton, újabb három éven át dolgoztam. Azt lehet mondani, hogy az első esetben felgyorsult, a másodikban pedig lelassult az alkotói folyamat. Ha nagyon akarjuk, ebbe akár a német szellemiség dinamikus természetét illetve a román szellemiség kontemplatív természetét is bele lehet látni.
Már jó ideje elkezdtem írni a visszaemlékezéseimet, amikor felmerült bennem, hogy a szövegek akár egy könyv anyagát is képezhetnék. Egy márciusi napon elhatároztam, hogy kinyomtatok száz oldalt a német kéziratból, és eljuttatom néhány kiadóhoz a Lipcsei Könyvfesztiválon. Két héttel később az egyik kiadó felhívott. Tetszett neki a könyv, és vállalta a kiadását, de az volt a kérése, hogy minél előbb állítsam össze a végső verziót, hogy már az októberi Frankfurti Könyvvásáron be lehessen mutatni.
Eredeti elképzelésem szerint a történet nagyobb időintervallumot dolgozott volna fel. Magába foglalta volna a főszereplő elemi iskolai éveit, és ezzel párhuzamosan Románia történelmének egy teljes évtizedét. Szem előtt tartva a rendelkezésemre álló időt, úgy döntöttem, hogy a történetet a főszereplő első iskolai napjával zárom le, legalábbis egyelőre.
Ezen kívül volt néhány olyan jelenet, részlet, mozzanat a szövegben, ami nem volt kellőképpen kidolgozva, ezért fennakadt a rendkívül kritikus kiadó rostáján. Akadtak olyan szövegrészek is, amelyek az én meglátásom szerint ugyan „megálltak a lábukon”, a szerkesztők azonban úgy vélték, hogy bizonyos helyeken túl részletesen tárgyalom a román történelmi eseményeket, ami már sok a német olvasóknak.
A kötet végső formájáról közösen döntöttünk (szerkesztőim nagyvonalúan meghívtak saját boncolásomra). Három napon át heves harcot vívtam egyes szövegrészekért, mintha egy bíróság előtt kellett volna megvédenem létjogosultságukat. Egyes esetekben sikerült meggyőznöm a szerkesztőket, más esetekben viszont nem. Így a végén úgy jártunk, mint egy ismert vicc szereplői: szétszedtük a motort, aztán újra összeraktuk, de még maradt egy halom alkatrészük.
Nem sokkal később már hozzákezdtem a román változat megírásához. Elég nehézkesen indult, de egy inspirációban gazdag, magányban töltött év után, 2011-ben befejeztem. Jelenetről jelenetre, képről képre, szóról szóra haladva álltam neki a már megjelent, és az előző változatból kimaradt szövegek csiszolásának. Hozzáírtam és kihúztam, miközben arra törekedtem, hogy a szöveg gördülékenyen szólaljon meg románul. Így történt, hogy végül ez a változat harminc százalékkal hosszabb lett az előzőnél. Ilyen a román ember, jobban szeret mesélni.
A két könyv kritikai visszhangja nem különbözött jelentős mértékben egymástól: a német recenziók a román vonatkozásokat, a románok a német vonatkozásokat emelték ki, miközben mindkét oldalon hangsúlyozták a történelmi dimenzió és az erdélyi szász perspektíva fontosságát. A német cím eredetileg csupán munkacím volt, de a kiadómnak annyira tetszett, hogy végül megtartottuk. A Zweieinhalb Störche jelentése: két és fél gólya, és a fiókát nevelő gólyapár jellegzetes látványából indul ki. Nyaranta gyakran felbukkantak villanyoszlopokra vagy kéményekre rakott fészkeikben, Erdélyben és Havasalföldön egyaránt. Ezzel a motívummal a generációs különbségeket kívántam érzékeltetni.
A román cím más regiszterben mozog. Időközben kikristályosodott bennem egy vízió: egy több kötetből álló sorozatot tervezek, amelyben az egyéni élet szakaszait és a történelemi korszakokat egyaránt górcső alá veszem. A Játszadozások kora ennek a sorozatnak az összefoglaló címe lesz, amely egyaránt utal az emberi élet három szakaszára, mint ahogy ez Blaga versében is megjelenik (utalás Lucian Blaga În jocul vârstelor /Életkorok játékában/ című versére, amelyben az emberi élet három időszaka jelenik meg – Cs.G.) valamint arra, ahogyan a történelem játszadozik az egyes emberrel.
A könyv egy óvodás korú gyerek perspektívájából íródott. Hogyan született ez a döntés? Nem okozott nehézséget a gyerekkori látásmód és az utólagos ismeretek szétválasztása?
A könyv alapját azok a visszaemlékezéseim képezik, amelyeket apaként írtam a lányom számára. Lassanként azonban, ahogy haladtam előre az írásban egyfajta szerep- és személyiségcsere történt: a gyerek helyenként a felnőtt belső hangjává vált, a szerző pedig az okító apa pozíciójából átcsúszott a tudatlan kölyök szerepébe. Nem, nem okozott nehézséget a gyerekkori élmények, és a későbbi tapasztalatok elkülönítése, hiszen ahogy a költő mondja: „a mosolyban, mi majd feldereng (...) mi állunk úgyis, mi leszünk úgyis.”( Az idézet Radu Gyr: Ne vom întoarce într-o zi /Egy napon visszatérünk/ című verséből származik – Cs.G.)
Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a regény egyik legfontosabb jellemzője, hogy az olvasó többet tud a történések hátteréről, mozgatórugóiról, mint maga az elbeszélő. Melyek azok a sarkalatos történelmi események, amelyek a könyvben leírt események hátterében állnak?
Nem szeretnék történelemórát tartani, sem most, az interjú során, sem pedig a könyv lapjain. Arra teszek kísérletet, hogy, ahogyan a német szólás tartja: „nach bestem Wissen und Gewissen”, legjobb tudásomnak és lelkiismeretemnek megfelelően keressek magyarázatot arra, hogyan éltünk mi mindnyájan, abban az időszakban. A hetvenes évek közepe viszonylagos enyhülést hozott a hidegháború időszakában. A világ megpróbálta bizonyos mértékben újradefiniálni magát. Ebben fontos szerepet játszott például a Helsinki Egyezmény, a vietnámi háború vége, valamint a dekolonizációs folyamat elindulása. Ugyanakkor ez az időszak magába foglalta a múltbéli konfliktusok hordalékát, és a jövőbeli konfliktusok forrásait is. Románia egyike volt azoknak az országoknak, amelyeknek akkoriban nemzetközi szinten jelentős szerepe volt. Az ország függetlennek látta, és hitte magát. Más országok, mint például a Szovjetunió vagy Amerika úgy tartották számon – még számontartották! –, mint egy potenciális rést a keleti tömbön belül, mint egy kockázatot vagy reményt jelentő tényezőt. Viszont az egyszerű ember már akkor állandó bizonytalanságban élt, és látástól vakulásig dolgozott. Csak az állam vezetőjére emelhette tekintetét.
Hogy jellemezné azt a multikulturális környezetet, amelyben felnőtt?
Fantasztikus volt. Erdély délkeleti része a hetvenes években egy olyan heterogén közeg volt, ami természetszerűleg biztosította azt, amit máshol egy életen át sem lehet megszerezni: az összehasonlítás lehetőségét. Ezzel természetesen nem akarom alábecsülni a homogén közegben való szocializálódás előnyeit. A különböző nemzetiségek együttélése egyazon családon belül csupán két-három nemzedék óta létező jelenség. Korábban ez nagyon ritkán fordult elő. Nekem viszont, ahogy mondani szokás, ez a sors jutott.
Az, hogy az olvasó esetenként többet tud az események hátteréről, mint az elbeszélő, humorforrásként is működik a regényben. Ön mit gondol a humor szerepéről a könyv kontextusában?
Mindig gyanús, ha valaki azt mondja magáról, hogy van humora. Jobb, ha ezt inkább mások állapítják meg az emberről. Őszintén szólva örülök, hogy olvasóim több humorforrást is felfedeznek a szövegben – forrást a szó eredeti értelmében, ami feltör és felfrissít. A humornak még két további nagy erénye van: felszabadít, és oldja a feszültséget, amire különösen a súlyos kérdések feldolgozása során van szükség. Természetesen a humor időnként ostorozza is mindazt, ami morálisan kifogásolható, és ez az ostor sokkal csípősebb, ha egy gyerek kezébe adjuk. Van azonban valami, amit mindig igyekszem elkerülni: a gúny. A kort, amelyben élünk nyomasztóan áthatja a gúny, legyen szó írott szövegről vagy köznapi beszédről, a médiáról vagy a politikáról. Nem szeretnék didaktikus lenni, de azt gondolom, hogy jobb nevetni, mint kinevetni.
Arra kérném, hogy beszéljen arról az ön számára különösen fontos családi fényképről, amit a budapesti könyvbemutatón említett.
Ez a fénykép valóban családunk történetének kvintesszenciája. Nagyszüleim a nemes elefántokhoz hasonlóan megérezve a halál előszelét egy-két évvel haláluk előtt rendelkeztek végső nyughelyükről. Mivelhogy nagymamám evangélikus volt, nagyapám pedig ortodox, dönteniük kellett, hogy a szász vagy a román temetőben legyen a közös sírjuk.
Itt fontos megjegyezni, hogy abban az időben, amikor a szászok még többségben voltak Kőhalmon (Rupea), természetesen kivételezett helyzetben voltak. És ez nem csak addig volt érvényes, amíg éltek, hanem haláluk után is, ugyanis a szász temető a vár alatti hegyoldalon terült el, közvetlenül a Vár utca fölött. A katolikus magyar temető pedig mellette kapott helyet. Ezzel szemben a románok sírkertje, akik akkoriban csupán megtűrt népnek számítottak, a falu Homoród felöli végén terült el, egy eldugott domboldalon. Olyan távoli és félreeső helyen volt, hogy még a vár legmagasabb pontjáról sem lehet látni.
A történelem során sok minden megváltozott, de a temetők ugyanott maradtak. Mind a mai napig érvényes, hogy a magyarok „a katolikusoknál”, a szászok, ahányan még maradtak „az evangélikusoknál”, a románok pedig „az ortodoxoknál” temetkeznek. Persze vegyes házasságok esetén előfordult, hogy egyesek nem a saját felekezetüknek kijelölt helyre temetkeztek.
Szász nagymamám meg volt róla győződve, hogy „Ceaușescu még a szászok emlékét is ki akarja törölni Erdélyből, és tömbházakat fog építeni a szász temetők helyére”. (Azt el se tudta volna képzelni, hogy harminc évvel később, miután majdnem minden szász kivándorolt Németországba, egy szászt választanak meg Románia elnökévé.) Akkor már Kőhalmon is elkezdődött a falvakat érintő „területrendezési” program, amelynek során néhány kert helyére tömbházsort építettek – nem is olyan rosszakat, egyébként –, és megkezdték a történelmi épületek lebontását a központban. Így lényegében magától eldőlt, hogy nagyszüleim melyik temetőt választják örök nyughelyül.
És csak most következik a fénykép tulajdonképpeni története: nagymamám 1988 nyarán halt meg. A fotón a koporsója látható, a sírgödör fölött, mielőtt leengedték volna a mélybe. A kép előterében, jobb oldalt a kiásott földhalom látszik, rajta egy vastag kötél, amilyet a sírásók használnak. Ezzel párhuzamosan sorakozott fel az egész gyászoló család: nagyapa, a szüleim és én. Mögöttünk egy idős pár áll, mindketten köznapi, de hagyományos román viseletben, nem pedig városi „német ruhákban”. A feketébe öltözött nő a száz évvel korábbi szokás szerint négyrét hajtott kendőbe bugyolálva szoborszerű, mint Hekuba. A férfi szűk fehér nadrágot, bő inget, bundát és tüszőt visel. Ismertük őket, tudtuk, hogy mindig így öltözködtek, még nyolcvannyolcban is.
Középen áll a két pap. Nagymamám temetésén ugyanis két pap végezte a szertartást egy ortodox és egy evangélikus. Az ünnepi miseruhába öltözött, idősebb ortodox papéppen befejezte prédikációját, és a reverendát viselő fiatal lelkész beszédét hallgatja. Zárójelben megjegyzem: a képen látható pópa keresztelt meg engem, majd amikor a kilencvenes években újra találkoztam vele többször alkalmunk volt beszélgetni, amiért rendkívül hálás vagyok. Elmondta nekem, hogy még fiatal korában politikai fogoly volt, és már korai időszakban átesett azon, amit később pitești-i jelenségnek neveztek. (Így nevezték a román kommunista börtönökben alkalmazott brutális átnevelési módszereket - Cs.G.)
A távolban ortodox sírköveket látni három fa koronája alatt, fölöttük pedig a felhőtlen, fehér eget (mivel a fotó fekete-fehér). A fotót ráadásul a család egy barátja készítette, aki magyar volt. Ezzel teljesedett ki a mindent egybegyűjtő, erős atmoszférájú kép szimbolikus jellege. Ha egy regényben szerepelne egy hasonló képleírás, azt feltételeznénk, hogy szerzője nagyon ihletett hangulatban volt, és szeret minél több szimbólumot egy helyre összezsúfolni. Én csak annyit mondhatok, hogy ez egy rögtönzött felvétel volt, egy természetes életkép megörökítése, minden trükközés nélkül. Ez a sokféleség természetes velejárója volt az akkori közösség életének.
A Játszadozások kora című regényével 2016-ban elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. Milyen jelentősége van az ön számára ennek a díjnak? Mik a további tervei íróként?
A díj legfőbb hozadéka, hogy alapítói elősegítik a regény más nyelvekre való lefordítását. Mindezidáig hét ország könyvkiadói érdeklődtek a könyv iránt. Ennek köszönhető a magyar fordítás megjelenése is. Hogy milyen írói terveim vannak? Szeretném közérthetően rekonstruálni a nyolcvanas, kilencvenes, és a kétezres évek romániai viszonyait. És írni szeretnék, minél többet írni, hogy egyszer kiérdemeljem, hogy írónak nevezzenek. Egy könyv még nem csinál nyarat.
Szerző: Csutak Gabi
