Tizenöt évvel azután indít a Testamentumok, hogy Fredé mögött becsapódott a furgon ajtaja. A Szolgálólány utószavának is tekinthető konferencia leiratában persze kapunk valamiféle zárlatot, amelybe aztán végül a tévésorozat készítői kapaszkodtak és abból bontottak ki egy történetet, a Testamentumok ugyanakkor időben mindezeken túllép, cselekményívét pedig inkább a Szolgálólányhoz igazítja. Így egyáltalán nem kell aggódnia annak, aki esetleg nem látta a sorozatot, hiszen a két kötet olyan egységet képez, ami a tévés adaptáció nélkül, önállóan is érvényesnek tekinthető – a Szolgálólány és a Testamentumok alapvetően egymásba kapaszkodik. Míg az első kötet címében meseként jelenik meg a Szolgálólány narratívája (utalva egyúttal az autentikusság kérdésére, valamint az elbeszélés és a rekonstruálás lehetetlenségére – erről az Atwood nőalakjairól szóló cikkünkben írtunk részletesebben), az új könyv többes számban, testamentumokként hivatkozik az abban található elbeszélésekre, és valószínűleg akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha mindezekre egyfajta tanúságtételekként tekintünk.
Margaret Atwood: Testamentumok
Fordította: Csonka Ágnes, Jelenkor Kiadó, 2019, 4499 HUF
„Szerzőnk vajon biztonságban eljutott a külvilágba, és új életet kezdett? Vagy ráakadtak rejtekhelyén, a padláson, és letartóztatták, majd a Telepekre küldték, vagy a Jézabelbe, netán kivégezték?” – firtatta az első kötet végén a regény keretsztoriját adó tudományos konferencia egyik résztvevője. Ezen a tudós összejövetelen derült ki az is, hogy Fredé beszámolója hangszalagok formájában maradt fent, és ezek leiratai adják a regény tényleges szövegét. Hasonlóan járt el Atwood a Testamentumok esetében is, az alapvető különbség viszont, hogy itt nem egy, hanem három női narrációban bomlik ki a sztori. Ezek közül kettő tanúvallomásként szerepel (őket 369A-ként és 369B-ként jelölik, személyük csak a cselekmény előrehaladtával derül ki), a harmadik Az Ardua Hall-i holográf címke alatt szerepel. Mindegyikük olyan személy, aki vagy valóságosan, vagy áttételesen szerephez jutott már A Szolgálólány meséjében, az új kötet viszont abszolút a központba helyezi őket. Atwood ráadásul most egy teljesen más szűrőre állította az optikáját, és ezen keresztül enged betekintést Gileád működésébe.
Ebben a cikkben nem fogom elárulni, hogy kik a megszólalók, azt viszont fontos megemlíteni, hogy közülük ketten kivételezett pozíciót foglalnak el a gileádi társadalomban. Míg az első részben Atwood a kiszolgáltatottak, a kisemmizettek, a megerőszakoltak és a veszélyeztetettek nézőpontjából nyitott ki egy képzeletbeli ablakot (bár a rúgta rá az ajtót kifejezés lehet, hogy pontosabb lenne), úgy ebben a könyvben egy teljesen más perspektívát kapunk. Ebben a világban a Szolgálólányok szükséges rosszak, arctalan-névtelen lények, akik a hivatalos felfogás szerint a közjót szolgálják azzal, hogy a Parancsnokok és Parancsnokfeleségek rendelkezésére bocsátják a méhüket.
„Addig adogatják körbe őket, amíg kisbabát nem szülnek. De úgyis ribancok, nincs szükségük rendes névre. – Shunammite azt mondta, a ribanc olyan nő, aki a férjén kívül más férfiakkal is elment. Bár azt nem igazán tudtuk, mit jelent, hogy „elmenni valakivel”. A Szolgálólányok ráadásul akkor már dupla ribancok, folytatta Shunammite, mert nekik nincsen férjük. De nem szabad otrombán viselkedni a Szolgálólányokkal, vagy ribancnak nevezni őket, jelentette ki orrtörlés közben Vidala néni, mert ők vezeklésül szolgálatot tesznek a közösségnek, és ezért mindannyiunknak hálásnak kell lennünk.”
A másodrangúként kezelt gileádi nőtársadalom legalján helyezkednek el, de ezt tudtuk eddig is a Szolgálólányból. A Testamentumokban ugyanakkor csak mellékesen jelennek meg, árnyalakok, akik funkciót látnak el, és ha elvégezték a feladatukat, a társadalom kivételezett nőtagjai annyit sem foglalkoznak velük, mint a piszokkal a körmük alatt. A szolidaritás csak nyomokban jelentkezik, nyilvánosan viszont életveszélyes ennek bármi jelét adni.
A regénybeli cselekményben eltelt tizenöt év fontos változásokat is hozott: az első kötet fő fókuszpontjában álló Szolgálólánynak ugyanis – sorstársaihoz hasonlóan – volt egy múltja, ismert egy másik világot, volt egy másik élete és személyisége, mielőtt Gileád teljesen bedarálta és uniformizálta volna. Ezzel szemben a Testamentumok egyik megszólalója (egy „becses virág”) már teljesen ebben a közegben szocializálódott: ami az elsőgenerációs gileádiaknak még újszerű volt, az a második nemzedéknek már természetes, és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy valaki az elnyomók vagy az elnyomottak közé tartozik. Aki már gyerekkorában olyan babaházzal játszik, amelyben Márta-babákat, Néni-babákat meg domborodó pocakú, főkötős Szolgálólány-babákat mozgathat, abban nincsenek kételyek. Az ilyen ember nem kérdőjelezi meg a szabályok szükségességét, leginkább azért nem, mert esélyt sem kap arra, hogy efféle kérdéseket tegyen fel. Már gyerekkorában alapvetésként jelentkezik, hogy a férfiak a zárt ajtók mögött fontos dolgokat csinálnak, amibe a nők nem szólhatnak bele, „mivel nekik kisebb az agyuk”. Nem kérdeznek, és nem kérdőjeleznek meg semmit. Gileádban még egy felsőbb osztálybeli lány sincs abban a helyzetben, hogy a kérdésekhez elengedhetetlen tudást megszerezze. Az információt szűrve kapják, az olvasás csak kevesek kiváltsága, tust pedig legfeljebb művészi rajzolásra használnak, írni sosem tanulnak meg. Itt születtek, nevelkedtek, ez az otthonuk, és minden arra predesztinálja őket, hogy belesimuljanak a rendszerbe. Ez a sors vár a 369A-val jelölt fiatal lányra is, akinek egy magasrangú Parancsnokhoz kellene feleségül mennie. A Parancsnokot félelemmel vegyes tisztelet övezi, egyike az Alapítóknak, hatalma megkérdőjelezhetetlen, viszont a feleségének lenni nem egy életbiztosítás (többet is eltemetett már), és külön kellemetlen, hogy rendkívül érdeklődést mutat a szinte még kamaszkorú jelöltek iránt.
Az Ardua Hall-i holográf (~ saját kezű írás) szerzője egy Néni („a saját jelen időmben legenda vagyok”), egyike azoknak a nagyhatalmú asszonyoknak, akik alaposan kivették a részüket Gileád alakításából és működtetéséből. A Nénik nem riadnak vissza az erőszaktól (Fredé erről tudna mesélni), és még a legbefolyásosabb gileádi személyiségek is tartanak tőlük. A szóban forgó személy írását egy könyvben rejti el, és nem lehet biztos abban, lesz-e majd valaki, aki valaha elolvassa. Tudatában van annak, hogy tiltott dolgot művel, és ha lebukik, akkor sem a rangja, sem a múltja nem menti meg a kivégzéstől. A tűzzel játszik, viszont a bosszú fűti. Tudja, hogy gyűlölik, ahogy azt is, hogy látszólagos szövetségesei között nem kevesen vannak, akik gondolkodás nélkül eltakarítanák az útból.
Ennyiből is látszik, hogy Atwood úgy döntött, nem lineárisan gombolyítja tovább Fredé történetét (arra ott van a sorozat), hanem a holográf szerzőjének személyén keresztül bővíti tovább A Szolgálólány meséjében felépített univerzumot. A holográf szerzője révén feltárul az egyik Alapító előélete, egy értelmiségi nőé, aki a pre-gileádi időkben bíróként dolgozott. Felvillan az a nap, amikor Jákob Fiai átvették a hatalmat, a nők számláit befagyasztották, jogaikat pedig egyetlen tollvonással megszüntették. A bírónőt sok más társával együtt aznap egy stadionba terelték, ahol a várakozás egyhangúságát csak egy-egy csoportos kivégzés elrendelése szakította meg. A holográf szerzője ugyanakkor kapott egy esélyt, ő pedig úgy döntött, hogy élni fog vele. Egyike lett az első Néniknek, azoknak a befolyásos asszonyoknak, akik a férfiak erőszakfelügyelete mellett kiépíthették Gileád női szféráját. Az erőszak ugyanakkor a Testamentumokban egyfajta szükséges rosszként, szinte mellékesen jelenik meg:
„Aki egyszer Vassar-növendék volt, mindig az marad, jegyeztem meg magamban gúnyosan, miközben épp néztem, ahogy péppé veri valamelyik makacs jövendőbeli Szolgálólány lábfejét a Rákhel és Lea Központban.”
A Testamentumok nénije tehát látszólag egy rendíthetetlen gileádi, a rendszer tartóoszlopa, valójában egy olyan taktikus, akit „nem vakított el az ideológia”, és csak arra a pillanatra vár, amikor beindíthatja a bosszú gépezetét.
A harmadik megszólaló ezzel szemben egy igazi outsider, egy kanadai középiskolás lány, aki egy egyik napról a másikra elveszíti a családját. Attól a pillanattól kezdve menekülni kényszerül, a gileádi titkosszolgálat célkeresztjébe kerül, hogy aztán egy csavarral egészen közeli kapcsolatba kerüljön a rendszerrel. Ez a lány testesíti meg azt az átlagembert, aki egészen addig nem hiszi el a rendszer brutalitását, amíg a saját testi épsége nem kerül veszélybe. A gileádi fogaskerekek között ő a homokszem, a kontra-anyag, személyisége valahogy mégsem tud igazán kibomlani (erre sem teret, sem elég időt nem kapott). Ezt a három embert látszólag semmi sem köti össze, a szálak ugyanakkor mind egy irányba vezetnek. Atwood már a Szolgálólány végén elárulta, milyen sorsot szán Gileádnak, ennek a három elbeszélőnek pedig kulcsfontosságú szerepet szánt a bukásban.
A Testamentumok tulajdonképpen az összeomlás előtti kimerevített pillanatot rögzíti, miközben Atwood a női megszólalókon keresztül újabb és újabb rétegeket hánt le Gileádról. Arról a rendszerről, ahol a nők csak a férfiak optikáján keresztül léteznek, ahol a család társadalmi rangját a Márták száma mutatja az irigyek felé, ahol az áldozatot ítélik el a zaklatásért, és ahol teljes tudatlanságban tartott fiatal lányokat kényszerítenek házasságra vadidegenekkel. Arról a rendszerről, ahol gyilkosok, pedofilok, élvhajhászok bújnak meg a szenteskedés álarca mögött, ahol virágzik a korrupció, és ahol a látszat fenntartása érdekében gond nélkül kivégeznek bárkit, akár ártatlanul is.
Erről a legtöbb adattal éppen a holográf szerzője rendelkezik, aki minden lényeges és lényegtelen információmorzsát elraktároz, és csak arra vár, hogy fel is használja azokat. Egy olyan pókként kell elképzelni, aki addig-addig szövi a hálóját, míg a végén ő maga is egészen belegabalyodik. A regény egyik legmarkánsabb szereplőjéről beszélünk, ezért is nagy kár, hogy motivációja valahogy mégis elnagyolt, kicsit elkent maradt. A bosszú puzzledarabkáit Atwood sietősen illesztette egymáshoz, és hiába villant fel fontos pillanatokat a nő előtörténetéből, maga folyamat mégis kifejtetlen marad. A Testamentumok Nénije ráadásul csak a Szolgálólánnyal együtt ad érvényes olvasatot, annak híján egy teljesen más személyiség képe domborodik ki előttünk. Ami alapvetően nem baj, viszont olyan fontos kérdéseket vet fel, melyek megválaszolásával Atwood adós marad. Felmentést adhat-e a sok rosszra, ha végeredményben jóra törekszünk? Vigaszt nyújt-e a szenvedőnek, ha áldozata utóbb egyfajta szükséges rossznak bizonyul? A célra hivatkozni és átgázolni másokon nem hamis önigazolás-e? Egytől egyig izgalmas kérdések, és ezek mindegyike ott feszül a Néni alakjában, a válaszokhoz viszont a holográf szerzőjének narrációja nem szolgáltat elég muníciót.
Olvassátok el az első fejezetet A Szolgálólány meséjének folytatásából! [exkluzív]
Az ősz egyik legjobban várt megjelenése Margaret Atwood Testamentumok című kötete, amely tizenöt évvel azután folytatja A Szolgálólány meséjéből megismert Fredé történetét, hogy rácsapódott az őt szállító furgon ajtaja. Atwood akkor teljesen az olvasó fantáziájára bízta, hogy eldöntse, vajon mi vár...
Nagy kérdés, hogy vajon harminc év múlva beszélünk-e majd annyit a Testamentumokról, mint az előzménykötetről. Az biztos, hogy ebből a regényből hiányzik a Szolgálólány klausztrofóbiája, fenyegető derengése, és az a jogos düh, ami magyarázat lehet arra, hogy miként termelte ki újra és újra – annyi évvel az eredeti megjelenés után is – a saját olvasóközönségét. A Testamentumok egy teljesen új nézőpontot visz a gileádi narratívába, a vége ugyanakkor teljesen elcsúszott. Atwood mintha jóvá akart volna valamit tenni abból, hogy olvasói 34 évig a sötétségben tapogatóztak azzal kapcsolatban, hogy vajon mi lett a főszereplő sorsa, itt viszont – egy újabb konferencia leirata révén – végül egy elég konkrét végkifejlet mellett döntött, még ha a részleteket homályban is hagyta. Atwood ettől viszont még piszok jó író, egyike a ma élő legnagyobbaknak, és ahogy eddig is, ezután is érdemes odafigyelni arra, amit mond és ír. A Testamentumok sorsát meg úgyis eldönti az idő.
