A fősodorbeli médiába kevés képzőművész tud bekerülni, pláne rendszeresen, de Ai Weiwei pont ilyen: a Kínában nevelkedett, apjával száműzetésbe vonuló Ai fiatalon New Yorkba ment, ahol Allen Ginsberg, Keith Harring, Andy Warhol és egyáltalán a szabad művészet hatása alá került, majd egyre nagyszerűbb művészeti projekteket talált ki, de az csak folyamatában derült ki, hogy minden esetben közük volt a szólásszabadsághoz, az emberi jogokhoz.
Pár hete Ai Weiwei önéletrajza a hét könyve volt a Könyves Magazinon, mert az 1000 év öröm és bánat nemcsak egy kínai férfi művésszé válását meséli el, hanem egy család történetét is, amely minden esetben az elnyomó kínai kommunista hatalom keretrendszerében volt kénytelen megfogalmazni magát, az apa és a fiú esetében a művészet segítségével. Aj Csing, az apa felnövéstörténete is különleges: fiatalon egyhónapos hajóút után megérkezik Párizsba, ahol festeget, írogat, felfedezi a világot, a szabad alkotást. Ezután visszatérve Kínába hasonló élménnyel soha többet nem találkozott, örök ellenállásban vagy elnyomásban kellett alkotnia, a rendszer pedig különbözőképp büntette. Az apa rendkívül szomorú és bonyolult útja egyben Ai Weiwei útja is: gyerekként neki is mennie kellett lehetetlen helyekre az apjával, de közben megtanulta, hogy az önkifejezés lehetőség saját integritásának, vagyis normalitásának megtartásában.
Az apa és a fiú is íróként vagy képzőművészként is dolgozott azzal, hogy kialakítsa a viszonyát a kínai kulturális hagyománnyal, ennek egyik első provokatív eleme volt az a fotósorozat, amelyiken egy vázát tör össze.
A New York-i évei alatt Ai Weiwei az anyagot és a technikát kereste, majd előbb a fotózásban megtalálta az elbeszélés és láthatóság eszközét, később pedig a ready made felé fordult. Fekete-fehér fotósorozatán szimbolikus helyeken fotózza le szimbolikus tettét, a bemutatást. Már fiatalon azzal kísérletezik, hogy ő maga ne csak alkotóként, hanem szereplőként is részese legyen a műnek. Ezek főleg az utóbbi évek munkái miatt tűnnek kifejezetten fontosnak.
Ai Weiwei művésszé, majd globális jelenséggé vált, amivel párhuzamosan a hagyományos művészi megszólalásmódokat politikai akciókká alakította úgy, hogy mindkettőt ugyanaz az esztétikai szándék vezérelte: leleplezze az elnyomást. A társadalmi felelősségvállalás vagy a közéleti megszólalás is az alkotói folyamat részévé vált, mert a Kínából Amerikába érkező fiatal művészt mindig az izgatta, hogy a körülötte lévő valóságtapasztalatról fogalmazzon meg állításokat: ezért teljesen értelmetlen szétszálazni, hogy meddig művészet és mikortól politika valami. Minden nyilvános megszólalás, ami a köz ügyeivel foglalkozik politika is (nem pártpolitikai értelemben). Az ősi kínai vázán megjelenő Coca-Cola felirat is ennek a bizonyítéka: a kapitalizmussal a pénz uralma és elnyomása jelenik meg a társadalomban, a hagyomány történetiségével szemben a márka sztorija állt, az egyedivel szemben a terméké.
Akkoriban Andy Warhol kritikai művészetfelfogását nemcsak a nyugati, hanem a kínai rendszerre is tudta használni: a két világot hiába különböztette meg alapjaiban egy csomó minden, Warholnál Ai Weiweinél Mao Ce-tung is popartos hangulatban tudott feloldódni, akárcsak Marilyn Monroe.
Miközben a hetvenes-nyolcvanas években nemcsak minden műalkotássá válhatott, így megkaphatta a maga egyediségét, hanem a műalkotások sorozatokban is elkészülhettek.
A műalkotás a fentiek következtében maga is termékké válik, és egy különleges csavarral Ai Weiwei élete előbb műalkotássá, majd maga is termékké vált.
Amikor Ai Weiweien rajtaüt a rendőrség, akkor telefonjával egy tükörben készít egy dokumentarista fotót, mert az élete a művészet, és az ikonikussá váló fotót végül Legóból kirakja.
Az egyik teremben hat, legalább 180 cm magas, 5-6 méter hosszú, látszatra is súlyos téglatest állt, amibe picike ablakokon keresztül lehetett belesni. Ai Weiwei életének központi metaforája valószínűleg a mindent megfigyelő tekintet lenne: a kínai állampárt rendszerszintű megfigyelései, a bebörtönzése alatti folyamatosan jelenlévő őrök mind-mind felszámolták Ai Weiwei magánéletét, aki ezt mégis valahogy saját maga védelmére tudta fordítani. Ha nemcsak az állampárt, hanem mindenki figyeli vagy megfigyeli őt, akkor az biztonságot jelent, ezért amikor kiszúrta, hogy megfigyelik, akkor bekamerázta a lakását, hogy az életét kitegye az internetre. Így válhatott az élete is műalkotássá.
Ezekben a hatalmas, szarkofágoknak látszó konténerszerű építményekben megfigyelik az őrök a rabot, mi az őröket és a rabot (egy másik térben azt is kipróbálhattuk, milyen, ha megfigyelnek minket). A hat jelenet azért különleges, mert az önéletrajzi könyvéből kiderül, mentálisan és fizikálisan is milyen nehéz volt a börtönben, hogyan próbálták megtörni, és hogy végülis ő nemcsak mindenre emlékszik, de újraalkotva, új jelentéssel művészete részeként tudja megosztani a kiállítóterekben. Mert valakinek ezt a történetet is el kell mesélnie.
Az Albertina múzeum igazgatója felvezető videójának legelső mondatában Ai Weiweit alapvetően egy Edward Snowdenhez vagy Julian Assange-hoz hasonlatos emberjogi harcosként mutatja be, akinek a képzőművészet a nyelve vagy eszköze: láthatatlan ügyeknek ad láthatóságot. Az ő művei politikusak és provokatívak, mert személyesek. A politika és a művészet, a politika és az élet vagy az élet és a művészet soha nem volt szétválasztható Ai Weiwei életében, sőr már az apjáéban sem, hiszen a rendszerellenes jobboldali költő, Aj Csing életét és művészetét legszívesebben teljesen kiradírozták volna. Ha egy pár éves kisfiúnak az apjával kell tartania a száműzetésbe, vagyis szembesülni a teljesen felfoghatatlannal, akkor érthető, hogy művészet, politika és magánélet hármasa nem szétválasztható. Sőt ennek a hármasnak a természetes egységét ábrázolja Bécsben, amikor hat cellában mutatta meg a börtönét, ahol felnőtt, ismert művészként és aktivistaként nyolcvan napot töltött, és ahol folyamatosan két őr vigyázott rá evéskor, alváskor vagy fürdéskor.
Az 1000 év öröm és bánat című könyv egyfelől egy ismert ember jól megírt memoárja, miközben a művésszé válás regénye, egy apa története, akit a kommunista rendszer különféle módokon próbál elhallgattatni, egy kínai család története, amely igyekszik túlélni a kommunista rezsimet és végül egy művész ars poeticája, aki saját élettörténetén keresztül mutatja be, hogy az alkotó is a mű része, sőt sok esetben az élet is egyfajta műalkotás. Ai Weiwei művei egy olyan korszakot mutatnak be, amelyben a személyiség felszámolódik a nyilvánosságban. A megfigyelés, a börtöncellák, a tükörbe vakuzott szelfi is ugyanúgy arról beszélnek, hogy a hatalom határozza meg az ént, ahogy az a borzasztó eset is, aminek a végeredménye egy névsor volt a kiállításon: egy földrengés következtében egy iskola több ezer tanulója hunyt el, de a helyi önkormányzat és rendőrség nem különösebben igyekezett a végére járni annak, hogy mi történt, és hogy pontosan kik haltak meg. Ai Weiwei internetes közösségében szervezett csapatot, nyomozni kezdtek, végül összeállt egy névsor. Ez a névsor a hatalmat és a hazugságot leplezi le, műalkotásként örökké fennmarad - ennyi minden történik egy-egy Ai Weiwei alkotás mögött.
