Még ha a címe elsőre nem is, de a borító elég jól eligazít abban, hogy miről is szól Sarah Cohen-Scali ifjúsági könyve, a Max. A képen egy embrió sziluettje látható, kis karján horogkeresztes szalag, testének és lábának hosszát, fejének körfogatát pedig rovátkák és egy csomó szám jelzi. Mert a címbeli Max nem akármilyen gyerek, fogantatása, gyarapodása, születése szigorú ütemterv szerint haladt, ahogy későbbi, dicsőségesnek szajkózott sorsa is, gondolták legalábbis a nácik, és főleg Heinrich Himmler, amikor fejéből kipattant a Lebensborn program ötlete. A regény azonban nem erről szól, még ha az írónő a történet bő egyharmadát az áltudományos és rasszista alapokon nyugvó, a nácik által fajnemesítőnek szánt gyerekgyártásnak is szenteli. A Max inkább fejlődésregény, egy születésétől kezdve felsőbbrendűségre programozott kisfiú kanosszája a második világháború idején. A Max a hét könyve.
Sarah Cohen-Scali: Max
Fordította: Tótfalusi Ágnes, Kolibri Gyerekkönyvkiadó Kft., 2015, 480 oldal, 3490 HUF
Még ha csomó minden tisztázatlan is, azért az elmúlt években elég sok mindent lehetett olvasni a Lebensborn programokról. A Heinrich Himmler vezette SS fennhatósága alatt a harmincas évek közepétől olyan otthonokat hoztak létre, ahol árjának minősített nők adhattak életet gyerekeiknek. Az apák rendszerint a náci hadsereg tagjai voltak; a gyerekeket születésük után újabb vizsgálatnak vetették alá, és ha minden kritériumnak megfeleltek, náci vagy náci szimpatizáns családok adoptálták őket. Egy ilyen otthonban születik a regénybeli Max is, mégpedig a bajor Steinhöringben, amely valóban működött, még fénykép is van róla, ez az:
Max története már az anyaméhben elkezdődik, ahol a legnagyobb problémája az, hogy április 20-án jöjjön a világra. Aznap van ugyanis a Führer születésnapja: „Ha április 20-án születek, megáldanak a germán istenek, és mindenki a felsőbbrendű faj elsőszülöttjének fog tekinteni. Első egyede leszek az árja fajnak, amely eztán uralkodni fog a világon”. A kisfiút csak anyja hívja Maxnak, a keresztségben a Konrad nevet kapja, de később lesz még FKMSZ (a „Führer keresztelte meg személyesen”), Maciej és Halálfej. A biológiai anyját teljesen elutasítja, környezetét lenézi, univerzumának középpontjában Hitler áll, egyetlen vágya a Reich felemelkedését szolgálni („Az én anyám Németország, az én apám a Führer.”). Mivel a kisfiú a legteljesebb mértékben megfelel minden kritériumnak, és a mutatók szerint árjább már nem is lehetne, különleges elbánásban van része. Az ő perspektíváján keresztül pedig nem csak a Lebensborn-otthonokba nyerünk bepillantást, de aktív részesei leszünk a nácik által levezényelt gyerekrablásoknak (a cél itt ugyancsak hasonló volt: szisztematikusan begyűjtötték a megszállt területeken élő gyerekeket, akiket azután kiválogattak, majd örökbe adtak), és bekerülünk a nácik által fenntartott bentlakásos átnevelő iskolákba is.
Max mindezt cinikusan és érzelemmentesen nézi végig: a gyerekek elrablása – a fiú értelmezésében – csak az ő javukat szolgálja; az anyák jelenléte nyűg és pipogyává tesz; férfi és nő együttléte különben is csak szimpla párosodás, rosszabb esetben baszás; teljesen természetes, ha matekórán antiszemita szöveges feladatot kell megoldani („egy zacskóban harminc cukorka van, egy zsidó ellop huszonötöt, hány cukorka marad a zacskóban?”); Dachauból csak a „szokásos segéderő” érkezik az otthonba; és különben is: a halál szükséges rossz, az erősek és a felsőbbrendűek meg úgyis életben maradnak.
Max nem csak a náci fajnemesítés mintapéldánya, de egyben az irodalom legellenszenvesebb gyerekfigurája is. Totál árja mintaéletét egy váratlan találkozás zökkenti le arról a pályáról, amelynek ívét már születése előtt meghúzták Himmlerék. A változás nem azonnali, mégis olyan reflexeket indít el a gyerekben, melyek választásra késztetik, ezek a választások pedig nem csak mások sorsát befolyásolják, de az ő személyiségén is erőteljes nyomot hagynak. Igaz, Max még ezután is egy kis náci, sziklaszilárdnak hitt univerzumán azonban olyan repedések keletkeztek, melyeket azután már semmilyen fajelmélet vagy propagandaszöveg nem tud semlegesíteni. A történet Berlin ostromakor csúcsosodik ki, amikor a nácizmusnak már a gyanúja is elég ahhoz, hogy a beözönlő szovjet katonák megöljenek valakit.
A kötethez Karsai László történész írt utószót, melyben egyebek között a fikciós szöveg pontatlanságaira hívta fel a figyelmet. Egy történelmi tematikájú, valós személyek alakját megidéző regénynél nyilván fontos, hogy ne csak a háttér, hanem minden egyes részlet és adat hiteles legyen. Karsai rámutat azokra a pontokra, ahol a dolog félrement, azonban ő is azt mondja, hogy Max történetén keresztül egy mai fiatal is jobban megértheti a Harmadik Birodalom működését. Alapvetően itt is érvényes, ami általában az érzékeny vagy tabutémákat feszegető ifjúsági regényekre: az olvasás nem ér véget az utolsó oldallal, és annak végeztével nem szabad a gyereket magára hagyni – egy ilyen könyv ugyanis pont arra jó, hogy újabb kérdéseket generáljon.
Max irodalmi párja és ellenpárja egyébként Émile Ajar Momója lehetne, akit egy kiöregedett prostituált nevel az Előttem az élet kurvagyerek-bömböldéjében (kritikánk róla ITT olvasható). És nem csak azért, mert ugyanolyan szuggesztív, koravén gyerekhangot üt meg, mint a maga módján Max, hanem azért is, mert közben egymás irodalmi inverzei is: az arab származású Momo árva, mégis vaskos anyai szeretet veszi körül (pótanyja ráadásul egy Auschwitzot megjárt idős zsidó nő, Rosa mama), számkivetett, mégis tagja egy szedett-vedett közösségnek, mindeközben pedig feltétlenül szereti és elfogadja a másikat. Momo minden, ami Max nem.
Ami mégis erőteljesen összeköti őket, az a mód, ahogyan megszólítják hallgatóságukat, bár Sarah Cohen-Scali hőse még ebben is tud undorító lenni (például, amikor az emberek likvidálásával kapcsolatos náci eufemizmusokat magyarázza, és közben összekacsint az olvasójával: „Értjük egymást, ugye, nem kell még egyszer elmondanom?”). Mindenesetre az, hogy magyarul a szöveg annyira természetes, és magával ragadó, és szinte adja magát, egyértelműen Tótfalusi Ágnes érdeme; ez a könyv itthon az ő fordítási bravúrjaival lesz teljes.
Képek forrása: Spiegel Online
