Fotó: Valuska Gábor
Ha az ember többször is ellátogat egy író felolvasóestjére, könyvbemutatójára, neadjisten pódiumbeszélgetésére, könnyen szembetalálhatja magát néhány ismerős történettel. Barnás Ferenc estjén nem fenyegetett a déjà vu veszélye. Ő ugyanis nem tart felolvasást, nem mutat be könyvet, és egy kézen megszámolható, hány pódiumbeszélgetésen vett részt eddig. Az Aegon-díjasokkal teletűzdelt Margón (Esterházy, Térey, Grecsó) mégis megtörte a kevésbé olvasóbarát hagyományt, és rendületlenül válaszolt Winkler Nóra kérdéseire. Sőt, még a fuvola is előkerült.
Barnás, az Író
Annak ígéretével érkeztem a Petőfi Irodalmi Múzeumba, hogy megtudom, ki az a másik Barnás. Ez persze nem igaz, nem ígéri senki, inkább csak reménykedik benne. Mivel arról is csak homályos fogalmaim vannak, hogy kicsoda az egyik, kaland lesz, játék és kockázat, ahol még az is kiderülhet, hogy teljesen másmilyen, mint ahogy elképzeltem. A szerző, aki nyilatkozni is alig szokott (mi az Aegon-díjat bejelentő sajtótájékoztató után beszéltünk vele – a szerk.), tömött teremmel néz farkasszemet, kicsit úgy, mint aki nem tudja, hol van, vagy ha tudja is, nem hiszi el, hogy az emberek tényleg miatta jöttek.
A mostani, kitüntetett figyelemhez eddig nem tapasztalt hasonlót, bár a szakmai odafigyelésre sosem lehetett panasza. A közönségről nem tudott, de ezt nem is tartja problémának. Ha a könyv kikerül az olvasókhoz, akkor „az írónak már olyan sok köze nincs hozzá”. Barnás mindig figyel arra, hogy ne a szerző személye legyen a középpontban, bár tudja, hogy kell valami plusz, valami érdekesség, ami munkái felé fordítja az olvasót. Ha eddigi négy regénye nem tenné elég érdekessé, még legalább három dolgot (utcazene, tanítás, múzeum) tudnék felsorolni, ami igen. Szerencsére erre nincs szükség, elég, ha könyvei beszélnek helyettem. Nagyon köszöni a „kitüntető nemtudommit”, és főleg annak örül, hogy a Másik halál olvasóközönsége megnőtt. „Mintha az emberek bátrabban, szívesebben szállnak alá ebbe a nehéz világba, amit ez a könyv mutat". A siker nem lehet szokatlan, emlékezteti a közönséget, és talán a szerzőt is Winkler, hiszen harmadik könyve, A kilencedik is komoly eredményeket ért el. Barnás szerint az volt a kérdés, hogy első két munkájával mennyire törte át az olvasóközönséget, a könyv pedig jelöléseket nyert, nem díjakat. (2010-ben 2009 legjobb külföldi regényének díjára jelölték az Egyesült Államokban, és a Nemzetközi IMPAC Dublin Irodalmi Díjra is jelölést kapott – a szerk.)
Ha volt is hezitálás, most már nem kérdés, hogy író vagy, A-ligás, írta laudációja végén Keresztury Tibor. De vajon van-e írói öntudata Barnás Ferencnek? Állítólag aki regényt ír, az író, hangzik a válasz a nagyon nehéz, ám ugyanakkor nagyon egyszerű kérdésre. Kamaszként azt gondolta, hogy író az, aki olyan világot tud megmutatni az embereknek, ami a lelkükben marad. Olyanokból, akik az ő világában az írót jelentik, kevés van, és semmiképpen nem merné magát közéjük sorolni. Azt mondja, amikor kijelenti, hogy kérem, ő író, egy kiváltsággal ajándékozza meg magát. Folyamatos párbeszédet folytat a benne élő íróképpel arról, hogyan közelíthetné meg a kamaszkori ideálját, hiszen a lényeg nem az ismertség, hanem az, hogy a munka mennyire épül bele az emberek életébe. A szerző ennél a pontnál jelenti ki először, hogy zavarosan nyilatkozik, honnan is tudhatnánk, mit gondol. Ha nem értjük, szóljunk nyugodtan. Tessenek szólni, vagy kézzel inteni, jut eszembe a klasszikus, pedig majdnem biztos vagyok benne, hogy a saját fülemmel még sosem hallottam. Egyetlen kéz sem lendül. Mindenki ért mindent, vagy csak nem szívesen vallja be, ezért inkább hallgat örökre.
„léttel kapcsolatos vizsgálódások”
Elhangzik egy részlet Az élősködőből (magyar hangja: Simon Kornél), Barnás arcát figyelem, lehetetlen olvasni róla. Falun azt mondanák, meglátszik rajta az élet. Első könyvében a kórházhoz, mint lakótérhez való mágikus vonzalmáról írt, a kórház és a múzeum között azonban van némi hasonlóság, véli Winkler. Szervesen kapcsolódnak az élethez, de épp az élet hiányzik belőlük. Jó megfigyelés, mindkettő zárt tér, amely magán kívül hagyja a külvilágot, helyesel Barnás, és újra megjegyzi, hogy szóljunk rá nyugodtan, ha érthetetlen, amit mond. Csend. Az élősködőben a betegségen keresztül rezegteti hősei tudatát, a kórház biztosítja a mindennapok esszenciájához szükséges figyelmet. A lélegző emberek tudatáramlásán keresztül definiálja újra az ügyeket, amelyek foglalkoztatják. Ezek a dolgok talán jobban követhetőek a múzeumban, hiszen mindenkinek van némi fogalma arról, hogy milyen az, amikor „angyal száll el felettünk”. Az efféle szerencsés együttálláshoz a jó művek mellett jó nézők is kellenek, ám a múzeumot sosem használta terepül az anyaggyűjtéshez, nem ezért figyelt. Bár Az élősködő erősen testi, erotikus mű, Barnás nem félt attól, hogy ilyeneket vár majd tőle az olvasó. Szerinte jogosak voltak a kritikák, amelyek az első munka problémáit bírálták, de nagyon sok évet töltött a könyvvel, ezért a védelmében hozzátenné, hogy pozitív kritikák is születtek. Mintha bárki előtt is védeni kellene magát. Az Egyesült Államokban máshogy viszonyultak a könyvhöz, jelentős folyóiratokban jelentek meg részletei, sőt az is nagyon valószínű, hogy egy angolszász olvasó fejében konkrétabb kép él a szerzőről. Ugrunk a második könyvre, 2000-ben járunk, a Bagatell hősét ismét Simon Kornál szólaltatja meg.
„akusztikával megédesített depresszió”
Bár az írót általában idegesíti, ha a könyveiben keveredő valóság és fikció arányáról kérdezik, Barnás esetében mégsem tekinthetünk el komoly utcazenész múltjától. A szerző ezen a ponton nem azt akarja előadni, hogy nem fog játszani, de előre elnézést kér, és mindenkit figyelmeztet, hogy 13 éve nem játszott. A fúvósoknál már egy-két hónap kihagyás is komolyan befolyásolja a hangminőséget, és akkor a játék minőségéről még nem is esett szó. Ő láthatóan jobban aggódik, mint közönsége, de végül csak felcsendül egy Handel-tétel, a „halottasabb fajtából”. A nagybőgőnél Nagy Réka, zongorán kíséri Jan Vojtek. Barnás erősen beledől a darabba, egész testéből játszik. Először háttal áll a közönségnek, majd féloldalasan, végül lassan megfordul. Ezzel sikerül is tíz másodpercbe sűrítenie azt, amit én oldalakon keresztül gépelek. A szerző először nem érti, mit keres itt, majd kezdi elfogadni a helyzetet, végül elhiszi, hogy mindenki rá kíváncsi, és kinyílik.
Bár kívülállása tagadhatatlan hatással van irodalmának milyenségére, az utcazenéléshez mégis kellett némi magamutogató attitűd. Akkor hogy is van ez? Egyfajta „kalandorlétet” kellett magára kényszerítenie a turnék alatt, szinte minden este más étterem-tulajdonossal kellett elhitetnie, hogy rá van a legnagyobb szüksége. Ehhez nem kevés eurót kellett beinvesztálnia, bőséges reggeli, bőséges borravalóval, hogy lássák, nem a vendégek lehúzása a célja. Svájc már a csúcs volt, előtte Lübecktől Münchenig gályázott, és volt, hogy zöldséges piacokon zenélt. Nem gondolja, hogy zenéje a művészethez közelít, inkább csak szorgalmas műkedvelőnek mondaná magát. Az utcazenészévek egy más személyiséget konstruáltak, játék közben a tudat átalakul, játszol, de közben gondolkodsz, utána beszélgetsz, és olyankor elfelejted, hogy milyen könyvön dolgozol épp. A szerző ezen a ponton végre elhiszi, legalábbis kezdi elhinni, hogy ért a könyvíráshoz, ám szerinte ha zenészként is írói énjének visszahúzódását helyezte volna előtérbe (lehet egyáltalán előtérbe helyezni valamit, aminek épp az elrejtés a célja?), egy napot sem élt volna túl.
Barnás, a Tanár
Brutálisan erős kép él benne Barnásról mint tanárról, és ha egy képet kellene felidéznie a fiatalkorából, akkor biztos, hogy az ő egyik előadása lenne az, kommentelte Winkler Nóra ismerőse, egykori Barnás tanítvány Facebookon. "Ki lehet mondani, hogy Feri volt a legjobb tanárunk", jelenti ki másikuk, az időközben a színpadra érkező „szenzációs növendék”, Till Attila. Barnás filozófiát akart tanítani egy művészeti iskolában, Tillával 1990 környékén, a Kisképzőn találkozott először. Az egykori lelkes kisdiák arra emlékszik, hogy filozófiát tanultak ugyan, de a végén esztétikavizsgát kellett tenniük. Akkoriban nem tiszteltek senkit, és semmit, nem volt elég, hogy jön egy felnőtt, aki okosakat mond, le kellett nyűgöznie őket. Barnásnak ez azonnal sikerült. Akkoriban a Konzin, a Táncművészeti Főiskolán és az ELTE-n is tanított, és az volt a szokása, hogy hangosan gondolkodik. Nagyon szerette ezt az időszakot, még ha homályos jövőbeli tervei miatt viszonylag zavarosra is sikerült. A gyerekek kíváncsiak voltak, hamar kialakult a kölcsönös tisztelet, és az együttgondolkodás folyamata. Barnás a gyakorlatba ültette át a filozófiát, volt, hogy a diákoknak futkározniuk kellett az óráján, Tilláék esztétikavizsgája pedig annyiból állt, hogy mindenkinek fel kellett mennie a színpadra. Nem kellett produkálnia magát, ha nem akarta, akár néma csendben is bámulhatta a színpad előtt helyet foglaló másik kilencven diákot. Tilla és barátai nem játszottak némagyereket, egy börleszket adtak elő, amely később a Tilos az Á-ban futó éjszakai kabaré, a Vákuum Tv első előadás is lett. Ezek az évek legalább olyan fontosak, mint egy sikerült könyv, mondja Barnás, és nagyon örül, hogy Tilla volt a meglepetés. (A szerző helyében Winkler Nóra minden mozdulatát gyanúsnak találnám a jövőben. Ki tudja, hogy a nagy bejelentés, és az egyik legkedvesebb tanítvány után mivel okoz meglepetést legközelebb.)
Barnás, a Múzeumi Ember
Ismét Simon Kornélé a színpad, 2009-ben járunk, hangzik a részlet A kilencedikből. A művész tudja, hogy nem szokás, de a felolvasás előtt kezet fog, gratulál, majd utána rohan is tovább, mert körülbelül fél órája maradt odaérni az évad utolsó előadására. A képzőművészet, és Barnás viszonya a Kisképző után sem szakadt meg, sőt inkább felerősödött. Bekapcsolódott ugyanis „abba a kutatásba, amit úgy hívnak, nézés”. Jelenleg az absztrakt festészet áll hozzá a legközelebb, ha nem mondja, akkor is erre tippelnék. Az absztrakt nem direktben moderálja a valóságot, hanem játékrendszereket épít ki neki, és hagyja, hogy pulzáljon. A szerző ennél a pontnál megjegyzi, hogy milyen nehéz beszélni a képekről, de mi joggal kérhetjük, hogy szedje össze magát. Neki egyáltalán nem zavaros, amit mond, még ha annak is tűnik. Közben kisebbfajta kortársművészeti sztárparádéba csöppenek, előttem Klimó Károly, mögöttem Keserü Katalin, az Ernst Múzeum igazgatója. Klimó, bár nincs szereplési kényszere, szót kér, és a kivetítőn megjelenő, Thomas Bernhard előtt tisztelgő művéről beszél.
Az éles váltás jó, kommentálja a felvillanó Szilágyi Lenke fotót Barnás. A kép A kilencedik világát idézi, Szilágyi a legnagyobb nehézségben is elkapja a „pure” örömmegnyilvánulásokat. Olyan, a mai világból elfutni látszó dolgokat jelenít meg, nagyon egyszerű, lemeztelenített dolgokat, amelyekhez nincs köze tudásnak, ismertségnek, származásnak. Rögzített lesz a rögzíthetetlen, azok a pillanatok örökítődnek meg, amikor épp olyanok vagyunk, amilyeneknek lennünk kellene. Kokesch Ádám munkáit sokáig kell nézni, míg az ember kapcsolatba tud lépni velük, kommentálja egy újabb képmegjelenését Winkler. Mágikus vonzerejük van, amely éppen abból adódik, hogy az embernek fogalma sincs arról, hogy mit lát. Barnás régi mániája a tér érzékeltetése, a tér érzetének sűrítése, Kokesch képén pedig látszik, hogy valami sűrű sodródik a tárgyak körül. Barnást Várnai Gyula A gondolat formája című munkája is inspirálta, azzal kellett kísérleteznie, hogyan lehetséges a nyelvi megközelítése azoknak az érzeteknek, amelyek a művekkel eltöltött idő alatt alakultak ki benne.
Utolsó, Aegon-díjas regényéből, a Másik halálból maga a szerző olvas fel. Eredetileg is ez volt a terv, nincs köze ahhoz, hogy Simont elszólította a kötelesség. Figyelem, ahogy gesztikulál, akarok még jegyzetelni, de annyira belemerülök, hogy szinte a toll is kiesik a kezemből. Az Író, a Tanár, a Zenész és a Múzeumi Ember egyszerre van jelen a színpadon. Az élmény annyira intenzív, mint egy félnapos szeminárium, ahol a világmindenségnek nem csak a nagy, de az egészen kicsi kérdései is felmerülnek. Betép tőle az ember, nem lesz képes felszállni a buszra, muszáj egyedül lenni, és bolyongani a városban, mint a Másik halál hőse. „Párbeszédekkel ismerhetnék meg egymást, nekem erről más a véleményem”, írta Barnás Az élősködőben. Most már kicsit nekem is.
