Andrew Kaplan: Homeland - Carrie futása
Fordította: Varga Attila (Sixx)
XXI. Század Kiadó Kft., 2013, 336 oldal, 3192 HUF
Andrew Kaplant leginkább két thriller-könyvsorozat, a Skorpió és a Homeland írójaként ismert. Az egykori újságíró, haditudósító és üzletember mind az amerikai, mind pedig az izraeli hadsereg kötelékében szolgált. A CIA számos alkalommal próbálta beszervezni, és tanácsadóként segítette kormányzati döntéseket előkészítő szervezetek munkáját. Összesen nyolc nemzetközi sikerű bestsellert jegyez, a Skorpió és a Homeland-sorozatok mellett olyan címeket, mint a Dragonfire vagy a War of the Raven; regényeit 20 nyelvre fordították le. Az Amazon által nemrég összeállított TOP20-as thrillerlistán három könyvével is szerepelt. Filmforgatókönyv-íróként pedig ő jegyzi többek között a Goldeneye (Aranyszem) című James Bond-klasszikust. Ő a szerzője a régóta várt Homeland – Carrie futása című regénynek, amely a sokszoros díjnyertes Homeland-tévésorozat előzményeit mutatja be. Jelenleg a Homeland történetének egy újabb darabján dolgozik. A könyvet a Comment:com lelke és motorja, Varga Attila Sixx fordította.
A Showtime sokszoros díjnyertes sorozatának – amely a New York Post szerint az amerikai televíziózás legjobb thrillerje – előzményregényében Carrie Mathison, CIA-ügynök bejrúti és iraki küldetésre érkezik, amely fenekestül forgatja fel karrierjét és a magánéletét.
A Carrie futása egyszerre komplex és feszes szerkesztésű. Elképesztő, ahogy felépíti a cselekményt. Ezért is kérdezném az írói stílusáról. Organikus írónak vagy cselekményfókuszú szerzőnek tartja magát? Ha az utóbbi, mennyire részletesek a vázlatai?
Ez esetben teljesen mellékes, hogy milyen típusú író vagyok. Mivel egy olyan könyvön dolgoztam, amely egy sikeres tévésorozatra épül, a szerződésemnek volt egy olyan pontja, hogy a vázlatokat nem csak a kiadómnak (HarperCollins), hanem a Homeland showrunnerjeinek és a stúdiónak is el kellett fogadniuk. Persze az is igaz, hogy egy ilyen vázlatból legfeljebb azt lehet kiolvasni, hogy milyen irányban indul el az ember, és egyébként sincsen kőbe vésve. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha a végeredmény jó, pont senkit nem fog érdekelni, hogy mennyire hűen követtem a vázlatot. Ez volt a helyzet a Carrie futásával is. Egyébként pedig köszönöm, hogy így értékeli a cselekményépítést. Tudtam, hogy sehova sem vezetne, ha valami rajongói könyvet írnék, mert csak olyan regénynek van értelme, ami önmagában is megállja a helyét. Vagy nem tudod letenni, és odaszögez a fotelhoz, vagy megette a fene az egészet.
Hogy jött egyáltalán a könyv ötlete? A Showtime kereste meg, vagy ön kopogott be hozzájuk? Mennyire kapott szabadságot Carrie történetének megírásához?
A kiadó és a stúdió döntötték el, hogy szeretnének egy ilyen könyvet még jóval azelőtt, hogy megkerestek volna vele. Én semmit sem tudtam az egészről, sőt akkoriban még egy percet sem láttam a tévésorozatból. A HarperCollins ötlete volt, hogy az egyik saját szerzőjükre bíznák a munkát. Azt mondták, hogy kezdettől fogva én jártam a fejükben. Tény, hogy csak engem kértek fel. Korábban egyébként minden hasonló megkeresést elhárítottam, ezúttal azonban a szerkesztőmnek és az ügynökömnek sikerült rábeszélniük. No meg megnéztem néhány epizódot a sorozatból és nagyon megkedveltem Carrie karakterét. Úgy éreztem, hogy egy férfi író számára egy bipoláris nő szemszögéből mondani el egy történetet, feltétlenül izgalmas kihívás. De mielőtt igent mondtam volna, szabtam néhány feltételt: 1. Én leszek az egyedüli szerző, csak az én nevem szerepelhet ekként a könyv borítóján. 2. Teljesen originális történetet írok meg, senki nem szólhat bele a dolgomba. 3. A showrunnerekkel és a sorozat íróival folyamatosan egyeztetünk, hogy az általam vezetett sztori és a tévésorozat cselekménye konzisztensek legyenek egymással (ez utóbbi ment a legnehezebben). Carrie háttér-sztorijához persze megvoltak kisebb részletek, de jóval kevesebb, mint gondolná. Például Princetonra járt (gondolom azért, mert a sorozat két alkotója, Alex Gansa és Howard Gordon is ott tanultak). Ugyanakkor azt már én döntöttem el, hogy a Michigan állambeli Dearbornban szülessen. Aztán Marylandbe költöztettem a családot, miután az apja elvesztette az állását a Fordnál bipoláris viselkedészavara miatt, amit Carrie tőle örökölt. Én találtam ki azt is, hogy ő és nővére, Maggie a Holy Trinity Highba járjanak középiskolába és még hasonlóakat.
A titkosszolgálati műveletek leírásai mesterien sikerültek és egytől egyig magával ragadóak. Hol tanulta ezeket a technikákat?
Nyolc kémregényt írtam meg eddig, köztük a Skorpió-sorozatot. Újságíró és haditudósító voltam a világ számos pontján, szolgáltam az izraeli hadseregben a hírszerzésen és segítettem kormányoknak is a tanácsaimmal. A CIA megpróbált beszervezni, sőt alá is vetettek az átvilágítási eljárásuknak. Azt gyanítom, hogy a hátterem miatt is akarta annyira a kiadó és a stúdió, hogy vállaljam el a Homelandet.
Meséljen nekünk azokról a kutatásokról, amelyeket a közel-keleti térség földrajzával és kultúrájával kapcsolatban végzett! Az aprólékosan kidolgozott részleteknek köszönhetően teljesen a helyszíneken éreztem magam. Ellátogatott a könyvben szereplő országokba és városokba? Mi volt a legnagyobb kihívás aközben, hogy hihetővé kellett tenni a történetet, noha nem minden esetben állt rendelkezésére minden információ.
Négy évig éltem a Közel-Keleten. Beszélek héberül, és arabul sem adnak el. Számos városban jártam azok közül, amelyekről írtam, legutóbb épp Kairóban. Való igaz, hogy Bejrút, ez az egykor lenyűgöző és szívfacsaró város szinte külön szereplővé válik a könyvben. Személyesen is ismerek embereket a régióban: zsidókat, muszlimokat, drúzokat... Írtam már korábban is a Közel-Keletről számos könyvemben, nem ez az első kalandom vele. A legnehezebb dolgom azokkal a helyszínekkel volt, ahol nem jártam, és amelyekről korlátozott mennyiségű információ állt rendelkezésemre, mint például az iraki Ramadi városa a háború tetőfokán 2006-ban. Belevetettem magam olyan tengerészgyalogosok beszámolóiba, akik a harcok idején ott szolgáltak. Bízom benne, hogy átjön, ahogy Carrie megéli mindezt a könyvben.
Önéletrajza szerint az izraeli hadseregben szolgált a hatnapos háború idején. Mi volt a feladata? Mi volt a munkája a katonai hírszerzésnél?
A hatnapos háború idején a SAYERET-nél szolgáltam, amely egy a Golan-fennsíkra (Szíria) telepített különleges egység volt. Az AMAN kötelékében pedig terrorelhárítói tevékenységet végeztem.
A könyvben azt is leírja, hogyan hallgatja le a Nemzetbiztonsági Hivatal az izraeli kémadásokat, így adja magát, hogy a nemrég napvilágot látott lehallgatási botrányra asszociáljon az ember. Nemrég értesült róla a közvélemény, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal és más amerikai belbiztonsági ügynökségek állítólag szövetséges kormányokra is dolgoztak. Véletlen szerencséje volt, vagy egy bizonyos barát szivárogtatott önnek a belső folyamatokról?
Szó sincs szerencséről. És tippet sem kaptam, már korábban is írtam erről a jelenségről. Például a Skorpió-árulás című regényemben olyan dolgokról számoltam be, mint, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal alapító okiratában is szerepel az egész világra alkalmazott megfigyelés, tehát ezek a lehallgatások lehetőségeinket figyelembe véve – beleértve a legfrissebb szimatolások ügyét is, amikor amerikai állampolgárok elektronikus levelezését törték fel kormányzati szervek – senkit sem érhettek valódi meglepetésként. Az igazság az, hogy minden kormány kémkedik minden kormányra, a „barátiakra" is. Ezért tölti életfogytiglani büntetését Jonathan Pollard, aki Izrael állam megbízásából gyűjtött bizalmas információkat az egyébként szövetséges Egyesült Államokról. De ha valaki igazán tudni szeretné, hogy is mennek ezek a dolgok, a Homeland – Carrie futásából bőven meríthet információkat.
Ahogy olvastam a könyvet, félre kellett tennem a cinizmusomat azzal kapcsolatban, hogy mennyire okosak és tehetségesek a kémeink. A Mitch Rapp-regényekben a néhai Vince Flynn gyakran pellengérezte ki az amerikai biztonsági és védelmi erők felelőtlenségét. Mikor történt legutóbb olyan a nemzetbiztonsági és kémelhárítási szerveknél, hogy valaki bajba került, amiért rosszul értelmezett jeleket vagy figyelmen kívül hagyta őket? Omar Faruk Abdulmutallab, az alsónadrágos merénylő (aki az alsónadrágjára szerelt bombát akarta felrobbantani a Northwest Airlines 253-as Amszterdam-Detroit járatán) vagy a bostoni maratonon történt terrortámadás egyik merénylője, Tamerlan Carnajev jut eszembe. Abdulmutallab apja figyelmeztette az amerikai hatóságokat, hogy fia terrorista. Carnajev esetében pedig az oroszok két ízben is figyelmeztették az amerikai kormányt, hogy iszlamista terrorszervezetekkel tart fenn kapcsolatot. A figyelmeztetések azonban süket fülekre találtak és bárki is volt az, aki úgy döntött, hogy nem veszi komolyan a jelzéseket, senki nem vonta felelősségre. Szóval nehezen hiszem, hogy a kémek, kémelhárítók és a főnökeik annyira hatékonyak lennének, hiszen egyértelmű jelzéseket kaptak, de a fülük botját sem mozdították. Mit gondol erről?
Hú! Még mindig meg tud lepni, hogy mennyire nem értik ezt a politikusok és a sajtó. Hogy nem vették észre ezek a zavarodott idióták? – üvöltik. Nos, elmondom, hogy működik a hírszerzés világa a valóságban. Általában csak egy apró információmorzsa érkezik egy forrástól. És láss csodát, az emberek gyakran hazudnak. Vagy csak pletykákat hallanak. Esetleg csak részben tudják, hogy pontosan mi történik. És akkor próbál az ember megerősítést szerezni. Mennyire megbízható a forrás? Honnan származik az információja? Mennyire megbízhatóak a forrás forrásai? Milyen indíttatásból osztja meg velünk az információit? Mennyit fizettünk neki? Mi van, ha valaki többet fizetett? Vagy jobban sakkban tartja? Igen, Carnajevről szóltak az oroszok. Ellenőrizni kell az információt? Természetesen. De ki ellenőrzi? Hogyan? Na, és mi van a forrással? Az Orosz Hírszerző Ügynökség (SVR), azaz a KGB utóda? Mivel az oroszok „még soha nem adtak téves információt", el kell hinnünk mindent bemondásra? Hát bocsánatot kérek! A valóságban soha, de soha nem mehetsz biztosra semmiben. Morzsákkal, apró részletekkel és feltételezésekkel dolgozol, amelyeket ellenőrizned kell, miközben sem idő, sem pénz nincs rá elég. Az óra ketyeg, csak éppen szemben a filmekkel nem egy nagy piros digitális kijelzőn futnak a másodpercek. Fogalmad sincs, mikor robban fel a bomba. És nincs mindig beépített embered az SVR-nél, Jaszenyevóban, hogy ellenőrizzen valamit, amit az Orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat elküld neked: mivel a kongresszusi képviselők éppen megvágták a költségvetésedet, csak mert aznap úgy ébredtek. És hogy a dolog még komplikáltabb legyen ügynökség más elvek mentén és különböző napirend szerint működik. Az FBI dolga a bűnüldözés. Ez azt jelenti, hogy a bizonyítékokat teljesen másként kell kezelniük, mint a CIA, akiket nem érdekel, hogy egy bűneset megáll-e a bíróságon, vagy sem, csak maga az információ. Tehát az ő együttműködésük finoman szólva is problematikus. És nem úgy kell ezt elképzelni, hogy valakinek a bácsikája hall valamit, és az az információ. Valóságos adatcunami érkezik be nap, mint nap. No és hogyan találod meg a kulcsot, ha épp csak annyi erőforrásod van, hogy minden tizediken tudod átrágni magad, miközben folyamatosan csökken a költségvetésed? A legrosszabb pedig az, hogy minél feljebb lépsz a washingtoni táplálékláncon, annál inkább tud új megvilágítást kapni a legapróbb hírszerzési adat is a pillanatnyi politikai széljárás szerint. Tehát a kérdésére válaszolva azok az információk, amelyek annyira egyértelműnek tűnnek az eset után, korántsem tűnnek annyira triviálisnak az eset előtt. És valóban, vannak magas pozícióban ülő emberek, akiket igenis felelősségre kellene vonni.
Mi a következő projekt?
Elképesztően jó visszajelzéseket kaptam a kiadótól és a stúdiótól a Carrie futásának megírása után. Több, mint tizenkét ország vette meg a fordítási jogokat és több másikkal folynak tárgyalások. Őszintén szólva, nem akartam egy újabb Homeland-könyvet írni, de annyira jó volt az élmény, hogy némi vitatkozás után végül már a következőt írom. Ez is előzménye lesz a tévésorozatnak, de a cselekménye a Carrie futása után játszódik.
(Az interjút köszönjük a XXI. század kiadónak.)
