Láng Zsolt az őszi Margón (fotó: Valuska Gábor)
Bolyai János a magyar zsenik képzeletbeli panoptikumának egyik oszlopos tagja, a nemeuklidészi geometria atyja. Nehéz természetű, magának való ember, szabadságvágya és megalkuvás nélküli kitartása mégis valamiféle naivitással ruházza fel. Megszállottan halad előre az életművével, gondolkodik és ír, miközben nincs a helyén: élete utolsó éveit nemhogy az őt megillető hírnév nem kíséri, de még egy rendes szobára sem futja. Sorsa bizonyos szempontból tipikus: meg nem értett, életében alig ünnepelt lángelme, kinek nagyságát csak évtizedekkel később ismerik fel. A sáros utcákon, dohos szobákban leélt életét csak az értelem fénye ragyogja be, semmi más. Láng Zsolt regénye ennek az életnek egy lehetséges értelmezését mutatja be, ahogyan címszereplője, úgy maga a szöveg is „új világokat teremt” - talán éppen a fikcióban ér össze az irodalom és a matematika. Az írót Bolyairól, Svájcról, a realitás és az igazság különbségéről is kérdeztük.
A regény bevezetőjében számos idézet olvasható korábbi, Bolyai életét tárgyaló művekből. Ez többek között azt is jelzi, hogy milyen sokan és sokféleképpen próbálták már feldolgozni ezt az életművet, élettörténetet. Ez a hatalmas mennyiségű (szak)irodalom segítette vagy inkább hátráltatta a munkáját?
A bevezetőben csupán azokból a könyvekből idéztem, amelyek a Teleki Könyvtár olvasótermében találhatók. Ezeket is, meg egyebeket is elolvastam, és ezekből az olvasmányokból kialakult egy tér, amelyet, akárha tágas csarnokot, be tudtam járni. Megtorpanásokkal, igen, de azok lényegében elidőzések voltak, csupa izgalom. Mint amikor például rábukkantam Tony Weathers előadására a nemeuklideszi matematikáról, vagy Ács Tibor történeti munkájára a katona Bolyairól, vagy Surányi László, a Fazekas Gimnázium legendás matektanárának tanulmányára, vagy Tanács János disszertációjára, vagy a bécsi Akadémia történetét leíró krónikára a Harvard könyvtárának online adattárában.
Láng Zsolt: Bolyai
Jelenkor Kiadó, 2019, 456 oldal, 4499 HUF
Egy Esterházy-idézet a Bolyai mottója, és a könyvből kiderül, hogy Esterházy Péter meg akarta írni a maga Bolyai-regényét. Fakadt ebből valamiféle megfelelési kényszer? Nehézséget jelentett a megírás folyamán vagy inkább motivációt?
Az Esterházy-mottó inkább a tisztelgés, és nem a nehézség vagy ellenkezőleg, a pozitív késztetés jelzése. Amúgy egészen fantasztikus volna, ha az Esterházy-hagyatékból előkerülne egy Bolyai-regény vagy akár regénytöredék.
A Bolyai Farkas és János közötti apa-fiú kapcsolat rendkívül ellentmondásos. A regényben is jól körvonalazódik a két zseni közötti mindennapos ellentét, de látható az is, hogy van közöttük egy nagyon erős szeretetkötelék. Hogyan látja ezt a kapcsolatot?
Úgy gondolom, Farkas már-már szerelemmel csüggött a fián, imádta, rajongott érte. Arról álmodozott, hogy János egyszer majd felléphet Gauss trónjára. Aztán a fia közel húsz év távollét után félig rokkantan hazaköltözött, és Farkas bezárta álomgyárát. Másrészt nyilvánvaló, hogy János nem tudta megbocsátani az apjának az anyját, mármint ahogy Farkas az ő édesanyjával bánt. Ahogy kisemmizte mindenéből. A nagy imádatban elmarta tőle a fiút, kisajátította, nem csoda, ha az anya ebbe belerokkant.
Bolyai János nagyon nehezen igazodott el a világ dolgaiban, nehezen illeszkedett be a társadalomba, emberi kapcsolatai mind problémásak voltak. Mi lehetett ennek az oka? Ki az a Bolyai, akit a regényében láttatni akart?
Az egyik oka az ő mérhetetlen szabadságvágya volt. A gondolat szabadságát hirdette, és ezt meg is élte. Szabadulni mindenféle béklyótól. Odáig ment, hogy új szavakat alkotott, sőt, új betűket is. A zenei nyelvet is átalakította, zeneelméleti írásaiban tizenkétfokú hangsorról értekezik, és elveti a temperált hangokat. Kevesen tudtak odaszegődni mellé, mert kevesen értették. Élete utolsó hat évét egy szűk és sötét és rendszeresen beázó szobában élte le. Ennek ellenére soha nem kételkedett abban, hogy amin dolgozik, az előreviszi a világot. Szemernyi kétely sem volt benne. Szemernyi sértettség sem. Bízott a mindent bevilágító értelemben. Kortársunkat szerettem volna benne láttatni.
A regény két szálon fut: az egyik Bolyai tizenkilencedik századi élettörténetét, a másik pedig ennek a történetnek a megírását meséli. A történetet megíró, egyébként Lángnak nevezett író mennyiben kapcsolható a valós, marosvásárhelyi Láng Zsolthoz?
Kölcsönhatásban vannak. Ahhoz tudnám hasonlítani, ahogy annak idején a fotópapírra rávilágítottuk a negatívot, aztán a papírt beleraktuk az előhívóoldatba: a kémiai reakciók során nemcsak a papírra kristályosodott rá az oldat, hanem az oldatba is beleázott a papír bevonata. De Bolyaival is példálózhatok. Ő azt állította, hogy nincs strukturálatlan tér. Ha a térbe egy kört rajzolok, akkor a kör, ha egy négyzetet, akkor a négyzet strukturálja. A könyv elemei az én fejemből kerültek elő, de hogy épp miféle darabok, azt egy Bolyainak nevezhető struktúra sugallta.
A jelenkori történet teljes egészében Svájcban játszódik. A regény előkészületeit, a Bolyai-kéziratok áttanulmányozását egy svájci ösztöndíj tette lehetővé. Könnyebb Svájcból megírni egy magyar sztorit? Mit jelentett önnek ezekben a hónapokban Svájc?
A svájci környezet megerősítette bennem a világ megismerhetőségében bízó Bolyai alakját. Azt a hitét, hogy a világ működhet jól is. A reményt, hogy valami kis részt bele tudunk írni ebbe a világba. Hogy valami létezni kezd, mert valaki felfedezte.
A könyv kezdő idézetei közül az egyik (Dr. Lambrecht Miklóstól) így hangzik: „Nemigen akad olyan regényíró, aki B. J. geometriáját és annak hagyományostól eltérő jelentőségét megértené és azt beépíteni tudná regénye vázába”. Mennyire kellett belemásznia a matematikába, a geometriába, hogy meg tudja írni ezt a regényt? Hogyan boldogult a nemeuklidészi geometriával?
Matektagozatos középiskolába jártam, és a kolozsvári műegyetemen két évig Maurer Gyula tanított, nem is annyira az órái számítottak, hanem az órán kívüli beszélgetések, amelyek során káprázatos struktúraelméleti előadásokat tartott. Volt egy matematikai zseni iskolatársam is, akivel sokat beszélgettem az egyetemi évek alatt. De a könyvben mindenki számára érthetően akartam matematikai fogalmakról írni. Mivel közel kétszáz éve belakjuk Bolyai nemeuklideszi tereit, hiszen a mi einsteini világunk rájuk épült, azt gondolom, a mai embernek nem okoz nehézséget Bolyai megértése. Nem árt persze némi kíváncsiság.
Egy Bolyai-gondolatmenetben megjelenik az a kérdés: „Nem lesz-e a matematikából költészet?” A magyar irodalomban van hagyománya a matematikával való játéknak (ld. a már említett Esterházy Péter életműve, de Borbély Szilárd is játszott a prímekkel a Nincstelenekben). A két terület, matematika és irodalom kapcsolódásait miben látja?
Bolyainak van például egy jegyzetlapja, nagyjából négyzet alakú, amelyre a középpontból, az átlók metszéspontjából kiindulva spirál alakban sorra felírta a számokat egytől ezerig. Aztán szaggatott vonallal meghúzta az átlókat, és bekarikázta a prímszámokat. Megállapította, hogy a prímek az átlókban helyezkednek el, és hogy a felfele tartó átlókban, vagyis abban az irányban, amerre a spirál is elindul, sokkal több van, mint a lefelé futókban, mintha megtörne mindenféle szimmetria a fent és az alant között. Aki ír, azt hiszem, hasonló spirálrajzoló. Szerkezeteket hoz létre. Hagyja megjelenni vízióit a világról. Aztán elhessegeti őket. De csak a következő könyvig.
A Bolyait nagyon sűrű regénynek gondolom, rengeteg kérdésből, témából összeálló szövedéknek, ami csak lassan bomlik ki az olvasó számára. Így természetes, hogy bizonyos kérdések a fókuszba kerülnek, és van, ami másodlagossá válik, holott lehet, hogy az egészben óriási a szerepe. Ami nekem nagyon fontos volt, és feltűnt, az a természet, a táj, és elsősorban a fák fontossága. Egy helyen azt írja: „A fák lelassítják az időt”. Milyen szerepe van a fáknak a szövegben, illetve mit jelenthetnek az ember számára?
Gyerekkoromban egész nyarakat töltöttem különböző fákon, nem véletlen, hogy közel állnak hozzám. Svájcban szinte minden nap elsétáltam egy libanoni cédrushoz. Az ablakom előtt pedig ott állt a terebélyes cseresznyefa, amikor Bolyai született kábé annyi idős volt, mint én, tudni lehet, mert feljegyezték, melyik évben ültették. És volt még egy mamutfenyő a tóparton… De hogy mi a szerepük a szövegben? Talán hasonló, mint a többi szereplőnek, segítenek más térből, más időből, másféle szerkezetből rápillantani a Bolyai-alakra.
Szelle, Gazan, Nógrádi, Láng - Ilyen volt a Margó utolsó napja
Fotó: Valuska GáborA tegnap esti Lovasi András koncerttel véget ért az idei Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár, de még az utolsó napon is rengeteg izgalmas program volt. Szelle Ákos első krimijéről mesélt, amelyet ingázás közben a vonaton írt. A dán Sissel-Jo Gazan elárulta, miért vitt bele...
Az igazság és a realitás megkülönböztetése többször előkerül a szövegben. Hogyan érti ezt? Hogyan különböztetné meg ezt a két, sokszor szinonimaként kezelt fogalmat?
A tér realitásában Bolyai megjelenéséig nem volt benne a nemeuklideszi elmélet igazsága. Azt gondolom, ez a két fogalom szintén kölcsönhatásban áll egymással. Az anyagi világ egyik képlete, most az úgynevezett Lagrange-ból ihletődött Standard Modellre utalok, szintén a kölcsönhatásokat írja le. Bolyai is a világ alapképletét kereste. A regény azt mondja, hogy megtalálta, egyik mondatában benne is van ez az alapformula, nem árulom el, melyik az, vagy kiderül, vagy nem. Visszatérve igazság és realitás viszonyára, vegyük például ezt az asztalon heverő könyvet, Bolyairól szól, de ahhoz, hogy maga Bolyai is megszólaljon, ahhoz több kell, minthogy itt heverjen kinyomtatva ezekre a fehér papírlapokra. Ahhoz szüksége van egy olvasóra, aki felfedezi a könyv igazságát. Az író a könyv realitása, az olvasó az igazsága, ez úgy tűnik, játék a szavakkal, de ki lehetne indulni belőle.
Bolyai akkora zseni volt, mint Einstein, mégis elfeledték
Méltatlan körülmények között, elfeledve hal meg, jeltelen sírba temetik. Élete csupa konfliktus, anyját korán elveszíti, apjával való viszonya legendásan ellentmondásos. Az egyik legnagyobb magyar tudós, a matematikában, filozófiában, zeneművészetben, de még a hadtudományokban is otthonosan mozog. A tizenkilencedik századi marosvásárhelyi zseni, Bolyai János életét dolgozza fel Láng Zsolt legújabb regénye, a , amely ezúttal a hét könyve lett nálunk.
Bolyai János méltatlan körülmények között, elfeledve halt meg, jeltelen sírba temették. Azóta persze igyekszik az őt megillető helyre visszahelyezni az utókor. De a sok róla írt szöveg, és valószínűleg az ön regénye sem csupán emlékező gesztus szeretne lenni, hanem próbálja e nagy formátumú ember életének a jelenre vonatkoztatható következtetéseit is feltárni. Mit gondol, mit üzenhet Bolyai kultikus alakja a ma embere számára?
Nekem jó volt vele lenni. Mintha egy gyerek lett volna a közelemben. Szótlansága a legmélyebb társalgás. Ahogy egy gyerek kitalálja a legkülönfélébb játékokat, ő is játszott a számokkal, a szavakkal, a gondolatokkal. Az említett számspirál is hasonló játék eredménye. Megmaradt benne a gyerek bizalma az emberi világ iránt. Talán naivitása is, őszintesége, egyenessége mindenképp. Megvetette a hajbókolókat. Még az apját is kigúnyolta, amiért képes volt versben hozsannázni a Marosvásárhelyre látogató Ferenc Józsefet. Viszont később maga is írt egy levelet a császárnak, és kérte, rendelje el, hogy az ő új ábécéjét, amely sokkal egyszerűbbé teszi az írást, vezessék be az iskolákban. Nem értette, miért kellene hajbókolnia valaki előtt, aki azért ül ott fent, mert rá van bízva az ország vezetése. És mindenféle rosszhiszeműség nélkül értetlenkedett, miért nem kap választ a levelére. Ha ma élne, valószínűleg zenei zsenijét használná, zeneszerző volna. A hangokból olyan tereket hozna létre, amelyek kivezetnek minket, e zene hallgatóit a ránk szabott világ keretei közül.
Szerző: Kolozsi Orsolya
