Etgar Keret (Fotó: Németh Dániel / Libri Kiadó)
Szerencsésnek éreztem magam, hogy egy ideig te voltál a hang a fejemben - hangsúlyozza levelében Simon Márton, Etgar Keret Hét bő esztendő című könyvének fordítója. A Hét bő esztendő Keret első non-fiction műve, melyet a fia születése után kezdett írni. Alább a fordító, Simon Márton levelét olvashatjátok.
Etgar Keret: Hét bő esztendő
Fordította: Simon Márton, Jelenkor Kiadó, 2017, 217 oldal, 2999 HUF
Kedves Etgar!
Ja k vam pisu – én írok Önnek, ami tagadhatatlanul fura egy kicsit, hogy mást ne mondjak, ijesztő, mert ilyet még nem csináltam. Még arról sincs ötletem se, tegeződnöm vagy magázódnom illenék-e, lévén esetünkben egy kicsit mindkettő sok, vagy pláne kevés, de ha nem haragszol, végül is maradnék az utóbbinál. Én voltam – vagyok – ugyanis a legutóbbi magyar hangod, rajtam keresztül szólaltál meg most nemrég magyarul. És fordítva: Te voltál az az eleinte bizonytalan, később egyre határozottabb hang a fejemben bő két hónapig tavaly ilyenkor, amikor a könyveddel dolgoztam – abban pedig szerintem egyetértenénk, hogy az ember legalább a fejében lévő hangokkal legyen pertuban, már pusztán az alapvető lelki békéje miatt, ha más nem.
Fura ez egyébként azért is, mert ha egy asztal mellett ülve kéne beszélgetnem veled, semmi gondom nem volna. Pontosan tudnám, mit mondjak és miről, beszélgethetnénk Lengyelországról, szóba kerülne a politika, megkérdezném, hogy van a fiad, mindezt azzal a zavarba ejtő bizsergéssel, hogy miért érzem úgy, barátok vagyunk, amikor még sosem találkoztunk. Ugyanilyen könnyen menne a dolog, ha csak magamnak írnék (mondjuk naplót), amit senki nem lát, abban benne lehetne, hányszor sírtam, miközben fordítottalak. Ezek helyett van ez az átmenet, ez a „nyílt magánlevél”. Hát, nem egyszerű.
Holott: de. Egyszerű, mert nyilvánvalóan nem szól másról az egész, mint hogy a könyved nálam „működött”. Természetesen egy percig sem gondolnám, hogy valójában ismerlek, viszont ez a könnyed, személyes hang, ami legtöbbször tényleg egy baráti magánbeszélgetéshez hasonló, nagyon közel áll hozzám. Ez szerintem jó. És itt most még jobban zavarba jövök, mert nem direkt „reklámozni” szeretnélek, és nem, nem puncsolni akarnék (ilyen szép szavaink vannak a magyarban, majd egyszer mesélek róla, ha adódik alkalom) neked, mindössze beszélni erről egy keveset. Szóval egyszerűen csak az van, Etgar, hogy engem végtelenül fáraszt a moralizálás, a szépelgés és végképp az okoskodás, és a te könyvedből ezek tökéletesen hiányoznak, noha annyi magától értetődő szépség és intelligencia csillan fel benne újra és újra, hogy jól esik még rágondolni is, hogy van, aki így ír. Az erkölcsi dilemmáidról nem is szólva. Én pedig ezt külön szeretem, hogy semmi nincs a számba rágva, nincsenek nagy lózungok és sehol egy prédikáció, csak fel vannak adogatva a labdák, aztán csapjam le őket saját kontóra. És mivel eléggé szépen vannak feladva, szép ívben, szép mozdulatokkal, boldogan igyekszem lecsapni őket.
Ha valamiért, ezért működött nekem, működik bennem a könyved.
És persze szerettem a finom és okos (ön)iróniád is. Bár a „szerettem” annyira komolyan hangzik, egyszerűen csak nagyokat röhögtem néha, miközben olvastalak. És időnként vért izzadtam vele, hogy a cizellált, blazírt humorod vissza tudjam adni az anyanyelvemen. Miközben elég sokat tanultam a történeteidből, már nem úgy, hogy a történetmesélés fogásai vagy a kimondott tanulságok (noha úgy is), hanem a nézést, a nézésnek a mikéntjét, hogy azt hogyan kellene, honnan. A megfelelő szöget, amiről írsz is, ahonnan nézve minden egy kicsit más fényben látszik, ahonnan kap egy esélyt a jobb fényben látszódásra. Azóta is igyekszem ezt gyakorolni, de ha valami, ez tényleg nem egyszerű.
Etgar, én sajnos nem beszélek héberül, az tehát, hogy lefordíthattalak, az angol nyelvű publikációid miatti puszta szerencse. Félek tőle, hogy nem én leszek (joggal) a magyar hangod a következő itteni megjelenésednél, viszont szerettem volna, hogy tudd: valóban szerencsésnek éreztem magam, hogy egy ideig te voltál a hang a fejemben. És hangozzék ez bármilyen furcsán, tudd, egy barátod már biztosan lesz mindig itt Budapesten, aki szintén nagyon kivan a taxisoktól, ismeri a DOM KERETE környékét, sokkal jobban szereti az Angry Birds-t, mint a Monopolyt, és szorongva, kétbalkezesen, kapálózva igyekszik életben tartani a képzeletbeli békáit, mert meggyőződése, hogy ez kötelessége. Viszont – ezt halkan mondom – nagyon vigyázz vele, mert régebben sokat dolgozott telemarketingesként.
Ölel
Simon Márton
