Akitől el akarják venni a hatalmat, azt elhallgattatják

Történelmi pillanat volt, amikor négy Oscarra jelölték a Hillary Jordan regényéből készült Mudbound (Sárfészek) című filmet, ugyanis ez volt az első alkalom, hogy a Legjobb adaptáció kategóriában egy fekete nő is az esélyesek közé került. Annak, hogy az eredetileg 2008-ban megjelent könyvet megfilmesítették, Jordan azért is örül, mert úgy érzi, a mostani politikai helyzetben a története aktuálisabb, mint valaha. A Mudbound egy fekete és egy fehér háborús veterán különös barátságáról szól a negyvenes évek Amerikájában. Ronsel és Jamie együtt próbálják felülírni a rasszizmust és gyűlölködést, de kiállásuk egymásért tragédiához vezet. Hillary Jordannel telefonon beszélgettünk az Oscar-gála után regényének valós elemeiről, különleges narrációs megoldásairól, és arról, mikorra várható a folytatás.

Annak ellenére, hogy a rabszolgaság teljes eltörlését már 1865-ben kimondta az amerikai alkotmány, a déli államokban élő feketéket még sok-sok évtizedig nem tekintették egyenlőnek a fehérekkel. Másfajta szabályok vonatkoztak rájuk, kevesebb joguk volt, és sokan szinte ugyanolyan kiszolgáltatottságban és elnyomásban éltek tovább, mint korábban. Erről szól Hillary Jordan sokszorosan díjnyertes első regénye, a Mudbound – Sárfészek, amely 1946-ban, a Mississippi torkolatánál játszódik egy farmon, és a rasszizmus témáját dolgozza fel. A könyvben egy fekete és fehér család története szövődik egybe, párhuzamosan látjuk életüket, természettel való küzdelmüket és belső vívódásaikat. 

Hillary Jordan: Mudbound - Sárfészek

Fordította: Babits Péter, Athenaeum Kiadó, 2018, 320 oldal, 3699 HUF

 

A cselekmény fókuszában Laura és Henry szerelmének története áll, amely – mint kiderült – valós alapokon nyugszik, ugyanis a második világháború után a szerző felmenői is úgy döntöttek, hogy egy vidéki ültetvényen próbálnak szerencsét.  „A regény alapötlete azért volt magától értetődő számomra, mert a családi farmról szóló történeteken nőttem fel. A nagyszüleim egy évig éltek egy ültetvényen rettenetes állapotok között, később pedig rengeteg anekdotájuk volt arról az időszakról” – mesélte Jordan, hangsúlyozva, hogy bár a két főszereplő sorsát a nagymamájáról és nagypapájáról mintázta, a karaktereket teljesen más tulajdonságokkal ruházta fel, a fekete szereplőket pedig mind ő találta ki.

Regényének egyik érdekessége, hogy nincs mindentudó elbeszélője, hanem hat szereplő hat különböző nézőpontból meséli el ugyanazokat az eseményeket. „Valójában először csak Laura sorsát akartam megírni. Novellát terveztem belőle, de aztán egyre hosszabb és hosszabb lett, majd megjelentek más hangok is. Egy bizonyos ponton nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az egyetlen módja az egész történet elmesélésének, ha több perspektíva érvényesül egyszerre” – mutatott rá Jordan, aki azt is elmondta, egyáltalán nem volt könnyű rátalálni a különböző hangokra, sőt, többek között ezért is tartott hat évig megírni a regényt.

„A nehézségeket főleg az okozta, hogy a nézőpontokat képes legyek tisztán elkülöníteni egymástól, és hiteles dialektusokat kapcsoljak hozzájuk. A legnehezebben Jamie stílusára éreztem rá, mert az ő figurájában annyi ellentmondás rejlik. Van benne valami sötétség, ugyanakkor az emberek mégis vonzónak találják. Nehéz volt megtalálni azt a beszédmódot, ami mindkettőt kifejezi.”

Bár a könyvnek tulajdonképpen nincs főszereplője – hiszen hat egyenrangú elbeszélő van – az olvasónak mégis az a benyomása, hogy a cselekmény egyik fő mozgatórugója a fiatal fekete férfi, Ronsel történetszála, aki a második világháborúban az amerikai hadseregben harcolt hazájáért, visszatérve ugyanakkor képtelen újra beilleszkedni a déli ültetvényesek életébe. Jordan elárulta, az ő figurája sokáig nem is létezett, úgy tervezte, hogy a regény főként Henry, Laura és Jamie szerelmi háromszögéről fog szólni, míg a rasszizmus témája csak háttérsztori lett volna. „Talán két vagy három éve is írtam már, amikor megnéztem egy dokumentumfilmet a második világháborúban harcoló fekete katonákról. Ebben volt egy rész, amely Ronsel szakaszáról, a 7061-es tankos osztagról szólt. Amikor ezt láttam, hirtelen ráébredtem, hogy a fekete szereplőknek, Hapnek és Florencnek lehetne egy fia, aki ott harcolt ebben a szegregált seregben. Ronsel szerepe végül teljesen megváltoztatta a történetet, és ettől új megvilágításba került a diszkrimináció kérdése is.”

A Mudbound narrációs szerkezete valahol ezt a problematikát is visszatükrözi, hiszen az olvasó a három fehér szereplő nézőpontja mellett három fekete – Florence, Hap és Ronsel – hangját is „hallja”, miközben a regény egyik fő témája éppen az, hogy fehér társadalom sokáig nem engedte szóhoz jutni őket. Jordan szerint ez a téma azért fontos, mert aki tudja hallatni a hangját, az erőt képvisel, míg, ha valakit meg akarnak fosztani a hatalomtól, azt rendszerint megfosztják a beszéd jogától. „Abban az időszakban, amikor a regényem játszódik, a déli feketéknek nem lehetett véleménye semmiről, ahogy a nőknek sem. Például Henry sem beszéli meg Laurával a közös életüket érintő változásokat, egyszerűen csak közli vele, hogy egy farmra költöznek és kész. A feketék is évszázadokon át el voltak hallgattatva” – mondta, hozzátéve, hogy amikor erre ráébredt, megpróbálta a témát motivikusan is beépíteni a cselekménybe. „Sokáig nem tudtam mi lesz a történet vége, teljesen elakadtam annál a jelenetnél, amikor Ronsel sorsa eldől. Aztán egyszer csak elkezdtem azon gondolkodni, hogy miről is szól leginkább ez a könyv, és megkaptam a választ.”

Jordan azt is elárulta, hogy eredetileg a történet legrasszistább szereplőjének, az elviselhetetlen apósnak is lett volt saját szólama, ő kommentálta volna például a saját temetését a regény első és utolsó jelenetében. „A szerkesztőm és a tanácsadóm, Barbara Kingsolver azonban gyűlölte ezeket a részeket. Azt mondták, ha Papi hangján indítom el a könyvem, senki sem fogja elolvasni. Ez volt az oka annak, hogy végül lemondtam a mágikus realizmusról.”

A szerző egyébként nagyon sokrétű kutatást végzett a második világháborúról, a farmokról, a mezőgazdasági munkákról és a feketék korabeli helyzetéről, hogy meg tudja írni a könyvet. „Nagyon sok részletet kellett megismernem, hogy a történetet tényleg élővé tudjam tenni” – mondta el Jordan, aki úgy vélte, a leghasznosabbak az olyan személyes beszámolók voltak, mint például egy alabamai fekete ültetvényes visszaemlékezése. „Az ő története például nagyban segített megtalálni Hap hangját. Emellett egy háborús veterán egyes szám első személyben megírt élményeiről is elolvastam, aki a repülős osztagnál szolgált. Ezek mind hozzátettek a könyvhöz.”.

A könyv még mindig aktuális, Jordan szerint a diszkrimináció és a gyűlölködés olyan téma, amiről a jelenlegi társadalmi és politikai helyzetben  sajnos újra beszélni kell. „Ezt a könyvet 2000-ben kezdtem el írni és 2008-ban jelent meg, azután, hogy Obamát kinevezték. Soha nem gondoltam volna, hogy olyannyira releváns lesz később, mint amilyen most, Trump idejében. Azt hittem, hogy egy fekete elnök után sokkal messzebb jutottunk már Amerikában a rasszizmus megítélését illetően. A jelenlegi helyzet egyszerre meglepetés és hatalmas csalódás számomra” –  mondta, hozzátéve, hogy most még fontosabbnak tartja ezt a történetet, mint amikor elkészült.

Ezeket a könyveket olvassuk az Oscar-díj miatt

Vasárnapról hétfőre osztják ki az idei Oscar-díjakat, minket természetesen a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriája érdekel. A jó adaptáció új művet hoz létre, ideális esetben egy jó olvasó értelmezésében, sokszor pedig félreolvasásokkal vagy akár a szöveg megerőszakolásával. Az idei év legnagyobb esélyesei közé tartozik André Aciman romantikus regénye a Szólíts a neveden!

2011-ben megjelent második regénye után (When She Woke, Algonquin Books) éppen ezért döntött úgy,  hogy megírja a Mudbound következő részét, amelynek címe Fatherland lesz. Új könyve ott folytatódik, ahol az előző véget ért: Ronsel fiáról fog szólni, aki félig német, félig fekete, és Németországban nő fel apa nélkül. „Ezen dolgozom öt éve. Nagyon nehéz írni, mert amikor elkezdtem, még nem beszéltem németül egy szót sem, és Németországban sem jártam soha. Rendkívül sokat kellett kutatnom hozzá, és sok nehézséggel küzdöttem meg, de azt remélem, hogy ebben az évben már befejezhetem.”

A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2018/1. számában jelent meg.