Ha felmerül Banks neve, mindig az a takaros kis fehér szék jut eszembe, ami a Fegyver a kézben című Kultúra-regényének borítóján ágál, ártatlanul elrejtőzve a reflektorfényben, közvetlenül a gyanútlan olvasó szeme előtt, türelmesen várva, hogy az oldalak fogyásával rettenetes értelmet nyerjen a jelenléte. Ha valaki nem csak sok könyvet hagy az utókorra, de ráadásul egy olyan saját, komplex univerzumot is, mint ő, akkor valószínűleg mindenkinek más ugrik be elsőre az életmű felemlegetésekor. És Banks esetében, akár Iain, akár Iain M. könyveit nézzük, van miből válogatni – mennyiségileg és minőségileg is. Tragikus, hogy eddig is gazdag életművét 59 éves korában végleg lezárta a rák.

Banks 1954-ben született Skóciában, és a legtöbb nagy sci-fi íróhoz hasonlóan már gyerekkorában falta az inspirációként szolgáló zsánerkönyveket – azok közül is főleg a szokásos nagyokat: Robert A. Heinleint, Arthur C. Clarke-ot, Isaac Asimovot, és főleg Brian Aldisst. Ehhez képest első kiadott könyve egy szépirodalmi mű, a Darázsgyár volt 1984-ben: egy morbid rituálékat kiötlő, a világtól teljesen elidegenedett és elzárt, gyilkos 16 éves fiú egyes szám első személyben elmesélt kegyetlen, groteszk és sötét humorú története hatalomról, apáról és fiúról, vallásról és erőszakról. A nagy port kavart regény olyan döbbenetes, nyers jelenetekkel borzolta az idegeket, mint a főszereplőnek a nyulak ellen folytatott, csaknem egy teljes fejezetet felölelő irtó hadjárata: egyszerre felzaklató, gonoszul vicces és apokaliptikus. A Darázsgyár sikere után Banks felhagyott addigi alkalmi munkáival, amiket csak azért vállalt, hogy megélhetést biztosítson magának, amíg irodalmi területen bontogatta a szárnyait – innentől teljes egészében az írásnak szentelhette magát.

Bár már 1984-ben megírta első sci-fi regényét, a publikálással még várt – csak további drámák (Walking on Glass, The Bridge) után vette elő, és dolgozta át a kéziratot, ami 1987-ben, Emlékezz Phlebasra címen látott napvilágot. Ez volt az első könyv abban a sorozatban, amit Banks (sci-fi szerzőként: Iain M. Banks) élete főművének tartott: itt mutatta be a Kultúrát, azt a (közel) tökéletes csillagközi, poszthumán óriástársadalmat, ami a science fiction kevés tényleges utópiáinak egyikeként vonult be a műfaji kánonba. A Kultúrában, ebben a sok-sok egyenjogú faj alkotta hatalmas, évezredek óta fennálló galaktikus közösségben nincs többé nélkülözés, mindenki hozzájut mindenhez, ami az életéhez és a kényelméhez szükséges, ezzel pedig eliminálták a halált, a betegséget és többnyire a bűnözést is – még a szigorú értelemben vett törvények sem szükségesek többé. Ami tudatos rendfenntartásra ebben az ideális anarchiában szükség van, azt az Elméknek nevezett mesterséges intelligenciák látják el.

Miután Banks felépítette ezt a világot, először meglepő módon kívülről közelített hozzá: az Emlékezz Phlebasra morálisan ambivalens főhőse egy ellenséges, alakváltó zsoldos a Kultúra és egy másik nagy birodalom, az Idir háborújában. A hosszú, mégis sodró lendületű űropera nyers, durva, élő-lélegző, háromdimenziós karakterekkel operált, akik bár nem ismernek sem kegyelmet, sem félelmet, mégis esendőek, sérülékenyek, és az életben maradásuk sem garantált. Banks olyan mélyre hajította az olvasót a Kultúra és az Idir roppan fantáziadúsan felfestett filozófiai, vallási és katonai konfliktusába, hogy lehetetlen volt eldöntetni, melyik oldalnak kellene szurkolni – főleg, hogy a cselekmény fősodra mögött meghúzódott egy szépen kibontott, tiszteletre épülő kapcsolat is az Idirt szolgáló főhős és a Kultúra egy elszánt ügynöke közt.

Banks Kultúra-regényeinek sajátja, hogy nincsenek állandó szereplői. Az egyes sztorik más-más karakterekről szólnak, más-más világokon, más-más konfliktusokban, és az író fáradhatatlanul kidolgozta ezek legapróbb részleteit is, legyen szó akár az idegen kultúrák szokásairól, a társadalom működéséről, a jövő technológiai vívmányairól, a politikai helyzetről, vagy az utópikus eszméit erőnek erejével is terjesztő, és azt nem egyszer mocskos eszközökkel is megvédő „békés” birodalom finom ellentmondásairól. (Banks egyébként is szereti árnyalni saját képét a „tökéletes utópiáról”, ld. egy csoportnyi Elme összeesküvését a Holtpontban, vagy a Nézz a szélbe nehezen igazolható, dicstelen háborúját). A változatosság azonban nem csak a történetekben, hanem magában a történetmesélésben is tetten érhető. Az Emlékezz Phlebasra még egy könnyen követhető, akciókkal tűzdelt, lineáris űropera, A játékmestert már  hirtelen és merész szemszögváltások tarkítják, ráadásul mesélője ismeretlen az olvasó előtt, akihez alkalomadtán közvetlenül kiszól („Velem vagytok még?”), a Fegyver a kézben pedig több idősíkon bonyolódik, és mindjárt két prológusa van, amiből az egyik, nem akármilyen ravasz módon, a könyv végén található.

Banks prózája ötletes és erőteljes, leírásai roppant súlyúak, helyszínei és eseményei űroperához méltóan grandiózusak: menekülés egy űrhajóval egy szinte felfoghatatlan méretű másik hajó gyomrából 10 oldalon keresztül (Emlékezz Phlebasra), hatalmas, tucatnyi fajnak tucatnyi rétegen otthont adó, ősi mesterséges bolygók (Anyag), milliók, milliárdok, civilizációk hajszálon függő élete. És ahogy a Darázsgyár, általában a Kultúra-könyvek sem nélkülözik a humort, legyen az bármilyen sötét helyenként. A szerző talán legfrappánsabb „belső” poénjai az élő hajók beszédes elnevezései: az egyik kedvencem a főhős Korlátozó Tényező nevű hadihajója A játékmesterben.

Banks sosem tervezte „befejezni” a Kultúrában játszódó regényfolyamot, mondván, hogy addig fog történeteket írni ebbe az univerzumba, amíg nem fogy ki az ötletekből, és hogy ez a fajta felfogás harmóniában van magának a Kultúrának a külső hatalmakkal ellenálló, fennmaradásra, előrehaladásra törekvő eszmeiségével. Közben ugyanúgy írta szépirodalmi műveit (utolsó könyve, az Amerikában jövő héten megjelenő The Quarry egy 18 éves fiúról és rákban haldokló apjáról szól), és megjelent három olyan sci-fije is, ami nem része a Kultúra-sorozatnak (Sötét háttér előtt, Félemmetes géjpezet, A száműző); termékeny szerző volt, évi 1-2 könyvvel. A tudományos fantasztikum iránti, íróként való elkötelezettségét azzal magyarázta, hogy ebben a műfajban minden lehetséges, bármit megtehet benne, a szabadsága korlátlan: ellátogathat a múltba, a jövőbe, az űrbe, vagy akár egy földönkívüli szemszögébe. Pályafutása két aspektusa, pontosabban, a szépirodalom és a sci-fi közti különbséget hangszerhasonlattal érzékeltette: a szépirodalom egy nagyszerű, míves zongora, a sci-fi pedig egy katedrálisban elhelyezett orgona.

Banks halála megrázta rajongóit és írótársait – noha áprilisban maga adott hírt végzetes betegségéről, a váratlanságától így megfosztott tragédia nem bizonyult jelentéktelenebbnek. Többek közt Neil Gaiman is megemlékezett róla egy blogbejegyzésben, zseniálisnak, humorosnak, és nem utolsósorban, nagyszerű embernek írva le őt. Ránk hagyott munkásságát így összegezte: „Még a rossz könyvei is jók voltak, a jók pedig lenyűgözőek.”