Charlotte Mendelson Man Booker-díjra jelölt regénye, a Törtmagyar ott kezdődik, ahol a hazájukat elhagyók történetei általában véget érnek. Hogyan találhat magára egy helyét kereső, második generációs magyar bevándorló Angliában? A regény arról szól, hogy nemcsak az előítéletekkel, hanem önmagunkkal is meg kell küzdenünk ahhoz, hogy mások elfogadjanak minket. Mendelson részben saját élmények alapján írta meg könyvét, amely a bevándorlás mellett a nők helyzetéről, a kommunikáció nehézségeiről, és a kamaszok identitásválságáról is képet ad. A magyar származású angol írónő nagyszülei 1939-ben hagyták el hazájukat, ő először járt Magyarországon, amikor találkoztunk vele.
Több önéletrajzi elem is szerepel a Törtmagyarban. A történet főszereplője, Marina például éppúgy magyar bevándorlók leszármazottja, akárcsak te. A saját helyzetedet szeretted volna feldolgozni a regényben?
Valóban hasonlít valamelyest a saját életemre Marina sorsa. Az én nagyszüleim is magyar származásúak voltak: Ukrajna területén születtek, oroszul tanultak olvasni, magyarul beszéltek, de cseheknek tartották magukat. Az édesanyám viszont már Angliában született, szóval én már a harmadik generáció vagyok, aki ott él. Marinával ellentétben nem a nagyszüleimmel nőttem fel, legalábbis nem ugyanabban a házban, viszont hozzájuk nagyon közel. Az ételek, az akcentus és a szavak egy része megmaradt az emlékeimben. Ugyanakkor a család, amit megírtam, nem az én családom. Főleg azért szerettem volna magyar nagyszülőkről írni, mert hiányoznak a saját nagyszüleim. Ez egy lehetséges módja volt annak, hogy kicsit életre keltsem őket, és persze azokat az ételeket is, amelyeket egykor készítettek. A nagyszüleim generációja, illetve ők maguk is a második világháború előtt jöttek ki Angliába. Közülük már senki sem él, ezért akartam valahogy megragadni, hogy milyen volt felnőni közöttük.
Kellett kutatásokat végezned a magyar kultúráról ahhoz, hogy hitelesen ábrázold a szokásokat és a gasztronómiát?
Igen, és imádtam! Vettem jó pár magyar szakácskönyvet. Néhány ugyan megmaradt a nagymamámtól is, de azok persze mind magyarul íródtak. Izgalmas volt egy kicsit belekóstolni a magyar ételekbe. Fontos azonban, hogy ez a könyv nem általában a magyarokról, hanem a Londonban élő magyarokról szól, a bevándorlók világát akartam bemutatni. Van például egy jelenet a regényben, amelyben a szereplők elmennek a magyar vásárba. Én is ellátogattam oda, amikor ezt írtam, nagyon izgalmas volt a sok különleges étel, és, hogy mindenki ismer mindenkit, olyan kicsi a közösség.
Charlotte Mendelson: Törtmagyar
Fordította: Nagy Gergely, Libri, 2016, 428 oldal, 3499 HUF
Van a Törtmagyarnak a bevándorlókkal kapcsolatos aktuálpolitikai üzenete?
Van egy kis politikai felhangja, abban az értelemben, hogy megírtam, milyen bevándorlónak lenni. Úgy gondolom, hogy a Nagy-Britanniában születő regények legnagyobb része még mindig túl brit, a bevándorlókról szóló történetek zöme inkább Amerikából származik. Arról is akartam írni, hogy milyen furcsa, amikor idegennek érzed magad, de úgy nézel ki mint egy átlagos ember. Én is nagyjából angolnak nézek ki, de nem egészen vagyok az, bár annak érzem magam. A könyvem így leginkább azoknak a bevándorlóknak helyzetéről szól, akik tudják, hogy másmilyenek, noha a többi ember ezt nem láthatja.
A könyved egyik fő jellegzetessége a szereplők közti kommunikáció hiánya: sem Laura, sem a lánya, Marina nem fejezik ki az érzelmeiket, igényeiket, és ebből számos probléma fakad. Miért tartottad fontosnak egy ilyen kapcsolat bemutatását?
Érdekes, mert mindenki ezt mondja, aki olvasta a könyvet, de amikor írtam a történetet, nem ez volt a szándékom. Inkább arról van szó, hogy nem azt mondják, amit mondaniuk kellene. Ez a helyzet nem a szeretet hiányáról szól, hanem a félelemről. Általában nem azt mondjuk, amit szeretnénk, főleg a családunknak nem. A könyvem ebből a szempontból úgy működik, mint egy főzőkukta: csak akkor jön ki a gőz, amikor a nyomás már olyan nagy, hogy kénytelenek megszólalni. A harmadik regényem kapcsán mondta nekem valaki, hogy a karaktereim mindig magányosak. Valóban azok, mert nagyon nehéz kifejezni a számunkra fontos dolgokat.
Laura és Marina története a nyolcvanas évek végén játszódik. Volt valami különleges oka annak, hogy a múltba helyezted a cselekményt?
Több okom is volt rá. A legtöbb történetemet abba az időbe helyezem, amikor még nem voltak mobiltelefonok. Szerintem a könyvekben borzalmas az üzengetés és az emailezés. Másrészt a regényeim mindig olyan emberekről szólnak, akik nem kommunikálnak egymással, ezért nem működne jól, ha a szereplők bármikor el tudnák érni egymást. Marina egyébként éppen annyi idős a regényben, mint amennyi én voltam 1988-ban. Sokat gondolkoztam azon, hogyan ragadjam meg ezt a történetet, de azt gondoltam, úgy lesz reálisabb és megfoghatóbb a karaktere, ha pontosan akkor nő fel, amikor én voltam fiatal.
A könyved több genderproblémát is érint: Marinát többször hátrányos megkülönböztetés éri, csak azért mert lány, és sokszor kerül kiszolgáltatott helyzetbe is a neme miatt. Te érezted már hátrányát annak, hogy nő vagy? Ért már hátrány a külső miatt?
Igen, mert én is ugyanolyan bentlakásos iskolába jártam, mint Marina, és borzalmas volt. Olyan volt, mint amilyennek a könyvben is megírtam, sokkal több fiú volt, mint lány. Ha vékony, szőke és csinos voltál, akkor egész jó volt a helyzet, legalábbis jónak tűnt, de ha nem, és én például nem így néztem ki, akkor szörnyű. Az egyetlen értékmérő az volt, hogy vonzó vagy-e, vagy sem. Ha nem voltál elég szemrevaló, akkor semmibe vettek. Erről akartam írni, hogy milyen szörnyű is volt ez, és arról, hogy milyen lánynak lenni abban a korban, amikor az ember védtelen, sebezhető és szexuálisan kiszolgáltatott. Szinte minden nő, akit ismerek, volt a Marináéhoz hasonló helyzetben. Kamaszként az ember még sok szempontból tapasztalatlan, nem tudja, hogy mi az, ami rendben van egy férfi részéről, és mi az, ami nem. Ez pedig nagyon sérülékennyé tesz.
Marina tipikus kamasz, nem elégedett önmagával, szeretne olyanná válni, mint mások, és mindenáron meg akar felelni a külső elvárásoknak. Édesanyja, Laura is hasonló karakter. Ő felnőttként miért nem találja a helyét a világban?
Bizonyos értelemben ő is arra vár, hogy végre elkezdődjön az élete. Vele kapcsolatban arról akartam írni, hogy ha nincs pénzed, és nem vagy elég képzett, hogy egy jobb munkád legyen, nőként könnyen elakadsz. Kényelmesnek tűnik a helyzete, de nem az, az élete bonyolult. Valójában mindketten megragadtak és mindketten azt remélik, hogy a szexualitás vagy a kemény munka majd elhoz számukra egyfajta szabadságot. De ez nem így van, és csak a legteljesebb kétségbeesés kényszeríti őket arra, hogy változtassanak. Amiről írni akartam, az leginkább az, hogy azok az emberek, akik csendes kétségbeesésben léteznek, hogyan válnak képessé a nagy változtatásokra. Nincsenek autós üldözések, nincsenek fegyverek, csak normális, intenzív érzések a felszín alatt.
Szerző: Forgách Kinga
