Barnás: Katasztrofális helyzetekbe kormányoztam magam

Rostás Eni | 2014. május 13. |

_PJ27533.jpgFotó: Művészetek Palotája, Posztós János

Ismerünk olyan képet Tolsztojról, amin mosolyog? – kérdi szinte fenyegetően az Író a közönségtől, csapong és erősen gesztikulál, küzd, hogy megértsük, amit mondani akar. Többször kijavítja önmagát, így nem beszélünk, mondja, túlharsogja beszélgetőtársait, de akármilyen kusza gondolatsorba kezd is, a végén mindig tudja, hogy hová akart kilyukadni. A hallgatóság meg gondolatban lohol utána zsúfolt egyszobástól bányavárosi hétköznapokig, katedra mögül üres múzeumi terekig. Kiderül, hogy mi köze Nietzschének a gyerekvállaláshoz, hogyan találhatjuk meg önmagunk, ha tizedmagunkkal kell osztozni a takarón, milyen apai örökséget hozott magával a szerző, és miért nem tudja megfogalmazni, hogy mit jelent számára a barátság. A Művészetek Palotájának kortárs irodalmi sorozata, a Literárium ezúttal Barnás Ferencet látta vendégül. A szerzővel Jánossy Lajos beszélgetett gyerekkorról, kortárs művészetek közti párbeszédről, és arról, hogyan lehet a nincset valamivé formálni.

Sosem futok busz után. Irodalmi estre is csak akkor szoktam, ha egy váratlan baleset miatt a gondosan megtervezett útvonal borulni látszik, és a cél csak a város megkerülésével elérhető. Futottam, mert tudtam, hogy ha egy Barnás-est elejéről maradok le, akkor könnyen lehet, hogy a közepét és a végét sem fogom érteni. Székem is lett, az utolsók egyike, két és fél óra barnási fogalommagyarázatot követően pedig egy tucat, egyelőre még megválaszolatlan kérdés sorakozott fel mellé. A látszólag banális, eszköztelen nyelv mögötti jelentés az igazán fontos, vallja Barnás, és ez az est folyamán többször is bebizonyosodott. A mi dolgunk annyi volt, hogy megpróbáljunk értelmezni mindent, ami a nyelv mögé került.

Kordzakó – Világosbarna, kissé elnyűtt, de annál fontosabb. Olyan bőszen keresi a kezdés előtt pár perccel, mintha abban lakozna az ereje. A színpadon aztán hamar lekerül, de az erő megmarad  túlbeszél meghívott vendéget, műsorvezetőt.

Kezdetek  Saját pályája kezdetének nem az Az élősködő megjelenését tekinti, hanem azokat a pillanatokat, amikor először kezdett jegyzetek segítségével írásban gondolkodni. Írás közben nem gondolja magát írónak, ám ekkor szembesül a megoldásra váró problémásabb ügyekkel. Több, mint 10 évnek kellett eltelnie, mire eljutott odáig, hogy a magának feltett kérdéseket a gyerekkor környékén kell keresni, ám ha ma megkérdeznék tőle, hogy mik voltak ezek a kérdések, zavarba jönne, és csak sablonválaszok jutnának az eszébe. Ki vagyok, honnan jöttem, miért nem tudom megoldani a problémákat.

Monológ – Egy jó orvos azt mondaná, hogy az írói lét egyik szimptómája a monologizálás, válaszolja mikor az írás és a benne zajló monológok rögzítése közé vonnak párhuzamot. A világ nem monologikusan működik, de ha megkapargatjuk a felszínt, rájövünk, hogy a háttérben mégis ott húzódnak bizonyos nagymonológok. Úgy véli, ha az író el tudná kapni azt a momentumot, amiből a monológ ered, vagy ami a monológot körbeveszi, és összetettebb formát, hangot, színt adna neki (vagyis meglenne a dramaturgiája), akkor rögtön nem is lenne szüksége erre a kifejezési formára.

_PJ27454.jpgA saját magához való hozzáférés útja – Az embernek 10 testvér mellett nem könnyű rátalálni saját énjére. Barnás egy tizenegy tagú lélekhez hasonlítja magát, ám ha a családjáról szeretne beszélni, kénytelen olyan konkrétumokra hagyatkozni, mint a 12 ember huszonvalahány négyzetméteren. (Az esten egyikük sem vesz részt, ezért sokkal szabadabban beszélhet róluk, vallja be, van is mit, mert mindegyikük egy külön ügy.) Ilyen helyzetben az ember egyrészt tudatosan lát és érzékel dolgokat, másrészt öntudatlanul, ám amikor megpróbálja rekonstruálni ezeket a tapasztalásokat, az a dolga, hogy alámerüljön az öntudatlan mezőkbe, és valamilyen matériát találjon, aminek segítségével megmutathatja, amire ott bukkant. Az írónál ez a matéria a nyelv.

Apa – Ha testvérei mindegyikét egy külön ügynek nevezte, akkor az apjáról egy született regényfigura jut eszébe. Erős, határozott gondolkodással igazgatta gyerekei életét a hatvanas években, amit Barnás szerint nagyon jól csinált, hiszen mindahányan túlélték azt az időszakot. Szépirodalmi műveket sosem vett a kezébe, de természettudományos olvasmányokat örömmel forgatott. Nagy autodidakta volt, így sajátította el minden újabb szakmáját, borászatot, fényképészetet, kegytárgyazást. A kultúra nem érdekelte, önmagával, a belé kódolt világgal és az őt körülvevő valós problémák megoldásával törődött, és ugyan olvasta a könyveit, de elég szigorú véleménye volt fia teljesítményéről. (Már nem él, de ha élne, ezt a bekezdést sosem olvashatná senki, Barnás szerint ugyanis letiltana mindent, ami róla szól.)

„Folyamatosan katasztrofális helyzetekbe kormányoztam magam”  19 éves kora környékén nagy hatással volt rá Nietzsche Im-ígyen szóla Zarathustra című munkája, új embert akart teremteni, és ez össze is jött, méghozzá egy gyerek formájában. Nietzsche azért kicsit jobb, mintha Az új ember kovácsát olvastad volna Makarenkótól, teszi hozzá Jánossy, nevetünk, de Barnás már a szénnél és a papírnál tart, és felidézi bányában, vagonrakodóként, mozgókönyvtárosként töltött éveit. A régi időket nem szabad elfelejteni, vallja, és 55 évesen már könnyű ezekről az időkről beszélni, ám szinte kamaszként az ember nem gondol bele, hogy hová sodorhatja az élet. 18 évesen vidékre került egy bányászvárosba, és mivel nem vették fel képesítés nélküli tanárnak egyik szakközépiskolába sem, addig ismeretlen világokba kellett alászállnia. Kegyetlen, de tiszta szívű emberekkel dolgozott együtt napi 15 órát, 300-400 forintos fizetésért. Ezt a világot minden kegyetlensége és korlátja ellenére mégis szépnek tartja, mert a benne élő emberekben legalább volt egyenesség. A szofisztikált kinyilatkoztatások sokkal jobban fájnak neki, sokkal jobban zavarják, ők viszont minden szépítgetés nélkül voltak brutálisak, sokszor azért, mert máshogy nem tudták kifejezni magukat. Világuk Barnás egyik legmeghatározóbb kortárs irodalmi élményéhez, Hajnóczy Péterhez is visszacsatolható, hiszen ez a fajta tiszta brutalitás számára sem volt ismeretlen fogalom.

Emlékezet/fantázia/rekonstrukció – A három kölcsönhatásban álló fogalom említésére a budai szanatóriumról kezd mesélni, ahol gyerekkorában hetekig vendégeskedett, ám erről az időszakról nem konkrét emlékekre, inkább csak szagokra, érzetekre emlékszik. Írás közben próbál a konkrétumokhoz kötődni, de ha összetettebb világok létrehozása a cél, akkor el kell szakadni ezektől – ilyenkor lép be az alkotói folyamatba az emlékezet.

Barátság – Mi jut eszedbe a barátságról, kérdezi Jánossy, ám ő nem tud válaszolni a kérdésére. Szerencsére elérkezünk az est azon részéhez, mikor vendégek tűnnek fel a színpadon, felmentőseregül egykori kollégája, Csalog Gábor zongoraművész, és egykori tanítványa, Kokesch Ádám képzőművész érkezik. (Meg kell említenünk Horváth Illést is, aki az est folyamán Barnás műveiből olvasott fel, egészen kiválóan.) Csalog azonnal igent mondott arra, hogy eljátszik néhány darabot (Schubertet, Kurtágot, Ligetit), ám azt, hogy a színpadra is odaült mellé, Barnás a barátság fogalmi körébe sorolja. Még a tanári évekből ismerik egymást (ráadásul Gábor öccse, Benedek, Barnás egyik testvérének volt a csoporttársa a konzin), ám sokáig elmentek a másik mellett, néha köszönés nélkül. Ezt Barnás egyszer szóvá is tette, ám arra nem számított, hogy kollégája válaszul mosolyogva kérdezi majd, hogy miért is kellett volna köszönnie. Csalog úgy emlékszik, hogy az őt leginkább egy Dosztojevszkij-regényhősre emlékeztető Barnás szeretett volna barátkozni vele, ő viszont mindig elmenekült előle. Szeretett volna, hiszen azt gondolta, hogy miután bekerült a körbe, ez a nagy tehetségű zongorista, akinek művei akkora hatással voltak rá, szóba áll majd vele. Nem így történt, bár Csalog szerint ez azzal magyarázható, hogy ő senki mással sem állt szóba. Akkor még nem jöhetett létre az a fajta párbeszéd, ami ma olyan fontos mindkettőjüknek – a zongoraművész szerint ennek okát abban kell keresni, hogy ma már ő is szerző (5 éve komponál az előadóművészet mellett), tehát egyenrangú felekként folyhat a diskurzus.

_PJ27513.jpgCsalog Gábor, Kokesch Ádám, Barnás Ferenc, Jánossy Lajos

Kokesch Ádám 15 évesen ült be először Barnás óráira a menekülttábor hangulatú Kisképzőn, ahová művészek gyerekeit, és olyan fiatalokat vetett az élet, akik nem illettek bele semmilyen oktatási rendszerbe. Az osztály és az oktató között nem tanár-diák kapcsolat volt, Barnás a dialógus lehetőségét mutatta fel nekik, tanácsokkal látta el őket  a zenei interpretáció fontosságáról mesélt, és olyasmikről, hogy a filozófus miért falazza be a tengerparton álló háza tengerre néző ablakát. Kokesch is felemlegeti a legendás esztétikavizsgát, amiről a tavalyi Margón már Till Attila is mesélt, majd hozzáteszi, hogy Barnás sosem vonta bele magát a rajongásukba, mindig egy egzaltált, tépelődő figurát hozott, aki számára a kérdések voltak az igazán hangsúlyosak. Csalog játéka tisztán hallható, ám Kokesch ma estére választott installációi „a tapintat legkomolyabb gesztusaiként” alig észrevehetően mutatják meg magukat az Üvegterem ajtaján, inkább csak diszkréten meghúzódnak a sarokban. A kivetítőn felvillanó installációgyűjteményt viszont nem ússza meg, és ennél a pontnál elérkezünk a Tanár és az Író újabb énjéhez, a Múzeumi Emberhez. Barnás az Ernstben sokat őrizte volt tanítványa munkáit, „tárgyai” furcsa pozíciókba vitték el, ám egy évekkel ezelőtti, Képzős kipakoláson még igen éles kritikát fogalmazott meg velük szemben. Miért van erre szükség, kérdezte, ahogy egy olyan ember bántja meg a másikat, aki egyáltalán nem ért ahhoz, amiről kinyilatkoztat.

Átjárás és párbeszéd a kortárs művészeti ágak között – Egy jó író kell, hogy értse a zenét, hiszen a szöveg is hullámzik, ritmusa, dallama van, véli Csalog, a zenészek viszont félő, hogy nem olvasnak eleget. Barnás jobban ért a zenéhez, mint ő az irodalomhoz, hiszen ő sosem volt szerző, még annyira sem, mint amennyire Barnás zenész. Mikor az óráira járt, Kokesch épp A varázshegyen rágta át magát, az Élősködő pedig kultkönyvként futott végig képzőművészi körökben. Saját munkáinak fő motivációs bázisa a gyerekpszichológusok által használt világjátékhoz hasonlít, a felnőtt a gyerekek által teremtett világot figyeli, kérdéseket tesz fel, de nem irányít. Célja, hogy kitágítsa, flexibilis jelrendszerré formálja ezt a világot, és ebben művészete Barnáséhoz hasonlít.

Tolsztoj – Tolsztoj nem csak írói, hanem egyfajta életprogramként is megjelent az életében, és bár sosem viszonyította magát hozzá, komponálási módszerei sokszor eszébe jutottak. Nagy zavar közepette talált rá a tolsztojanizmusra, ami akkora hatással volt rá, hogy még a könyvtárát is elajándékozta, mert úgy gondolta, nem birtokolhat semmit. Sokat segített neki ez az időszak, és úgy érzi, ma még sokkal közelebb állnak hozzá Tolsztoj művei. Bár nem ismeri igazán a munkásságát, két könyv mégis nagyon nagy hatással volt rá – a Mi a művészet? című teoretikus munka, még a sok konzervatív és vállalhatatlan gondolat ellenére is, valamint az avantgárdnak tekinthető Ivan Iljics halála.

Banalitás – A Másik halálra terelődik a szó, Barnás pedig elmeséli, hogy a hétköznapok banalitását visszaadni a szövegben komoly kihívás. Nem baj, ha nincs nagyon elemelve a szöveg, ha úgy szólal meg, ahogy azt a mindennapokban halljuk. Az a fontos, amit a nyelv látszólagos megmunkáltsága, eszköztelensége mögül szól az olvasóhoz.

(Az idei évadzáró Literáriumot június 9-én rendezik, a vendég Kántor Péter lesz.)