Az író a legjobb stand-up komikus – Libri-est a Katonában

Jaume Cabré és tolmácsa, Varju Kata (fotó:Libri Kiado/Németh Dániel)

Emberi kalandra hívott szerzőivel a Libri Kiadó, a kezünket pedig a zseniális Alföldi Róbert fogta kalandozás közben. Az est hol a legpozitívabb értelemben vett stand-up comedybe fordult át, hol néma csendre kényszerítette a közönséget, és az is bebizonyosodott, hogy legyen bármilyen hangszer is a színpadon, abból egy idő után felcsendül a Most múlik pontosan.

Az emberi kaland című Libri-est résztvevői:

Jaume Cabré, Kőrösi Zoltán, Papp Sándor Zsigmond, Lackfi János, Hankiss Elemér, Péterfy-Novák Éva, Náray Tamás, D. Tóth Kriszta és Ugron Zsolna. Kukorelly Endre hamarosan megjelenő verseskötetének apropóján elhangzott három Kukorelly-vers.

Felolvasott: Bezerédi Zoltán, Elek Ferenc és Rezes Judit

Zene: a hamarosan életrajzi kötettel jelentkező Roby Lakatos, és barátai

 

Macska

Miközben sikertelenül próbálok néhány értelmes szót belelátni a díszletül feltornyozott könyvekbe, a színpadon felsír egy eredeti Storioni, ez pedig csak egyetlen dolgot jelenthet - Jaume Cabrét (vele készült interjúnk a jövő héten lesz olvasható – a szerk.). Megkértem, hogy küldjenek tolmácsot, konferálja fel Alföldi az Éder mesterre, vagy épp Gepettóra hajazó Nagy Katalán Írót, aki teli szájjal vigyorogja végig Roby Lakatos és barátai minihangversenyét. A Storioni bemutatásakor még a szemét is látom megcsillanni, pedig négy sorral mögötte ülök. Mikor leírta Én vétkem című monumentális, sőt egyenesen a Nagy Európai Regényként emlegetett könyvének első mondatát, még fogalma sem volt, hogyan végződik majd a történet. Sőt, igazából azt sem tudta, hogy miről fog szólni. (Mindenről – a szerk.) Nyolc évig dolgozott rajta, ám az utószóban csak a dátumot tudta megnevezni, amikor befejezetlenül hagyta a regényt. A 14-20. századi Európa történelméről és emberi sorsairól mesélő kötet vezérfonalául választott Storioni hegedűre csak a munkafolyamat második évében talált rá – méghozzá a macskája miatt. Ahogy egyre többet nézte a macskát, azon kezdett filozofálni, hogy tulajdonképpen nem is ő birtokolja az állatot, hanem az állat birtokolja őt – például azt is megengedi neki, hogy egy házban éljen vele. Ez a fordított látásmód vezetett odáig, hogy szüksége van egy tárgyra a regényben, aminek hosszú és különleges életébe beléptetheti a szereplőit. Szerencsére az ő macskája nem úgy jelezte, ha elege van a munkából, mint az Alföldié (ti. ráfeküdt a billentyűzetre), de erre nem is lett volna esélye, mert azonnal a padlón landolt volna. Villámnak, aki A Panamo zúgása című regényében Jurij Andrejevics Zsivágó néven bukkan fel, akkor lett elege a munkájából, amikor Cabré lecserélte a régi, meleg dobozt egy modern vékonyképernyős billentyűzetre. Az Én vétkem be nem fejezését azonban szegény pára már nem érhette meg.

Papp Sándor Zsigmond és Kőrösi Zoltán

Szilvalekvár

Kőrösi Zoltán szerint Alföldit kizárólag a bosszú vezérelte, amikor Szilvalekvárként mutatta be új regényét, a Szívlekvárt. (cikkünk a bemutatóról) Egy közös Bárka-est miatt történhetett így, aminek közönsége abban a hitben hagyta el a helyszínt, hogy ők ketten gyűlölik egymást, pedig igazából remekül szórakoztak. Amit a Katona színpadán műveltek, arra az internetes népnyelv a maximum trolling kifejezést használja, még akkor is, ha Alföldi látszólag tényleg véletlenül rontotta el a regénycímet. Alföldi közhiedelmével ellentétben a Szívlekvár nem klasszikus családregény, inkább családtörténet-mintákat villant fel, amik most egyetlen családdal történnek meg. A regénybeli Magyar család a nagy magyar család metaforája, vagyis mindannyiunkké, még ha nem is szívesen gyömöszöljük magunk skatulyába. A szívünk azért aszik össze, mert képtelenek vagyunk szembenézni a történeteinkkel, vallja Alföldi, és Kőrösi az este folyamán először és utoljára egyet is ért vele. Szerinte a magyarok az elmúlt 150-200 évben a túlélést tanulták meg, nem azt, hogyan kell élni, és élvezni az életet. Ez az oka a rengeteg elhallgatott történetnek is, mivel generációkra visszamenőleg nincs meg bennünk a mesélni-, beszélgetni tudás, mert túlélési technikák előzik meg az élet szeretetének, az önfeledt semmittevésnek technikáját.

Azt est ezen pontján meg kell szakítanunk tudósításunkat, hogy tátott szájjal tiszteleghessünk minden animgifek animgifjének, Alföldi mémmé vált, legendás kézmozdulatának, amit a Katona színpadán élőben is megcsodálhattak a szerencsés egybegyűltek.

Alföldi úr, tényleg véletlenül olvasott Szilvalekvárt Szívlekvár helyett?

Dadog

Nálam még az elhallgatott történetek papírra vetésénél is rosszabb a helyzet, vallja be Papp Sándor Zsigmond. A Jóisten megvakul című novelláskötet szerzője (civilben a Népszabadság újságírója – a szerk.) ugyanis néha megálmodja a dolgokat. A Libri-gála előtt például azt álmodta, hogy felmegy a színpadra, és van öt perce, hogy összefoglalja könyve történetét, Alföldi pedig eldönti majd. hogy megvan-e benne az X-faktor. Mivel az álom végén Ugron Zsolnával kellett párbajoznia, valószínűleg nem volt. Ahelyett, hogy pszichodokira költené a pénzét, PSZS inkább kiírja magából a szorongásait, sőt még azt is bevallja, hogy dadogósként mennyire zavarja, ha valaki rosszul dadog egy színdarabban. Egy dadogó ugyanis nem azt mondja, amit szeretne, hanem azt, amit tud. Ő inkább leírja, úgy talán egyszerűbb mindenkinek. Kőrösi, akiben „végig dobog a szilvalekvár”, az álomidézés közben azért felveti, mennyire szeretné, ha Alföldi a következő adásban a saját és a PSZS könyvével vigyorogna. Hogy így lesz-e, az kiderül a megfelelő helyen, a megfelelő időben.

Lackfi János

Vasrács

Lackfi János szintén a szorongásait írta bele Három a magyar igazság című kötetébe. Például a tériszonyt, ami annyira határozottan van jelen az életében, hogy szinte minden egyes vasrácsra emlékszik, amin hatsávos autóutak vagy olasz várak különösen veszélyesnek tűnő szakaszain átmenni kényszerült. A sokszor hátborzongató történetei végére ezek a szorongások általában a szereplők halálával oldódnak fel. Az új kötet nem jöhetett volna létre, ha nincs Magyarország, és nem olyan, amilyen. A kötetet a magyar valóság támogatta, például a Pavarotti-hangon éneklő kínai katolikus pap a Blaha Lujza téri aluljáróban, aki Alföldi szerint néha máshol is felbukkan, Lackfi szerint viszont könnyen lehet, hogy több is van belőle, sőt egyenesen importra készül. Mögöttem Xue Yanping kínai írónő kapott helyet, hátranézek, mosolyog. Shakespeare-i világban élünk, sóhajt Lackfi, aki most épp egy szörnyregényen dolgozik, ám az ármánykodás, és a gyűlölködés egy írónak maga a paradicsom. Épp úgy, mint egy színházi rendezőnek.

Hankiss Elemér

Titok

Alföldi csillagász barátja szerint az univerzumnak mindössze hatvan százalékát ismerjük, az a baj, hogy fogalmunk sincs, melyik hatvan százalékot. A sötét, végtelen és veszélyes univerzumon belül kell teremtenünk magunknak egy kisebb világot, hiszen az emberi kultúra lényege a világteremtés – ezt már nem a csillagász, hanem Hankiss Elemér állítja. A saját világunkon belül méltósággal kell leélnünk az életünket, egyik védőrendszerünk pedig nem más, mint a könyv, ami egy nem szabad világban is megvéd bennünket. Egy tőlünk sokmilliárd fényévre lévő csillag vajon tudja-e, hogy mi a szabadság, kérdi Hankiss, Alföldi viszont inkább arra kíváncsi, hogy ha azt érzi, hogy minden visszafelé halad, akkor elég-e, ha leül olvasni. Minél több dolgot fedünk fel, a minket körülvevő univerzum annál ismeretlenebb lesz számunkra, de a lényeg mindig az, hogy újabb és újabb titkokat keressünk, adja meg a választ Hankiss. Hiszen a világmindenségben az a legérthetetlenebb, hogy érthető. Nem szabad félnünk az új dolgoktól, inkább a régiektől kell, ahogyan John Cage is tette. A kérdés mindig az, hogyan válhatunk szabadabbá és emberibbé, hiszen az időnk nem végtelen. Ahogy a híres skót filmszínész, Sean Connery is nyilatkozta egy interjúban, az élet egy nagyszerű dráma, de a harmadik felvonás elég pocsék. Az est címadó kötetét, a kibővített és újrakiadott Az emberi kalandot Hankiss még Amerikában írta a kilencvenes években, fiatalon és bohón, ám hamar rájött, hogy a politológia és a szociológia helyett sokkal fontosabb kérdésekkel érdemes foglalkozni. Azzal, hogy mit keresünk a földön, és hogy számít-e egyáltalán hogy itt vagyunk. Nem biztos, hogy léteznek rájuk válaszok.

Tenisz

Tényleg vannak csodák, zárja a Hankiss-beszélgetést Alföldi, és a színpadon máris megjelenik egy erős nő, aki semmit sem hallgatott el. Péterfy-Novák Éva (interjú, podcast)  Egyasszony című kötetében írta meg mindazt, amihez sokunknak sosem lenne mersze – sérült gyerekről, rossz házasságról, gyászról, túlélésről. Túlélési technika volt, hogy úgy tett, mintha minden rendben lenne, és a lehető legnagyobb természetességgel mesélt súlyos fogyatékkal élő lányáról – sosem sírt, sőt néha még élvezkedett is azon, hogy mások rácsodálkoznak, miért nincs kiakadva. Így akarta távolítani magát a helyzettől, mert ha naponta agyalt volna rajta, abba belehal. Azért most írta meg a történetét, mert már eltelt annyi idő, hogy tudjon róla beszélni, és százas zsebkendőcsomagokkal felszerelkezve hajnalonta képes volt papírra vetni a múltját. Mikor a könyv első fejezete, a Zsuzsák története elkészült, mindenkinek meg akarta mutatni, kiabálni akarta, hogy nézd, volt egy lányom, és nem csak volt, hanem most már mindig van. Az Egyasszonnyal az is célja, hogy másik lányának, és a sok-sok leendő anyukának elmesélje, mire kell majd figyelniük a szülésnél. Jelenleg második könyvén dolgozik, melyben olyan történeteket mesél majd a diósgyőri munkásvilágból, amit mások, akik ott éltek, nem tudnak, nem mernek elmesélni. „Én merek, azzal nincs probléma.”

Péterfy-Novák Éva

Számadás

Bármiféle hasonlóság a puszta véletlen műve, jelenti ki határozottan Náray Tamás, aki első regénye, Az utolsó reggel Párizsban főhőséül véletlenül épp egy divattervezőt választott. Azoknak, akik halált megvető bátorsággal elolvassák majd a könyvét, annyit tanácsol, hogy próbálják figyelmen kívül hagyni, hogy ő írta, de mindenkit megnyugtatott – ő nem író, és a magasművészet végül másé lesz. Mikor az ember ír, sodródik a történettel, és nemcsak azt veti papírra, ami megtörtént, hanem azt is, ami nem tudott megtörténni. Náray „túljutott már pár nappal a karonülő koron”, és nem érezte jól magát a bőrében, ezért egy pillanatra megállt, és készített egy összegzést, egy számadást arról, hogy mi történt, hogy mit kellett volna máshogy csinálnia. Mikor elkészült a könyv, megkönnyebbült, és a komplexusait is elengedte. „Már a B-oldal forog, de ott vannak a jobb számok.” Nem tudja tüllben és csipkében elmesélni a világ fájdalmát, és nem akart olyan jellegű könyvet írni, amiben a kék szemhez sárga sálat ajánl. Regénye, melynek hamarosan érkezik a második része, igazi Libri-fejlesztés, hiszen voltak részek, amit nem egyszer, nem kétszer, de egyenesen nyolcszor átíratott vele a kiadó. A regénybeli nagypapa figuráját a saját nagypapájáról mintázta, aki mindig tudta, mivel kell megnyugtatni a családot. Mikor első, nem éppen konzervatív kollekciója elkészült, édesapja nagyon aggódott, hogy a kutyának sem kellenek majd a provokatív ruhadarabok. A nagypapa csak annyit mondott, nem kell izgulni, sokkal több a rossz ízlésű ember, mint gondolnánk.

Írni

Régen látott barátként üdvözölte a színpadot D. Tóth Kriszta (interjú, podcast), és azonnal helyre is igazította Alföldit, hiszen így két könyvvel a háta mögött ő már nem nevezné próbálkozásnak, amit csinál. Mindig is író volt, és ellentétben Nárayval, ő ezután is írni fog, mert még sosem érezte magát olyan boldognak és felszabadultnak, mint most. Az édesanyja életéről és haláláról szóló Jöttem, hadd lássalak elemi erővel szakadt ki belőle, aztán a könyvszakmából valaki közölte vele, hogy ne örüljön az első könyv sikerének, mert az írói pályán a második számít igazán. A Húszezer éjszakában a negyvenes nők életközepi válságát járja körbe, mert bár csak jövőre lesz negyven éves, nagyon jól ismeri a korosztály problémáit. A regénnyel előre megspórolja magának a terápiát, mert amit szerencsétlen hősnői átélnek, neki a saját életében már nem kell. Főhőse, Szomjas Helga sokkal karcosabb nála, és sokkal élesebb válaszokkal reagál a stresszhelyzetre, története pedig még annyira vezetné a kezét, hogy könnyen lehet, hogy nem a mostani regényben találkoztunk vele utoljára.

Kosztüm

Még soha nem beszélgettem magával, és rögtön ennyi ember előtt kell, pironkodik az ország legnagyobb Báthory Anna-rajongója, Ugron Zsolna. (Interjúnk a szerzővel) Báthory Annával először Móricz Erdély-trilógiájában találkozott – Móricz nem keltette jó hírét, mégis ellenállhatatlannak írta le, és mivel Ugronnak „intravénásan kell a dráma”, jobb főhőst nem is találhatott volna magának. Nagyon örül, hogy Alföldi megkérdezte tőle, hogy történelmi regényeket ír-e, mert mindenki tényként kezeli, hogy a kérdésre igen a válasz. Pedig ő egyáltalán nem tizenhetedik századi problémákról ír, csak a díszlete történelmi, ám arról nem tehet, sorozatban is a kosztümös, beöltözős történeteket szereti. Édesanyja a kolozsvári magyar opera csellistája volt, az opera pedig egy épületben volt a színházzal, ezért a színház lett a gyermekmegőrzője. Ő pedig most itt ül egy másik színház színpadán, és épp a legmegfelelőbb embernek vallja be, hogy titokban még most is színésznő akar lenni. Tavaly karácsonykor két hétig verseket is írt, de kiadója szerint jobb, ha azokat inkább nem mutogatja. A Báthory-lány története az Erdélyi menyegző és A nádor asszonyai után egy harmadik regényben is folytatódik majd, ám a trilógia után próbál kiszakadni ebből az időszakból, mert ha még egy történetet helyezne a tizenhetedik századba, félő volna, hogy örökre a múltban ragad. Mikor Alföldi a harmadik részről érdeklődik, szemlesütve vallja be, hogy még sehogy sem áll vele, de mivel a kiadó főnökei is ott ülnek a nézőtéren, megígéri, hogy holnap nekikezd.