Anyjuk a náci Németország volt, apjuk pedig a Führer

Kiss Orsi | 2015. június 28. |

het_konyve1_1_11.JPG

Még ha a címe elsőre nem is, de a borító elég jól eligazít abban, hogy miről is szól Sarah Cohen-Scali ifjúsági könyve, a Max. A képen egy embrió sziluettje látható, kis karján horogkeresztes szalag, testének és lábának hosszát, fejének körfogatát pedig rovátkák és egy csomó szám jelzi. Mert a címbeli Max nem akármilyen gyerek, fogantatása, gyarapodása, születése szigorú ütemterv szerint haladt, ahogy későbbi, dicsőségesnek szajkózott sorsa is, gondolták legalábbis a nácik, és főleg Heinrich Himmler, amikor fejéből kipattant a Lebensborn program ötlete. A regény azonban nem erről szól, még ha az írónő a történet bő egyharmadát az áltudományos és rasszista alapokon nyugvó, a nácik által fajnemesítőnek szánt gyerekgyártásnak is szenteli. A Max inkább fejlődésregény, egy születésétől kezdve felsőbbrendűségre programozott kisfiú kanosszája a második világháború idején. A Max a hét könyve.

Sarah Cohen-Scali: Max

Fordította: Tótfalusi Ágnes, Kolibri Gyerekkönyvkiadó Kft., 2015, 480 oldal, 3490 HUF

 


Még ha csomó minden tisztázatlan is, azért az elmúlt években elég sok mindent lehetett olvasni a Lebensborn programokról. A Heinrich Himmler vezette SS fennhatósága alatt a harmincas évek közepétől olyan otthonokat hoztak létre, ahol árjának minősített nők adhattak életet gyerekeiknek. Az apák rendszerint a náci hadsereg tagjai voltak; a gyerekeket születésük után újabb vizsgálatnak vetették alá, és ha minden kritériumnak megfeleltek, náci vagy náci szimpatizáns családok adoptálták őket. Egy ilyen otthonban születik a regénybeli Max is, mégpedig a bajor Steinhöringben, amely valóban működött, még fénykép is van róla, ez az:Max története már az anyaméhben elkezdődik, ahol a legnagyobb problémája az, hogy április 20-án jöjjön a világra. Aznap van ugyanis a Führer születésnapja: „Ha április 20-án születek, megáldanak a germán istenek, és mindenki a felsőbbrendű faj elsőszülöttjének fog tekinteni. Első egyede leszek az árja fajnak, amely eztán uralkodni fog a világon”. A kisfiút csak anyja hívja Maxnak, a keresztségben a Konrad nevet kapja, de később lesz még FKMSZ (a „Führer keresztelte meg személyesen”), Maciej és Halálfej. A biológiai anyját teljesen elutasítja, környezetét lenézi, univerzumának középpontjában Hitler áll, egyetlen vágya a Reich felemelkedését szolgálni („Az én anyám Németország, az én apám a Führer.”). Mivel a kisfiú a legteljesebb mértékben megfelel minden kritériumnak, és a mutatók szerint árjább már nem is lehetne, különleges elbánásban van része. Az ő perspektíváján keresztül pedig nem csak a Lebensborn-otthonokba nyerünk bepillantást, de aktív részesei leszünk a nácik által levezényelt gyerekrablásoknak (a cél itt ugyancsak hasonló volt: szisztematikusan begyűjtötték a megszállt területeken élő gyerekeket, akiket azután kiválogattak, majd örökbe adtak), és bekerülünk a nácik által fenntartott bentlakásos átnevelő iskolákba is.

Max mindezt cinikusan és érzelemmentesen nézi végig: a gyerekek elrablása – a fiú értelmezésében – csak az ő javukat szolgálja; az anyák jelenléte nyűg és pipogyává tesz; férfi és nő együttléte különben is csak szimpla párosodás, rosszabb esetben baszás; teljesen természetes, ha matekórán antiszemita szöveges feladatot kell megoldani („egy zacskóban harminc cukorka van, egy zsidó ellop huszonötöt, hány cukorka marad a zacskóban?”); Dachauból csak a „szokásos segéderő” érkezik az otthonba; és különben is: a halál szükséges rossz, az erősek és a felsőbbrendűek meg úgyis életben maradnak.

Max nem csak a náci fajnemesítés mintapéldánya, de egyben az irodalom legellenszenvesebb gyerekfigurája is. Totál árja mintaéletét egy váratlan találkozás zökkenti le arról a pályáról, amelynek ívét már születése előtt meghúzták Himmlerék. A változás nem azonnali, mégis olyan reflexeket indít el a gyerekben, melyek választásra késztetik, ezek a választások pedig nem csak mások sorsát befolyásolják, de az ő személyiségén is erőteljes nyomot hagynak. Igaz, Max még ezután is egy kis náci, sziklaszilárdnak hitt univerzumán azonban olyan repedések keletkeztek, melyeket azután már semmilyen fajelmélet vagy propagandaszöveg nem tud semlegesíteni. A történet Berlin ostromakor csúcsosodik ki, amikor a nácizmusnak már a gyanúja is elég ahhoz, hogy a beözönlő szovjet katonák megöljenek valakit.

A kötethez Karsai László történész írt utószót, melyben egyebek között a fikciós szöveg pontatlanságaira hívta fel a figyelmet. Egy történelmi tematikájú, valós személyek alakját megidéző regénynél nyilván fontos, hogy ne csak a háttér, hanem minden egyes részlet és adat hiteles legyen. Karsai rámutat azokra a pontokra, ahol a dolog félrement, azonban ő is azt mondja, hogy Max történetén keresztül egy mai fiatal is jobban megértheti a Harmadik Birodalom működését. Alapvetően itt is érvényes, ami általában az érzékeny vagy tabutémákat feszegető ifjúsági regényekre: az olvasás nem ér véget az utolsó oldallal, és annak végeztével nem szabad a gyereket magára hagyni – egy ilyen könyv ugyanis pont arra jó, hogy újabb kérdéseket generáljon.Max irodalmi párja és ellenpárja egyébként Émile Ajar Momója lehetne, akit egy kiöregedett prostituált nevel az Előttem az élet kurvagyerek-bömböldéjében (kritikánk róla ITT olvasható). És nem csak azért, mert ugyanolyan szuggesztív, koravén gyerekhangot üt meg, mint a maga módján Max, hanem azért is, mert közben egymás irodalmi inverzei is: az arab származású Momo árva, mégis vaskos anyai szeretet veszi körül (pótanyja ráadásul egy Auschwitzot megjárt idős zsidó nő, Rosa mama), számkivetett, mégis tagja egy szedett-vedett közösségnek, mindeközben pedig feltétlenül szereti és elfogadja a másikat. Momo minden, ami Max nem.

Ami mégis erőteljesen összeköti őket, az a mód, ahogyan megszólítják hallgatóságukat, bár Sarah Cohen-Scali hőse még ebben is tud undorító lenni (például, amikor az emberek likvidálásával kapcsolatos náci eufemizmusokat magyarázza, és közben összekacsint az olvasójával: „Értjük egymást, ugye, nem kell még egyszer elmondanom?”). Mindenesetre az, hogy magyarul a szöveg annyira természetes, és magával ragadó, és szinte adja magát, egyértelműen Tótfalusi Ágnes érdeme; ez a könyv itthon az ő fordítási bravúrjaival lesz teljes.

Képek forrása: Spiegel Online