Tőzsér János filozófus soha nem félt a szakmai közössége számára kényelmetlen kérdéseket feltenni. Emlékezetes írásban foglalt állást a filozófusok törzsi vitájában: szerzőtársával, Eszes Boldizsárral megpróbálta tisztázni az analitikus és a kontinentális filozófiai hagyomány viszonyát – miközben aligha akad olyan téma, amely jobban egymásnak ugrasztaná a saját területüket féltékenyen óvó filozófusokat. 2016-ban pedig azzal váltott ki heves vitát (és vívta ki számos elismert irodalmár ellenszenvét), hogy az Élet és Irodalom hasábjain részletesen elemezte József Attila Eszmélet című költeményét – kizárólag annak filozófiai tartalma alapján. De Gébert Judittal írást közölt az akadémiai slow-mozgalomról is. Legújabb monográfiájában amellett érvel, hogy a filozófiai módszer segítségével nem tehetünk szert új ismeretekre. Tőzsér Jánossal Az igazság pillanatai című könyve kapcsán Réz Anna és Bárány Tibor beszélgetett episztemikus vonzalmakról, megoldhatatlan létkérdésekről, publikációs nyomásról és tudományfinanszírozásról – no meg arról, mi haszna lehet egy olyan tudománynak, amelynek révén nem tudhatunk meg az égvilágon semmit a világról.
Tőzsér János: Az Igazság Pillanatai
Pesti Kalligram, 2018, 376 oldal, 3990 Ft
Réz Anna: Miért ír egy filozófus könyvet arról, hogy a filozófiai megismerés kudarcra ítélt?
Tőzsér János: Én régebben azért köteleződtem el az egyik vagy a másik filozófiai álláspont mellett, mert egyszerűen azt éreztem igaznak. Azt gondoltam, hogy sokkal jobban magyaráz meg fontos jelenségeket, mint a rivális elméletek. Felteszem, ezzel a legtöbb kollégám is így van. Aztán ahogy telt-múlt az idő, rájöttem: az elméleteim ugyan bizonyos alapvető meggyőződéseinkkel összhangban vannak, másokkal viszont szembenállnak, és közben olyan állítások mellett köteleződöm el, amelyeket már alig lehet józan ésszel elhinni.
RA: A könyvedben azt állítod, hogy ezzel a problémával előbb-utóbb minden filozófus szembesül.
TJ: A könyv egyik fő tézise az, hogy nem létezik olyan ellentmondásmentes filozófiai elmélet, amely összhangban van az összes fontos episztemikus vonzalmunkkal.
RA: Mi az, hogy episztemikus vonzalom?
TJ: A könyvben azokat az állításokat nevezem episztemikusan vonzónak, amelyeket hajlamosak vagyunk igaznak elfogadni, és valamiért áldozatnak érezzük, ha az elméletünk kedvéért fel kell őket adnunk. Ilyen állítás például az, hogy „Nem hibáztathatunk embereket olyan dolgokért, amik felett nincsen kontrolljuk” (például a szemük színéért vagy az unokatestvérük viselkedéséért), vagy az, hogy „Mentális események képesek fizikai eseményeket okozni” (mint amikor olyanokat mondunk, hogy „a félelmem okozta azt, hogy elfutottam a medve elől”). Nem biztos, hogy ezek az állítások első pillantásra is evidensen igaznak tűnnek, de ha egy kicsit is végiggondoljuk őket, akkor egyértelművé válik, hogy nem szívesen adnánk fel őket. Elég nagy baj, ha egy filozófiai elmélet ezeket tagadni kényszerül. Márpedig minden filozófiai elméletnek hamisnak kell tartania legalább egy episztemikusan vonzó meggyőződésünket, ha egy filozófiai probléma konzisztens megoldási javaslata kíván lenni. A filozófiai problémák ugyanis olyan állításokból keletkeznek, amelyeket külön-külön vonzónak találunk, együttesen azonban ellentmondáshoz vezetnek.
RA: Mondanál egy példát?
TJ: Vegyük például a test-lélek problémát! Itt három állítás feszül egymásnak. Az első az, hogy a tudatos tapasztalatok, tehát amikor valamit gondolunk, érzünk vagy érzékelünk, nem fizikai események. A második az, hogy ezek a tudatos tapasztalatok fizikai eseményeket okozhatnak: Pista sóvárgása okozza azt, hogy SMS-t küld a szerelmének, akivel szakított; Tamás meggyőződése, hogy négytől tüntetés lesz a Kossuth téren, okozza azt, hogy felszáll a kettes villamosra; Julcsi szilárd elhatározásának eredménye, hogy két hete nem gyújtott rá. A harmadik állítás szerint azonban minden fizikai eseménynek elégséges fizikai oka van. Ezt azért gondoljuk, mert a fizikatudomány nagyon sikeresen tudja megmagyarázni, miért következett be egy fizikai esemény, úgy, hogy közben kizárólag fizikai létezőkre hivatkozik. Könnyű belátni, hogy ezt a három állítást együttesen nem tudjuk fenntartani. Viszont mindegyiket csak nagy szívfájdalom árán tudnánk szélnek ereszteni.
RA: Ebben állna tehát a filozófia sikertelensége?
TJ: A filozófia sikertelensége abban áll, hogy a fenti okok miatt még egyetlenegy filozófiai problémát sem sikerült megoldania a története során. Ennek legvilágosabb jele a széles körű egyet nem értés. Nem létezik olyan filozófiai álláspont, amelyet a filozófusok nagy többsége igaznak fogadna el. Mi több, a legtöbb eddig megfogalmazott elmélet ma is „versenyben van”: alig akad olyan elmélet, amelyről egyértelműen bebizonyosodott volna, hogy téves. Hogy a könyvbéli példámmal éljek: ha Arisztotelész holnap besétálna egy egyetemre, komoly munka árán tudna csak bekapcsolódni a fizika vagy a biológia szak életébe. Egy filozófiaszemináriumon azonban rögtön ráismerne a tárgyalt kérdésekre, és bármiféle rákészülés nélkül képes lenne részt venni a beszélgetésben. Ha úgy gondoljuk, a filozófiának az a célja, hogy kiderítse, miként vannak a dolgok a világban, akkor ki kell mondanunk: a filozófia eszközei erre a célra alkalmatlanok. Bár ez radikális állításnak tűnhet, valójában mindenki tisztában van vele, aki egy kicsit is átlátja a filozófiai diszciplína működését. A könyvemben megjelenik egy jól értesült outsider, Szofi figurája, aki kívülről világosan látja, hogy a filozófia episztemikus vállalkozásként totálisan sikertelen. Arra szeretném buzdítani a kollégáimat, hogy higgyenek Szofinak!
Meg tudom érteni, ha Szofi úgy gondolja, hogy a filozófia nem éri meg a befektetett energiát. Ha feleslegesnek gondolja, hogy filozófiai folyóiratokat tartsunk fenn, és filozófiai konferenciákat szervezzünk. Megértem, ha elfutja a pulykaméreg, amikor arra gondol, hogy hány emberi kapcsolatot tehetett tönkre a filozófiai karrier: míg a pár egyik tagja a megoldatlan filozófiai problémákkal volt elfoglalva, addig a másik főzött, takarított, mosott, mosogatott, vasalt és bevásárolt. Megértem Szofit, ha úgy gondolja : egyetlen könyv a fizikai tárgyak perzisztenciájáról(pláne a heideggeri fundamentálontológiáról!) nem ér annyit, hogy a filozófus partnerének kelljen kora reggel a gyerekeket az óvodába vinni, és késő este meleg vacsorával várnia a hazatérő filozófust – akinek aznap talán sikerült valamivel világosabbá tennie az érvét amellett, hogy Thészeusz hajója multilokális partikuláré, vagy esetleg sikerült interpretálnia Heidegger valamelyik homályos passzusát. Megértem Szofit, aki megtudván, hogy egy amerikai egyetem 2 millió dollárt kap az élet értelmének filozófiai kutatására, először nem kap levegőt, majd utána hosszú percekig tartó, nehezen csillapodó nevetőgörcs rázza a testét. (Az igazság pillanatai, 151—152.o.)
Bárány Tibor: A könyvedben azt állítod, hogy a filozófia különösen a természettudományokhoz képest sikertelen episztemikus vállalkozás. Pedig hát nagyon jól tudjuk, hogy pont a legalapvetőbb kérdésekkel kapcsolatban például a fizikusok között sincs konszenzus.
TJ: Persze, vannak nézetkülönbségek, de szerintem ezek erősen el vannak túlozva. A fizikusok rengeteg mindenben egyetértenek, és amiben nem, azoknak egy részéről maguk is úgy gondolják, hogy végső soron filozófiai kérdések. De az egész egyszerűen nem igaz, hogy a természettudományok révén ne tettünk volna szert rengeteg tudásra. Például már tudjuk, hogy a Föld kering a Nap körül és nem fordítva. Ma már tudjuk, hogy a Hold vonzása okozza az ár-apály jelenséget. Vagy hogy ne egy fizikai elméletet említsek: különböző morfológiai és fonológiai vizsgálatok alapján teljes bizonyossággal tudhatjuk, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládhoz tartozik. A filozófia segítségével ilyen szintű bizonyosságokat egyetlen kérdésben sem sikerült elérnünk.
BT: De biztos, hogy a filozófusok közvetlenül biztos ismeretek megszerzésével foglalkoznak? Nem csak annyiról van szó, hogy a publikációs nyomás hatására szeretnénk találni egy olyan álláspontot, amelyet még senki más nem képviselt, és amelyet koherens formában kifejthetünk? És ennek nem sok köze van ahhoz, hogy a szó szoros értelmében mit gondolunk igaznak.
TJ: Ezt azért nem gondolnám – a helyzet pontosan ugyanez volt bármikor a filozófia története során, márpedig Platónt vagy Kantot még nem sújtotta publikációs kényszer.
RA: Igen, de valahogy a klasszikus filozófiatörténeti alkotások esetében könnyebb is látni, hogy mi volt a tétje az elméletalkotásnak; hogy miért fontosak azok a kérdések, amelyeket a szerző vizsgál.
TJ: Szerintem ez ma is így van: akármilyen apró részproblémával foglalkozik is egy filozófus, az egy tágabb vitába és kontextusba ágyazódik, ami végső soron elvezet olyan fontos és alapvető kérdésekhez, mint például hogy milyen viszonyban áll egymással a test és az elme, hogy létezik-e Isten, vagy hogy van-e szabad akaratunk. Puszta látszat, hogy a filozófia a mai formájában öncélú lenne.
BT: Annak alapján, amit mondasz, a filozófia sokkal méltóságteljesebb tevékenységnek tűnik, mint amilyennek kívülről, az iparszerű működése alapján sokan gondolnák.
TJ: Igen, sokkal méltóságteljesebb: végső soron a filozófia dolga lenne válaszolni az emberek számára legfontosabb egzisztenciális kérdésekre.
RA: Akkor hogy lehet, hogy mégsem tudunk rájuk válaszolni?
TJ: Mert az emberi megismerő apparátus nem megfelelő hozzá. Hogy ez a bűnbeesés vagy az evolúció miatt van így, azt nem tudom, de ha a filozófus önreflektív, akkor rá kell döbbennie, hogy azért nem tudja megoldani a filozófiai problémákat, mert bármilyen elméletet fogad is el, számára fontos, episztemikusan vonzó állításokat kell elutasítania. Ez pedig elég egyértelműen a megismerő apparátusunk fogyatékosságát mutatja.
RA: Akkor végső soron a filozófia haszna valami olyasmi lenne, mint a kritikai gondolkodásé: észrevenni, hogy milyen megkérdőjelezetlen meggyőződéseink vannak, amelyek meghatározzák az állásfoglalásainkat?
TJ: Igen, és ez visszatérés a filozófia egy másik létező tradíciójához, amit például a szókratikus dialógusokból ismerünk. A filozófia célja ebben a felfogásban nem az, hogy igaz dolgokat állítsunk a világról, hanem hogy harcoljunk a hübrisz, az intellektuális gőg ellen. Ez a tradíció abból indul ki, hogy nem csak intellektuális, hanem morális vétek, ha az ember elbizakodott, ha meg van róla győződve, hogy neki és nem másnak van igaza. A filozófia episztemikus szerénységre tanít, mert rámutat arra, hogy ténylegesen képtelenek vagyunk megválaszolni a számunkra legfontosabb, legközpontibb egzisztenciális kérdéseket. Szlogenszerűen szólva: a filozófia a kritikai gondolkodás legjobb tanítómestere.
BT: Nem félsz attól, hogy egy ilyen könyvvel magunk alatt vágjuk a fát? Hogy a politika lecsaphat az állításaidra: lesz mivel megindokolnia, miért nem kell eltartanunk a filozófusokat az adófizetők pénzén?
TJ: Én egyáltalán nem azt írom, hogy a filozófia ne lenne fontos, épp ellenkezőleg: szerintem bizonyos értelemben fontosabb, mint bármely más tudomány. Beleütközni a megismerőképességünk határaiba, és ebből intellektuális szerénységet tanulni borzasztóan fontos.
RA: De ebből nem az következik, hogy a filozófiának „tömegsporttá” kellene válnia? Erre a ráismerésre bárki másnak is ugyanakkora szüksége van, mint neked vagy nekem. Miért delegáljuk a filozófusszakmának ezt a feladatot?
TJ: Erre több válaszom is van. Egyrészt igen: szerintem nagyon fontos lenne, hogy a filozófiai kötelező tantárgy legyen az iskolákban, és az emberek minél korábban találkozzanak vele. Másrészt abban az értelemben egyáltalán nem tartom sikertelennek a filozófusokat, hogy ma sokkal pontosabban látjuk a vitákban felvehető pozíciókat, azok erősségeit és gyengeségeit, mint korábban. E tekintetben tehát a filozófia mint tudományos diszciplína folyamatosan fejlődik.
RA: Az igazság pillanatai nemcsak tartalmában, hangvételében is rendhagyó: miközben egy eredeti, újszerű filozófiai tézis mellett érvel, nagyon könnyed, nagyon lendületes, nagyon hozzáférhető a laikus olvasó számára is. Mindez a kortárs filozófiai monográfiákról a legritkább esetben mondható el.
TJ: Egyfelől eleve vonzódom az élőbeszéd-jellegű íráshoz. Másrészt annak nyilvánvalóan van egy sajátos jelentése, még ha nem könnyű is megfogalmazni, micsoda, hogy a filozófiával kapcsolatos igazságok megértéséhez nem kell filozófusnak lenni. Azt jelenti például, hogy a filozófiai megismerés sikertelensége nem a filozófusok belügye: mindannyiunknak le kell szűrnünk belőle a tanulságokat.
BT: A bölcsész közvéleményt és az újdonsült hallgatókat nagyon izgalomba szokták hozni az analitikus és a kontinentális filozófia közötti belharcok, talán mert a filozófusok nagyon viccesen tudnak gorombáskodni egymással. A könyved nem szolgáltat majd újabb muníciót ehhez a háborúskodáshoz?
TJ: Nem hiszem. Bár valóban szó esik a két tradíció közti különbségekről, én vállaltan csak az analitikus filozófiával foglalkozom ebben a kötetben. Ezt meg is indoklom: úgy gondolom, hogy mióta a filozófia kettévált, és lett analitikus és kontinentális filozófia, az analitikus filozófia folytatja a filozófiai hagyományt, a kontinentális pedig letért a hagyomány útjáról. Kis túlzással szólva kizárólag mi foglalkozunk a klasszikus problémákkal, amelyek a filozófiatörténet folyamán újra és újra előkerültek. Természetesen ezzel a kontinentálisok nem értenek egyet.
RA: És mi lesz veled ezután? Most, hogy megírtad ezt a könyvet, szépen visszaülsz szaktanulmányokat írni, annak biztos tudatában, hogy episztemikus vonzalmaid szükségképpen kielégítetlenek maradnak?
TJ: Vannak terveim, és ezek reményeim szerint összeegyeztethetők a könyv diagnózisával. A filozófiai problémákkal kapcsolatos tisztázó munkát továbbra is rendkívül fontosnak tartom. Azt viszont persze nehezen tudom elképzelni, hogy a jövőben határozott állást foglaljak valamelyik nagy klasszikus filozófiai kérdésben.
RA: De miért fontos még tisztábban látni a filozófiai elméletek összefüggéseit, ha egyszer ezzel nem jutunk közelebb a problémák megoldásához?
TJ: Többek közt azért, mert vannak olyan elméleti kérdések, főleg az etika és a politikai filozófia területén, amelyekről nemsokára mindenképp döntést kell hoznunk, és ezeket a döntéseket társadalmi deliberációnak kell megelőznie. Legyen szó az alapjövedelemről, a klímaváltozásról vagy a bevándorláspolitikáról. Jó lenne, ha a társadalmi párbeszéd során értelmes és sokféle szempont merülne fel, ha pontosan látnánk az álláspontok előfeltevéseit és következményeit. Márpedig ez a filozófusok asztala. Filozófia nélkül minden ilyen jellegű állásfoglalás a fetisizálás vagy a démonizálás csapdájába esik.
