Rájátszás - költészet popritmusban - CD-melléklettel
Bookline Könyvek, 120 oldal, 2013, 2792 HUF
Fotó: Valuska Gábor
Ma lesz az első, minden eddiginél nagyobb Rájátszás-koncert az Akváriumban. Beck Zolit, a 30y frontemberét és a Rájátszás kezdő hatosának tagját kérdeztük. Költészet popritmusban.
Miről szól számodra a Rájátszás?
Bénán szólva valami olyasmire szerveződtünk, hogy az irodalmat népszerűsítsük. De valójában inkább arról szól a Rájátszás, hogy az irodalom egy nagyon korszerű ügy. Nem egy zárt szövegrendszer, amelybe a felkentek bejuthatnak, a többiek viszont nem férhetnek hozzá, ezért aztán nem is akar senki hozzájutni. A Rájátszás nem arról szól, hogy a rock n'roll zenészek nimbuszát tovább növelje, hanem hogy tíz emberből kettő, ha a koncert után hazamegy, akkor keressen rá Háy Jánosra vagy Erdős Virágra, menjen el a Katonába megnézni egy Grecsó-darabot, és alkosson róla véleményt. A másik oldalon pedig arról is szól, hogy vannak emberek, akiknek a színpadon állás, vagy a nyilvánosság előtt létrehozni valamit evidens, ezek azok az emberek, akik gitárokkal állnak. Vannak viszont, akiknek az egyedüllét, a magány a sztenderd lételemük. Mikor nem passzív a színpadi jelenlétük, és nem is a megszokott író-olvasó találkozó szűk, zárt közegében vannak jelen, hanem bekerülnek egy popközegbe, ahol a színpadon előadóként részt kell venniük egy performanszban, az számukra is nagyon érdekes. Itt mindenki elhagyja a maga biztonsági zónáját: a rockzenészek a zenekaruk nélkül, úgymond lemeztelenítve állnak a színpadon, a költők pedig kimozdulnak a betűik, soraik biztonsága mögül, ahol maguk alakítják a történetet. Nem ők határozzák meg a narratívát, ami egy írónak nagyon furcsa lehet. Jön egy ember, és tényleg átírja a szövegemet? Beleszól? Elénekli, és ettől más lesz?
Hogyan kezdődött ez a 2011 óta tartó projekt?
Mikor indult a Rájátszás, három párt dobott a gyors evolúció: Kollár-Klemencz László és Borbély Szilárd (akit a következőn már Erdős Virág váltott), Karafiáth Orsi és Bérczesi Robi, Háy János és én, így voltunk mi a klasszikus három pár. Aztán úgy alakult, hogy egyre többen éreztek kedvet ahhoz, hogy beszálljanak ebbe a kalandba. Mi pedig úgy gondoltuk, mindenkinek jó, ha cserélgetünk is közben, hogy ne unjunk rá véletlenül a párunkra. Közben megérkezett Szűcs Krisztián, és vele együtt Szálinger Balázs is. A nemzedéki spektrum tágult, a zenészek között az egészen más generációt képviselő Másik János is ott van, miközben Kardos-Horváth is szerepel a lemezen. Úgy képzelem, hogy ez a fiatalabbak felé még tovább fog nyílni. Jöjjenek a srácok, mi meg majd leszünk a nagy öregek. Az írói paletta pedig Kemény Istvántól, Háy Jánostól egészen Szálingerig tart, így a kortárs irodalomból is több nemzedéket fel tudunk ölelni. Ez egy kaland, találkozgatunk, dobáljuk össze a szövegeket és a zenéket, beszélgetünk, és az a nagy várakozás, hogy ebből újra kisül valami.
Milyen a viszony a vers és a dalszöveg között szerinted?
Szerintem ez egy furcsa viszony. Sokszor emlegetik, hogyha egy dalszöveg esztétikai színvonala arra tendál, akkor az már költészetként gondolható el. De szerintem ez nem így van. A jó dalszövegnek kevés köze van a költészet esztétikájához. Akkor jó, ha a maga pillanatnyiságában elementáris hatást fejt ki a dal, tehát dalként üzemel. Akkor nem működik, ha erre nem képes. Ilyen értelemben az I can get no satisfaction egy tök jó sor. Abban a zenei közegben egy teljes szubkultúra, ideológia, világlátás emblematikus sorává válik. És ekkor már az sem érdekel, hogy a többi köré írt sor micsoda. Ez a dalszöveg ereje, egyszer csak van egy piszok erős sor, ami abban a pillanatban megszólal. A költészet teljesen más, ott koherens szövegekkel dolgozol, és a szöveg egyedül van hagyva. Nincsen zene, és nincs, aki megszólaltatja. Egy dalszöveg esetében attól függően, hogy ki énekli, hitelesnek vagy hiteltelennek hallod. A most múlik pontosan erre nagyon jó példa a magyar rocktörténetben. A 2005-ös első hitelesség-élménye az volt, mikor megszólalt Kiss Tibi szájából, az korántsem az a rezgés, mint mikor a tehetségkutatók sikersztárjaitól hallod. Ebből a dalból akkor egyszer csak elillan minden, ami dallá tette, és ott marad valami sematikus, idétlen, a kispolgári ízlésvilágot, a Blikk és Story magazinok kulturális színvonalát legitimáló semmi, amely egyenrangúvá teszi ezt a dalt az „Egy szál bikinit hoztam el az útrával". Megszűnik a dal hitelességereje. Ilyen tekintetben egy dalszövegnek dalként, és nem szövegként kell működnie, ahogy a zene sem zeneként, hanem dalként működik. Hány zseniális, virtuóz gitáros lemezét nem hallgatjuk meg, mert ha nem szól semmiről az a sok hang, akkor minek azt a sok hangot eljátszani? A dalszöveg kulcseleme, hogy kin keresztül rezonál. A másik ereje pedig, hogy beleír egy világba, amelyet ő maga teremt, ez a világ pedig szövegfüggetlen. Egy-egy sor címkéket ragaszt a világra, és felkínál azonossághelyeket, hogy én ezzel vagyok azonos. A költői szöveg nem ilyen, sokkal inkább van magára hagyva, kénytelen helyt állni magáért. Nincsen mögötte zene, sem egy ember, akinek elhiszem. Ott áll egyedül, és próbára teszi önmagát, hogy az adott pillanatban képes-e létrehozni valamit benned vagy nem. Ezért úgy képzelem, hogy a költői szövegírás egészen más minőség, mint dalszöveget írni. Mikor meg szokták kérdezni, hogy mekkora hatalmas költőnek tartom magam, akkor mindig hangsúlyosan jelzem, hogy nem vagyok költő. Én azt a fajta szövegírást nem tudom, ahol a szöveg magára van hagyva. Azt tudom, ahol nincsen, ezért nagyon keveset írtam életemben másnak dalszöveget, mert csak onnan tudom elgondolni a szöveg megszólalását, ahol én szólalok meg vele. De ez másfajta kiáltás, mint Babitsé, hogy én vagyok az Omega, s az Alfa. Ez nem a szövegre, vagy a világra vonatkozik, hanem a szöveg létezésmódjára magára. Ezért borzasztóak az átdolgozások általában. Mert nagyon nehéz megtalálni azokat a szövegeket, amelyekben megtalálod a helyeket, amelyek ezt a fajta énazonosságot felkínálják a számodra.
A Rájátszásban ez hogyan működött? Hogyan választottad ki a szövegeket, amelyekkel később dolgoztál?
Ez egy kicsit más történet, mert ilyenkor azt képzelem, hogy én vagyok a költő hangja. Háy János magyar hangja Beck Zoltán – ehhez hasonló élményem van. Megkeresem a nekem nagyon tetsző versszövegeket, amelyek engem igazán elkapnak. Azokon kezdek el aztán gondolkodni, hogyan lehet belőlük dalt csinálni, mert van nagyon sok nagyon jó szöveg, amelyről tudod, hogy esélye sincs dallá válni. Háy szövegvilága pedig viszonylag rokon az enyémmel. A világlátásunk is hasonló, emberként is nagyon jól egymásra találtunk. Háyról szokták ezeket a sematikus rövidkritikákat írni, hogy Háy hőse mindig ugyanaz a vidékről érkező, fiatal gyerek, aki a pubertás problémáival háborúzik a nagyvárosban, tele szorongással, de megmutatásvággyal is. Egzisztenciális dilemmákkal birkózik, és a hétköznapi élet kérdésköreit járja végig. A nagy egzisztenciális kérdések viszont mindig borzasztóan kicsi közegekben tevődnek föl Háynál; hogyan lehet csajozni a Balatonnál a Felkelő Nap háza című dallal? Hogyan lehet megfogni egy lány kezét, ha el van törve a karod? Hogyan lehet megértetni anyáddal, hogy amit csináltál, az valami? Hogyan nézel szembe apád szellemével? Ezek mind pici, hétköznapi ügyek, amelyek nagy, egzisztenciális kérdésekké növekednek. Háy innen nézi a világot, és azt hiszem, javarészt én is. Az ő narrátorénje is egy késő tinédzser, ez pedig teljesen egybeesik a rock and rollal. Rock and rollt szerintem csak az csinál, aki úgy maradt valahol érettségi előtt egy évvel, akinek ez a vezető életélménye. Háynál van nosztalgia, de ez sem gejl, hanem nagyon önreflexív. Eközben pedig mer meghatódni, amit én szeretek, ellentétben a cinizmussal. Háy pedig el tud lépni a cinizmustól úgy, hogy közben kellően ironikus marad. Nagyon könnyű volt belemászni ebbe a világba. A megjelenő cd-n szerepel az Aktmodell, vagy a Nátriumbenzonát. Műhelytitok, hogy hivatalosan az anyag neve nátriumbenzoát, de így nincs ember, aki kimondja, így a népnyelv számára ez nátriumbenzonát. Én aggódtam is emiatt, mondtam a Jánosnak, hogy nem lesz ez így jó, azt fogják hinni, hogy két akkora hülye bölcsész vagyunk, hogy nem tudjuk az anyagok nevét sem. De mondta, hogy ne foglalkozzak vele. Ami viszont nehéz volt, az az, hogy Háynál a versszövegek nem igazán rendezettek. Egy alapvetően prózai formákban, epikusan gondolkodó alkotó bizonyos epikus töredékeit lírai formában rögzíti. És piszok nehéz úgy dalt csinálni, hogy egy sor sem ugyanolyan hosszú, vagy állandóan keresgetned kell, hogy hol lesznek rímpárok, és alig vannak visszatérő formák, szövegelemek. Pont az, amitől egy popdal popdal, hogy periodikusan ismétlődnek benne a dolgok, hiányzik a legtöbb Háy-szövegből.
Erdős Virág versei viszont épp ilyenek, periodikusan építkeznek.
Erdős Virágnál az az érdekes, hogy én nem vagyok olyan erősen társadalomkritikus, mint ő, de nagyon szeretem ezt a hangját, és borzasztóan bátornak gondolom. Nála viszont épp az a nehéz, hogy ő annyira szabályosan és periodikusan írja a szövegeit, annyira pontosak a rímei, a ritmikája, annyira köt a szöveg, hogy azt érzem, le akarom dobni ezt a kötöttséget, megtörni valahol, ez nekem benne a nagy kihívás. A versei automatikusan hozzák magukkal a kántálást. A szöveg így azt követelné, hogy egy rövid zenei egység ismétlődjön hosszú perceken át. Kollár-Klemencz nagyon jól bánik ezzel, mert az ő zenei rendszere kicsit hasonló ehhez. Kevés harmóniából gazdálkodik, amely egyre fokozódik, és a dinamikai különbségek a periódushatárok. Én inkább zenei formákban gondolkodok, ilyen tekintetben sokkal klasszikusabban tekintek a popdalra. Rajongok a verze-refrén szerkezetért. Úgy képzelem el, hogy ezek a klasszikus dalok nagyon működőképesek, főleg akkor, amikor nagyon puritán a hangszerelés. A Rájátszásban pedig így van, minden dalnak működnie kell egy dobozgitáron. Ha a tábortűz mellett elénekelem, akkor éjfél és fél egy között már mindenkinek ezt kell fütyülnie félrészegen.
Hogyan viszonyulnak az írók ahhoz, hogy megváltoztatod a szövegeiket?
A szöveghez való viszonyuk is más a költőknek és a prózaíróknak. Vannak költők, akik annyira kicsiszolttá teszik a szövegeiket, hogy ezek után már nagyon nehezen viselik, ha bárki hozzányúl. Ezt teljesen megértem és elfogadom, de közben én sem tudom átlépni a saját árnyékomat. Háy szövegeit nagy bátorsággal szétszedem. Erdős Virág ilyen értelemben sokkal „készebbre" írja a szövegeit, általában szól olyankor is, ha fölcserélek két szót. De borzasztó tisztelettel bánok a szövegeivel mindemellett, sokkal komolyabban foglalkozom velük, mint a sajátjaimmal. Ilyen tekintetben viszont a Grecsó is hagyja a szövegeit nyitottnak. Ez valószínűleg a szöveghez való viszonyukból adódik, hiszen Háy és Grecsó nem elsősorban költők, színdarabokat is írnak, az ő számukra a szöveg sokkal több redundáns elemet elbír, sokkal inkább lehet rá alkalmazott szövegként tekinteni. A szöveg görbítését, alkalmazkodását sokkal jobban viselik, mert megélik a mindennapi életben is. Míg Virág, aki egy ízig-vérig zseniális lírikus, úgy látja, hogy ha megírt valamit, az kész van, mit kell ahhoz nyúlkálni?
Hogyan lehet megtalálni a Rájátszásban a versszövegek és a zenék egyensúlyát?
Ez a közös megjelenés azt üzeni, hogy létezik ilyen egyensúly. A színpadi előadás kicsit kevésbé tudja ezt üzenni. A dalokat úgy rögzítettük, hogy nagyon közel voltak a megírás idejéhez. Szerintem ezek a felvételekben megjelenik a dokumentálás élménye. Van a Rájátszás, kicsit vedd is komolyan, mint produkciót, de lásd is, hogy ez nem produkció, hanem néhány ember közös alkotómunkája, amelybe most beleláthatsz. A csinálás folyamata jelenik meg előtted, nem a kész terméket kapod. Ez nincs kész, nem is lesz soha kész. Nem arra való, hanem ezek a dalok használati tárgyak. A lemezen az egyensúly megteremtődött, mert vannak cezúrahelyei a lemeznek, ahol szómontázsok, versmontázsok vannak. Ez egy nagyon érdekes kaland, érezni, ahogy kibomlik egy szöveg az egymásra mondásokból. A színpadi nyelv más, ott akcióknak kell történnie. Ott a versszövegek kevésbé tudnak önmaguk valójában megjelenni. De a vers azzal lesz jelen a maga szövegszerűségében, hogy jelen van a szerző a maga valóságában. A költő a szövege metaforájává válik abban a pillanatban. Ez egy játék, amelyben nem a szöveg van és én nem, hanem én vagyok, és a szöveg lesz majd általam. Ha költő volnék, biztosan új és izgalmas helyzetnek gondolnám azt, hogy eddig ültem az íróasztalnál, a szöveg volt és én nem kellett, hogy látsszak. Most pedig attól függően, hogy én milyennek látszok, nyitom vagy zárom az ajtót a szövegeim előtt.
