Fotó: Claude Gassian

Catherine Millet a kortárs francia művészettörténet nagyasszonya, aki 2001-ben megírta a Catherine M. szexuális élete című memoárját, amelyet azóta is minden idők egyik legmerészebb és legmegdöbbentőbb könyveként tartanak számon. A több mint két és félmillió példányban elkelt regényt két, szintén életrajzi ihletésű kötet (Mesés gyerekkor, Féltékenység) követte. Az idén hetvenéves íróval szexualitásról, a Metoo-mozgalom elleni kiáltványáról és sok vihart kavart kijelentéseiről beszélgettünk a Mesés gyerekkor magyar megjelenése kapcsán.

Egy kiadó vezetője a közelmúltban kijelentette, hogy szerinte a Catherine M. szexuális életét nem lehetne publikálni 2018-ban. Ön is így gondolja?

Úgy vélem, az a kiadó, ahol eredetileg megjelent a könyvem, ma is kiadná. De abban is biztos vagyok, hogy nem lenne ekkora sikere, nem keltene akkora visszhangot, mint annak idején.

Milyen lenne a regény mai visszhangja?

A társadalomban, amelyben ma élek, sokkal több a puritanizmus, a szexualitás számos okból nem foglal el annyira fontos szerepet az emberek életében, ezért ma biztosan nem adnék el annyi példányt, mint tizennyolc éve. 

Catherine Millet: Mesés gyerekkor

Fordította: Tótfalusi Ágnes, Magvető Könyvkiadó, 2018, 243 oldal, 3699 HUF

 

Felidézné, hogyan fogadták az első könyvét? Volt különbség a férfi és női reakciók között?

A férfiak részéről kétféle reakció érkezett. Rengeteg nagyon kedves olvasói levelet kaptam, néhányan még ajánlatot is tettek. Ezek tényleg nagyon szeretetteljes üzenetek voltak. Ugyanakkor a sajtóban ennek az ellenkezője történt, nagyon agresszív, roppant kritikus reakciók jelentek meg. Úgy gondolom, azok az értelmiségi férfiak, akik ezeket a kritikákat jegyezték, trónfosztottnak érezhették magukat. Mert egyszer csak egy nő kezdett el mesélni a szexualitásról, és nem a férfiak. A nők részéről sokkal direktebb visszajelzéseket kaptam, gyakran megállítottak az utcán vagy a metróban, és sokszor csak annyit mondtak: Bravó vagy köszönöm szépen! Az újságokban megjelent kritikákon kívül nem is voltak negatív reakciók, az olvasók megértettek.

Nagyon érdekes, ahogy a kritikusairól beszél, mert számomra ugyanazt a mintázatot követi, mint a regényeiben: a határok áthágását, más tereibe hatolást.

Igen, mivel olyan dolgokról írtam, amelyekről előttem még csak férfiak írtak. Emellett pedig nagyon különleges maga a téma is. Franciaországban a libertinizmusnak történelme van. A libertinizmus egyik alapja pedig a szűk elithez való tartozás érzése. Ez nem egy értelmiségi elit, hanem egy szexuális elit, egy privát klub, melyet akár a sznobizmushoz is hasonlíthatnánk. Ez azt jelenti, hogy a társadalomnak van egy kis szelete, aki annyira tanult és felvilágosult, hogy nagyon szabad szexuális erkölcsöket vallhat magáénak, de ez a kör nagyon szűk. Erre jöttem én, és ezt a szabadságot elmagyaráztam mindenkinek, azért, hogy bárki élhessen benne. Ez viszont furcsa módon sokkolta a libertinusokat.

Visszatérve az első kérdésre, úgy érzi, a szólásszabadságot támadják napjainkban?

Úgy gondolom, ma kisebb a szólásszabadság még az olyan nagyon liberális társadalmakban is, mint a franciáké. Ez a cenzúra, vagy igény a cenzúrára azonban nem egy kézben van, ahogy korábban. Franciaországban az elmúlt évtizedben kialakult, hogy az állam gyakorlatilag semmilyen cenzúrát nem gyakorol, ellenben sokszor különböző szervezetek vagy több esetben egyének háborodnak fel egy képen, egy utcai hirdetésen vagy egy megjelenő könyvön, és így a civil társadalom az, aki cenzúrát követel. A közelmúltban ilyen volt az általam sokat kritizált neofeminizmus is, ez a csoport filmek bizonyos jeleneteit akarta eltávolíttatni, kivágatni. 

Catherine M. gyerekként a bántalmazó család elől menekült a fikcióba

Catherine Millet a kortárs francia művészettörténet kiemelkedő alakja, az Art Press folyóirat főszerkesztője, valamint a geometrikus absztrakció szakértője. Széleskörű nemzetközi hírnevét mégsem elsősorban ennek köszönheti, hanem a 2001-ben megjelent Catherine M. szexuális élete című könyvnek, amelyet azóta is minden idők egyik legmerészebb és legexplicitebb szexuális tartalmú regényként tartanak számon.

Hogyan működik ön szerint a cenzúra mechanizmusa?

Sajnos azt kell, hogy mondjam, az öncenzúra útján működik. Mivel a törvény már nem elnyomó, az emberek elkezdtek félni egy csoport véleményétől, például a feministákétól. Ha egy erotikus filmet vetítenek, a mozi előtt tüntetnek, ekkor a mozi igazgatója meggondolhatja, akar-e botrányt, és ha nem, egyszerűen inkább nem tűzi műsorra az adott filmet. Ez az öncenzúra pedig elég veszélyes dolog.

„A nőket áldozatszerepbe zárják” – nyilatkozta a Metoo-kampány kapcsán. Hogyan működik ön szerint a viktimizáció, és hogyan kapcsolódik a feminizmushoz?

Ez az egyik dolog, amit a Metoo-mozgalom szemére vetek. Akármi is legyen a helyzet, úgy mutatják be a nőt, mint az erőszak, a férfierő áldozatát. Viszont vannak helyzetek, amikor a nő magában is tud találni erőforrásokat az önvédelemhez. Ha hajnali kettőkor mész haza egy sötét, elhagyatott kerületben, és egy férfi, aki természetszerűleg erősebb nálad, megtámad és megerőszakol, ebben az esetben egyértelműen áldozat vagy. De ha egy buliban egy kicsit részeg pasi megérint, vagy mocskos dolgokat mond, akkor ki is nevetheted, és ezzel el is veszti az eszköztárát. Ha pedig túl rámenős, fel is pofozhatod, tehát vannak eszközök a kezedben, tudsz reagálni, nem vagy feltétlenül áldozat.

Ahogy a Catherine Deneuve által is aláírt kiáltványában fogalmaz: „Azok a balesetek, melyek egy nő testét érintik, nem feltétlenül érintik a méltóságát, és – bármilyen borzalom is történt – nem kell örök áldozattá tenniük a nőt. Mert nem redukálhatnak minket a testünkre. A belső szabadságunk sérthetetlen. És ez a szabadság, amelyre vágyunk, nem érhető el kockázatok és felelősségvállalás nélkül.” Melyek ezek a kockázatok és felelősségek?

A kockázat az, hogy ha szabad nő vagy, az kiválthat agresszív reakciót is egy férfiből, mint az előző példámban. Vannak férfiak, akiket zavar, ha azt látják, hogy egy nő nagyon szabadon éli az életét. A felelősségvállalás pedig az, hogy megkérdezem magamtól, vállalom-e az életemet, beleértve a szexuális életemet is, szabadon vagy sem, függetlenül egy férfitól.

Ez előző gondolatkört folytatva azt írja a Catherine M. szexuális életében: „A testem nem összetévesztendő a személyemmel.” A teste tehát különválik a lényétől. Hogy érti ezt?

A mai társadalmunkban mindenki nagyon nárcisztikus, a kinézet, a fizikai aspektus nagyon fontossá vált. Nem tudom, Budapesten is ez-e a helyzet, de Párizsban csak butikok vannak, sokszor azt kérdezem magamtól, lehet-e ebben a városban mást is kapni, mint ruhát, cipőt vagy táskát. A testnek nagyon felértékelt szerepe van, sportolni kell, formában kell lenni, csábítónak kell lenni, satöbbi. A tendencia azt mutatja, hogy sokan összekeverik a testüket saját magukkal. Pedig van tudatunk is, amellyel távolságot tudunk tartani a testünk és a személyünk között. Az olyan súlyos kérdésekben, mint az erőszak, én úgy gondolom, hogy ha a test integritása nem sérült, vagyis nem vágták fel a hasad, nem metszettek a karodba vagy az arcodba – mert ez esetben a test is érintett, sérült, megtámadott, és természetes, hogy szenvedsz –, vagyis ha a test integritása megmaradt, a sérülés morális. A környezetemnek és magamnak is azt kell mondanom: „A testem egyben van szerencsére, a lelkemnek kell meggyógyulnia”. Ebben az esetben sokszor azt látjuk, az erőszakot elszenvedőnek azt mondják: Áldozat vagy, ez szörnyű, soha többé nem lesz normális szerelmi és szexuális életed.” De nem ezt kell mondani! Azt kell mondani: „Te te vagy! Te tudsz cselekedni, reagálni, visszaküldeni ezt a traumatizációt a múltba, hogy a szerelmet, a szexualitást normálisan meg tudd élni.” Miután megírtuk a kiáltványt, nagyon sok reakciót kaptunk, egy olyan ismerősöm is megkeresett, akit nagyon fiatalon megerőszakoltak. Azt mondta, egyetért a kiáltványunkkal, mert tizennégy éves korában megerőszakolta a nagybátyja, de eldöntötte, hogy ez nem akadályozhatja meg abban, hogy szerelmes legyen, barátja legyen vagy férjhez menjen. Meg kell hagyni a nőknek a lehetőséget a felépülésre, a rezilienciára, ez az én filozófiám. Ezért rengeteg kritika ért.

A reziliencia, vagyis a rugalmas ellenállási, megbirkózási képesség a pszichológia viszonylag új kutatási területe, mely egyre nagyobb hangsúlyt kap.

Nagyon sok pszichológus is egyetért ezzel. Nemrég olvastam egy interjút egy ügyvédnővel, aki megerőszakolt nőket védett a bíróság előtt. Ő nyilatkozta, hogy ezekkel a tárgyalássorozatokkal az a baj, hogy borzasztóan hosszúra nyúlnak, és ha nincs külsérelmi nyom, roppant nehéz bizonyítani az erőszakot. Szó a szó ellen – a nő állítja az erőszakot, a férfi tagadja. Ezek a tárgyalások nagyon kiábrándítóak tudnak lenni, mert végül sok esetben nem születik elmarasztaló ítélet, ami a nőnek mint sértettnek nagyon frusztráló. Az ügyvédnő azt mondta, voltak olyan kliensei, akiket megpróbált lebeszélni a feljelentésről, mert tíz éven keresztül, amíg tart a tárgyalás, folyamatosan az erőszakkal kell együtt élniük, ahelyett, hogy megpróbálnák feldolgozni és elfelejteni.

Tíz éven keresztül erről beszélni…

Kell róla beszélni, nem szabad elhallgatni, de hogy tíz éven át csak erről kelljen beszélnie…

Korábban azt is nyilatkozta, hogy önt nem lehet megerőszakolni.

Igen, ezt sokszor mondtam, és nagy port is kavart, sokan megfeddtek érte. Még évekkel a Metoo-kampány előtt nyilatkoztam, az első könyvem kapcsán. Úgy gondolom, ha olyan helyzetbe kerülnék, hogy megerőszakol egy férfi, ahelyett, hogy védekeznék és kockáztatnám, hogy megver, azt mondanám, akkor tessék, erőszakolj meg. Utána lefürdenék és megpróbálnám az egészet elfelejteni.

Azt is mondta korábban, hogy a nők kisebb mértékben identifikálják magukat a szexszel, a férfiak sokkal inkább hajlamosak a szexualitásukkal, a teljesítőképességükkel azonosítani saját magukat.

Igen, ezt így gondolom. Ennek magyarázata részben abban kereshető, hogy más a nemi szervek konfigurációja, a mi nemi szerveink szinte láthatatlanok. A létezésünk más elemeibe invesztálunk. A férfiak neveltetésében több száz éve kulcsszerepe van a férfiasságnak, amelynek szimbóluma ráadásul nagyon szem előtt van, látható. A fiatalokat a méret kérdése köti le, egymás között méregetik, kinek a legnagyobb vagy leghosszabb, a tükörben nézegetik magukat. A férfiaknak nagyon nehéz lehet az alatt a nyomás alatt élniük, hogy a szexuális teljesítőképességük a mércéje és tanúbizonysága annak, hogy egyáltalán férfiak. Ez belekényszeríti őket abba a helyzetbe, hogy személyükből minél többet fektessenek bele a szexuális teljesítményükbe.

Mit gondol az incel-szubkultúráról? Azokról a nem önkéntes cölibátusban élő férfiakról, akik azt gondolják, mindenkinek alanyi joga van a szexualitáshoz.

Beleértve azt is, hogy joga van nem élni szexuális életet. A környezetemben egy-két példát ismerek, szerintem ha valaki megtalálja a belső egyensúlyát így is, nem kell feltétlenül szerelmeskednie, ha nem akar. Egy időben nagyon sokat jártam Olaszországban, templomokat, kolostorokat látogattunk, többször találkoztam az ott lakó szerzetesekkel, és mindig megcsapott a belőlük áradó jóllét érzése. Ez persze kérdéseket vetett fel bennem. Ezek az emberek cölibátusban, a szüzességi fogadalom szerint élnek, nem ismerik a szexualitást – persze most már látjuk, hogy vannak olyanok is az egyház kötelékében, akik csaltak ebben, de talán nem mindenki – és úgy gondolom, így is meg lehet találni magunkban az egyensúlyt. Ezt számomra nehéz megérteni, de el tudom fogadni, hogy van ilyen. Ha valaki vallásosság nélkül is így dönt, akár nem is az egész életében, de annak egy periódusában, azt respektálom természetesen. Ez lehet egy reakció is a társadalmat eluraló szexualitásra is.

„Libertinus vagy, vagy sem, a féltékenység elragad” – nyilatkozta második könyve, A féltékenység kapcsán. Hogyan emlékszik vissza életének azon periódusára, melyben a féltékenység volt a legdominánsabb érzelem?

Ezt a könyvet volt a legnehezebb megírni, ezzel részben válaszolok is a kérdésére. Ez egy rendkívüli módon fájdalmas életszakasz volt, annál is inkább, mert saját magammal állított ellentmondásba. A filozófiám lényege a szabadság, de egyik pillanatról a másikra ennek a szabadságnak a következményeitől kezdtem el szenvedni. Ezért duplán szenvedtem: egyrészt szenvedtem attól, hogy elképzeltem, ahogy az általam szeretett férfit más nő társaságában lel örömet, másrészt pedig szenvedtem attól, hogy nem akarom ebben megakadályozni, hiszen az az elveim ellen való lenne. Ez egy nagyon nehéz helyzet volt.

„Olyan író vagyok, aki a valóságon tartja a szemét, és pontosan azt meséli el, amit és ahogyan lát” – vallja magáról. Mesélne arról, hogyan működik önnél az írás folyamata?

Nagyon erősen vizuális alkat vagyok, és szeretek megfigyelni dolgokat, emellett jó a vizuális memóriám. Mikor írok, próbálom újraalkotni a képet, ami bennem van, azt szoktam mondani, a szememmel szkennelek. Mivel van egy mentális képem, az írás folyamata abból áll, hogy próbálom megtalálni a legpontosabb, leghűbb leírását. Nagyon lassan dolgozom, mivel ez a kép sokszor csalóka, a memória megváltoztatja az emlékeket. Sokat segített az életemben a pszichoanalízis, amely azt is megtanítja, hogy az elsőként előjövő emlék nem biztos, hogy valóságos, hanem csak elfed valamit, egy mögötte rejtőző emléket. Az írás, mint munka magában foglalja azt a folyamatot, amikor az emlékről lebontjuk a problémás csomagolást, mint levélről a borítékot, ezzel megszabadítva attól, ami elfedte, elrejtette. Nekem ez az írás, és ezért dolgozom ennyire lassan.

Mikor olvastam a regényeit, az volt az érzésem, mintha Roland Barthes Világoskamra című könyve adná a teoretikus keretet a fényképek elemzéséhez; minden fotónak, amit felidéz, van egy punctuma, ami megkülönbözteti a többi, hasonló témájú képtől, egy kis seb, sérülés, lyuk, ami vonzza a tekintetet.

Még sosem gondoltam erre, de igen, elképzelhető, hogy szerepet játszik benne. Rengeteg képet használok, nem feltétlenül olyanokat, amiket én csináltam, például a gyermekkoromról szóló regényben olyan képekről írok, amiket a szüleim készítettek a Kodakjukkal. De mondok egy vicceset. A korabeli bélyegképek, amikről írok, kicsik voltak, és nem lehet rájuk zoomolni, mint most a telefonon. Ezért egy nagyítón keresztül vizsgáltam őket. Amikor a férjem meglátta, hogy nagyítóval nézegetem a fotókat, kinevetett, elvette a nagyítót, és elkezdett játszani vele, nem értette, mi a bánatot csinálok. Mondtam neki, hogy szeretném látni, anyukám egészen pontosan milyen szoknyát viselt azon a napon.

Ez olyan, mint egy detektívmunka.

Igen, ez egy kicsit nyomozói feladat. A Mesés gyerekkorból kiderül, hogy ezekből a világháború alatt készült képekből megértettem valamit az anyámból. Minden egyes képen más kalapot visel. Azt kérdeztem magamtól, vajon ki készítette a képeket, és kinek vett fel minden egyes alkalommal új kalapot. Ezen keresztül tudtam elképzelni, milyen lehetett anyám szexuális élete a világháború alatt, amíg apám hadifogoly volt.

„A regény intenzitását a megfigyelés, az intellektus és az eltávolítás adja” – írták a Mesés gyerekkorról. Már beszéltünk a megfigyelő szerepről, mi az első olyan emléke, amelyre külső szemlélőként, megfigyelőként emlékszik?

Nehéz kérdés. Nem feltétlenül azonos azzal az emlékkel, amivel a regény kezdődik. Talán mikor anyukám krízisben volt, és a kétségbeesése annyira fájdalmas volt számomra, hogy ki kellett magamat vonnom a jelenetből. Úgy kellett rá néznem, mintha egy filmet néznék a képernyőn keresztül. Ez egyfajta önvédelem volt a részemről. A regényben szerepel ez a történet, mikor anya annyira súlyos állapotban van, hogy azzal fenyegetőzik, kiugrik az ablakon – amit később sajnos meg is tett – és annyira féltem, hogy azzal, hogy kívülálló megfigyelőként tekintettem rá, a fenyegetése is fikcióvá vált. Ezt saját magam védelmében tettem.

Ugyanerről az önvédelemről szól a Mesés gyerekkorban a gyermekkor megduplázása is, ahogyan a valóság mellé rendeli a fikciót. Hogyan írná le a nyelvhez és a fikcióhoz fűződő viszonyát?

Igen, ez is a magam védelméről szólt, mivel a családomban olyan jelenetekben vettem részt, amelyektől szenvedtem. Mikor azonban elmeséltem ezeket az osztálytársaimnak, mindig átalakítottam a történteket, viccet csináltam belőlük, vagy ijesztő, megdöbbentő történeteket, fikcióvá változtattam a valóságot. Ez volt a túlélési stratégiám, enélkül én is bezáródtam volna a családi drámába.

Ez a harmadik életrajzi ihletésű kötete. Teljes az életrajz?

Nem. Egy nagyon szűk periódusról szeretnék még beszélni, a belépésről a nagybetűs életbe, ahogy mondani szokták. Arról az időszakról, amikor felnőtté válunk, eldöntjük, milyen hivatást választunk, merre orientálódunk az életben. E az időszak egybeesik a legnagyobb érzelmi drámákkal, és általában össze vagyunk zavarodva. Erről szeretnék még mesélni.

Szerző: Apró Annamária

A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2018/4. számában jelent meg.