Kép forrása: PanoDráma/Facebook
Kilenc helyszín, hetvennyolc lövés, hat halálos áldozat, köztük egy ötéves gyerek. Bár nyolc év után, idén januárban végre lezárult a romagyilkosságok elkövetői ellen indított eljárás, rengeteg kérdés maradt a rasszizmusból elkövetett bűcselekmény-sorozat körül. Ennek legfőbb jele, hogy évekkel a bemutató után még mindig megoldatlan problémákat feszeget a PanoDráma Szóról szóra című előadása, amely a romák elleni támadások tényeiből kiindulva vizsgálja a magyarországi többségi társadalom reakciót és felelősségét. Új válaszokat kínál viszont Vágvölgyi B. András most megjelent könyve, az Arcvonal keleten, amelyet tegnap mutattak be a Trafóban.
„2008. augusztus 8-án, Piricsén, a falu szélén álló két házra dobtak Molotov-koktélt, majd lövöldözni kezdtek a bentiekre. Öt gyerek, anya, apa, a másik házban nagymama. A támadást mindenki szerencsésen túlélte” – így kezdődött a PanoDráma előadása, amely az első hazai verbatim dráma, azaz olyan darab, amely szó szerint idéz dokumentumokból, interjúkból, statisztikákból és az utca embernek megszólalásaiból, anélkül, hogy bármit változtatna azokon. A Szóról szóra című darabot Strasbourg, Szeged, Prága, Miskolc és Lyon után egyszeri alkalommal a Trafóban is játszották tegnap, második felvonásként pedig Vágvölgyi B. András Arcvonal keleten – történetek a romagyilkosságokról című azonos témában írt könyvét mutatták be.
Izgalmas és sokrétű beszélgetésnek adott teret a könyvbemutató, ahol a szerző mellett szót kapott Baranyi Krisztina ferencvárosi képviselő, Gulyás József nemzetbiztonsági szakértő, Lengyel Anna, az előadás rendezője és Miszori László, az első fokú tárgyalás bírája is. Mint azt Varró Szilvia oknyomozó újságíró, a beszélgetés moderátora felvetette, csupa olyan meghívott vendég ült ott, akiknek az életében fontos fordulópontot jelentettek a romagyilkosságok. Miszori László bíró az utóbbi három évben minden nap ezzel az üggyel kelt és feküdt, Baranyi Krisztina a támadások miatt döntött úgy, hogy politikus lesz, Vágvölgyi B. András pedig öt éven át végzett kutatómunkát, hogy meg tudja írni a könyvét.
Lengyel Anna rendező-dramaturg, az előadás megálmodója a valós történések megvitatása előtt arról beszélt, hogy ez a műfaj, a verbátum színház most debütált Magyarországon, és érdekessége, illetve ereje abban áll, hogy a hatvan-hetven interjú, illetve a felhasznált jegyzőkönyvek szövegein egy névelőt sem változtattak. Hozzátette, hogy ez százszor akkora dramaturgiai munkát jelentett, mint egy átlagos darab, de a színészeket is bevonták az előadás létrehozásának folyamatába, velük együtt beszélgettek el az áldozatokkal és hozzátartozóikkal, így ők többnyire találkoztak azokkal, akiket eljátszottak. Azt is kiemelte, hogy nem akarták illusztrálni a megformált karakterek stílusát, beszédmódját, hiszen hamis lenne középosztálybeli, jómódú fehér színészekkel eljátszatni ezeket az embereket. „Néha szándékosan akartam felmutatni a különbségeket” – magyarázta.
A beszélgetés fókuszában mégsem a darab, hanem a Pest megyei bíróságon tapasztalt körülmények álltak. Ez Miszori Lászlónak, az ügy bírájának látványosan újdonságot jelentett, úgy tűnt nem is érti mi lehetett a baj a számára teljesen szokványos tárgyalásokon. Az érvelést Vágvölgyi B. András kezdte, aki a németországi NSU-ügyben (egy neonáci terrorista sejt törökök ellen követett el hasonló támadásokat) végzett bírósági eljárással hasonlította össze a hazai módszereket. Az újságíró, aki mindkét tárgyaláson részt vett, elsősorban a „dramaturgiában” látta a különbségeket: míg itthon a büntetés-végrehajtási kommandósok símaszkban kísérték be a vádlottakat, addig Németországban szabadon mozoghattak a bíróságon a gyanúsítottak, arról nem is beszélve, hogy ott a titkosszolgálat vezetőit is kihallgatták, akiket – a hazai esethez hasonlóan – komoly felelősség terhelt.
Miszori Lászlót az eset tárgyalásakor egészen más bántotta, például hogy a sértettek nem bíztak meg a bíróságban. Ezt egyáltalán nem értette, hiszen szerinte az áldozatok hozzátartozóinak rá kellett volna jönniük, hogy az egész azért van, hogy megtalálják a bűnösöket. „Nem bíztak bennünk, ezt szörnyű volt megélni nekem” – fogalmazta meg, hozzátéve, hogy a tanúk a legtöbb kérdést hárították és csak tíz százalékban mondtak igazat. Baranyi Krisztinának voltak magyarázatai a problémára: szerinte nem csoda, hogy a sértettek összezavarodtak, vagy nem fogalmaztak egyértelműen, hiszen a tárgyaláson a vádlottak, vagyis a gyilkosok alig egy méterre voltak tőlük. „Ez a szituáció olyan horrorisztikus, hogy én egy szót sem tudnék így kimondani” – csatlakozott Lengyel Anna is. Gulyás József szerint ezek között a körülmények között az áldozatok úgy érezték magukat, és úgy is viselkedtek, mintha ők lettek volna a vádlottak.
Ezután Vágvölgyi B. András könyve került szóba, amelynek főszereplője meglepő módon nem valamelyik áldozat, hanem az elsőrendű vádlott, Kiss Árpád Sándor, akinek az író szerint a múltja alapján nem feltétlenül kellett volna gyilkossá válnia. „Elkezdtem egy metaforikus figurának látni, a rendszerváltás utáni változások szimbólumának” – mondta a szerző, aki azt is elmesélte, hogy könyve három fő részből áll: az első egy tényeken, vallomásokon, titkosszolgálati emberekkel való beszélgetésen alapuló rekonstrukció, a második a perjegyzetek naplószerű feldolgozása, a harmadik pedig a főbb szereplőkről készült nyomozati iratok gyűjteménye. Varró Szilvia mindehhez hozzátette, hogy Vágvölgyi könyve olyan magyarázatokat ad, amelyek nem merültek fel a sajtóban, s talán még a tárgyalásokon sem: az író szerint a szélsőjobboldali szubkultúra adta a hátterét a gyilkosságoknak. „Nem előzmények nélküli dolgok ezek, ezért jogos a történeti távlatokat is megnézni” – helyeselt az író, aki úgy vélte, ez az ügy annak a példája lett, hogy a magyar állam Magyarországon nem tudott magyar állampolgárokat megvédeni. Szerinte ugyan végül helyes ítélet született, a tárgyalásoknak fel kellett volna vetniük a terrorizmus vádját is.
„Nem volt rá módom és lehetőségem” – védekezett Miszori László, aki elmagyarázta, hogy azt is nagyon nehéz volt bizonyítani, hogy a gyilkosok aljas indokból, vagyis rasszizmusból követték el a bűncselekményt. „A gondolkodásmódjukat nem lehetett megismerni az eljárás keretében.” Szerinte tízből kilenc bíró még ennyit se tett volna meg a bizonyítás érdekében, mint ő. Gulyás József azonban máshogy látta a dolgokat, ő 2009-ben hozott létre egy ténymegállapító bizottságot a parlamentben, miután kiderült, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal súlyos mulasztásokat követett el az ügyben: megelőzhetők lettek volna gyilkosságok, ha elemi információk eljutnak a hatóságokhoz. Mint mondta, egy 2008-as telefonlehallgatásból világossá vált az NBH számára, hogy Kiss István fegyvereket akar beszerezni, ennek ellenére megfigyelését leállították. Miszori László azzal védekezett, hogy ez a vonal a dokumentumok titkosítása miatt nem jöhetett elő a tárgyalásokon, azt pedig egyik bíró vagy ügyész sem látta megalapozottnak, hogy megállapítsák a terrorcselekményt.
„Ezek az emberek szélsőjobboldali terroristák voltak” – reagált Vágvölgyi B. András, hangsúlyozva, hogy a német perben is ez volt a vád, és hogy a vádlottak célja egy magánhadsereg létrehozása és egy bűncselekmény-sorozat elkövetése volt. Szerinte a hatóságok által vétett hibákban a slamposság és az előítéletek adódhattak össze. Ennek kapcsán Baranyi Krisztina felvetetette, hogy a vajon a mulasztás szándékos volt-e, vagy tényleg ennyire hanyag a titkosszolgálat. Vagy ahogy a beszélgetés végén Lengyel Anna fogalmazott: „Neonácik minden országban vannak, a kérdés csak az, hogy amikor egy ilyen helyzet kiderül, hogy reagálnak az állam felelős vezetői.”
Szerző. Forgách Kinga
