A Gustave Flaubert és Gertrude Tennant közötti mély barátságnak eddig nem szenteltek különösebb figyelmet az irodalomtudósok, sőt azt is csak kevesen tudták, hogy a világhírű szerző és az addigra London legelőkelőbb társasági dámájává érett asszony között milyen életre szóló, szerelminek is mondható kapcsolat volt. Ám a közelmúltban kiadásra került 24 egymásnak írt levelüket tartalmazó kötet most az irodalmi közvélemény figyelmének közeppontjába repítette a kapcsolatot. Flaubert-ről eddig azt tartotta az irodalomtörténet, hogy magának való, távolságtartó ember volt, ám most ezeknek a leveleknek köszönhetően kiderült, hogy érzékeny, szerető ember lakozott a kemény álarc mögött. Pedig általában könyörtelenül bánt a nőkkel, az életben és a műveiben egyaránt, Gertrude Tennant-nal való kapcsolata (amely fiatal korától kezdve egészen élete végéig tartott) egészen más, intim, a szerelmes gondolatokat sem nélkülöző megértő barátság volt.
A normandiai Trouville strandján találkoztak először 1842 nyarán. A kis halászfaluban volt Flaubert apjának nyaralója és a fiatal Gertrude szintén ebbe a faluba érkezett nyaralni Párizsból a családjával. A 20 éves, álmodozó jognövendék, Flaubert és a nála két évvel fiatalabb jó családból származó, ám szegény Gertrude gyorsan megtalálták a közös hangot, rengeteget sétáltak a parton, verseket olvastak és flörtöltek egymással.
A barátság a nyaralás után is folytatódott, Flaubert sok időtt töltött Gertrudéknál párizsi otthonukban, az első fennmaradt egymásnak írt levél pedig 1844-ből való. Bár Flaubert sosem kérte meg a kezét, mélyen kötödött Gertrude-hoz, az asszony egy később írt novellájában még egy szenvedélyes csókról is megemlékezik, amit a párizsi operában adtak egymásnak. 1846-ban mégis megszakadt a kapcsolat, amikor Gertrude visszatért Londonba, hogy megfelelő férjet találjon magának; hozzá is ment az unalmas Charles Tennanthoz, egy korábbi parlamenti képviselőhöz, aki nem mellesleg kétszer olyan idős is volt, mint ő.
Flaubert 1851-ben Londonba látogatott, mégsem kereste meg az asszonyt, csak 1857-ben küldött neki egy példányt a Bovarynéból, azzal az ajánlással, hogy "egy soha nem múló vonzódás előtti tisztelgésből küldi...a Trouville-parti és a champs-elysée-i hosszú olvasások emlékéül."
"Megmondom őszintén, meg vagyok döbbenve - írta Gertrude válaszában Flaubertnek - hogy tudott a maga képzeletevél és csodálatos érzékével minden iránt, ami szép ... örömet találni egy ilyen ocsmány könyv megírásában?" A levél mellé elküldte George Eliot Adam Bede című regényét is, ám ezt Flaubert válasz nélkül hagyta, helyette megírta a szenvedélytől és bujaságtól túlfűtött Salambót.
Teltek az évtizedek és legközelebb csak akkor hallottak egymásról, amikor Gertrude megözvegyült. 1876-ban, a nő párizsi tartózkodásának idején többször is találkoztak, Flaubert meghívta őt Turgenyevvel, Victor Hugóval és Maupassant-nal való találkozóira. Londonba való visszatérése után pedig eddig nem ismert intenzív levelezés kezdődött meg köztük. Az öregedő író újra szerelmes szenvedéllyel túlfűtött leveleket írt az asszonynak: "Hogyan fejezhetném ki azt az örömet, amelyet a maga látogatása jelentett nekem?" "A hosszú évek alatt amit egymás nélkül töltöttünk nem is volt talán egyetlen nap sem, amikor ne gondoltam volna önre." "Tudja hogy szólítom önt mélyen magamban, mikor önre gondolok? Ma jeunesse (Ifjúságom), így hívom." A szerelmes hódolat mellett voltak olyan levelek is, amelyekben a nehéz anyagi helyzetbe került író pénzt kért az asszonytól, mert unokaöccse teljesen kisemmizte.
Ám hiába volt Flaubert szenvedélye, sosem találkoztak újra. 1880-ban az akkor 59 éves Flubert meghalt, Gertrude pedig aki egészen 1918-ig, 99 éves koráig élt, az író halála után segített Flaubert nővérének a hagyaték gondozásában.
